Áll hát a kertben, és vár – Jézus születésére

Az advent első vasárnapja előtti héten minden napra jutott egy mese. Először a havazás jött, olyan és akkora, amilyet a kertember már évek óta nem látott. Ám most alig egy óra leforgása alatt klasszikus tájkép bontakozott ki a szeme előtt, ahogy végignézett a kerten. Élénk szél hordta a porhót, összehordva hetet s havat, mintha el­szabadult volna egy nagyobb cukorszállítmány a szemközti, a közeli kisvárost a Balatonnal összekötő úton. Reggelre elállt, puha csend ereszkedett a tájra és benne a kertre. Tisztán látszottak az éjszakai vendég őzek nyomai. 

Délutánra érkezett meg a fagy, váratlanul és hirtelen, egy óra alatt nyolc fokot esett a hőmérséklet és a hőmérő higanyszála, ahogyan azt régebben mondták a rádióban, miközben a készülék zöld lámpácskája bevilágította a gombokat és a gondosan politúrozott faborítást. De ezen az estén a kertember az időjárás-állomásának digitális kijelzőjén észlelte, hogy immáron mínusz nyolc fok van odakint. Amikor éjjel még egyszer kiment a kutyával, recsegett-ropogott a lábuk alatt a megfagyott hó. Befagyott a kicsiny tó vize is, a tavacskáé, a tündértóé, amivel a kertember és a felesége nyár közepe óta bíbelődtek kettesben. Ásóval, lapáttal, késsel, majd kőre kő. 

A lámpa fényénél észrevette, hogy egy bordó-sárga, cakkos szélű levél beszorult a jégpáncél alá. No lám, micsoda szelíd, impresszionista meditációs objektum már megint – gondolta a kertember –, akár tegnap a megfagyott, nyíló novemberi rózsák a házikó előtt és lent a kertben; szinte drámai, ha nem is annyira, mint egy a beszakadt jég alól felbukkanó piros sál. 

Harmadnapra eleredt az eső, a recsegésből cuppogás lett, a hóból mocsár, a tóban vidáman úszkált a jég fogságából kiszabadult falevél. A fehérségből néhány értelmezhetetlen folt maradt csupán, legalábbis a kert­ember mindig elcsodálkozott azon, hogy miért pont ott, azokon a helyeken maradt meg néhány aprócska, roskatag hósziget, még akár hetekig. Párapászmák lebegtek a hegyek ormainál. 

Délelőtt megérkeztek a babérok. Nemesek, délcegek, tízen. Egy kis babérliget – az volt a terv, hogy a télen kitalálják a helyét, és ha megérkezik a tavasz, elültetik az egész díszes társaságot. Na persze oka van ennek is. „Déli szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlődik, csak bokor. Itt szép, magas, lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben a mély, sötétzöld árnyékban fűszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szőlő mellé babérillatú levegő! Aki teheti, szánjon rá egy hetet, nem fogja megbánni” – írja Hamvas Béla A babérligetkönyv elején. 

És néhány évtizeddel később a kertember megtehette. Ma már kevesebbet utazik („Sokat utaztam, most elfáradtam” – mondta Szindbád, ha már a piros sál is felbukkant a szövegtestben), inkább telepít és örökül hagy, amit lehet. Naponta megfürdeti az olajbogyókat, amiket a két nagyobbacska fa termett, hogy távozzon belőlük a keserűség, akár a kertemberből, amikor nem ereszti a szépség. Amennyiben a kísérlet sikerül, hamarosan mennek az üvegekbe. Még két egészen kicsi olajfa is áll a kertben, azok talán majd a kertember unokáinak hoznak termést, miként a diófák.

Advent első vasárnapja. Koszorúk, gyertyák, illatok. Ezüst gyertyakoppintó, a kevéske tárgyi örökség egyik becses darabja. Azért egy vékony kis füstcsík mégis. Összművészet, gesamtkunst, akár egy Wagner-opera. Akár a kert maga, ez a magasrendű érzéki és szellemi keret. Nem véletlen, hogy a káprázatos magyar nyelvben csak egy magánhangzó a különbség. A köztes tér, át­meneti hely a házikó és a vadon, a kultúra és a természet között. Határvonal is egyben. Szerencsés esetben ez a határvonal elmosódik, elsimogatódik, esetleg meg is szűnik. A kertember erre a simogatásra, egyfajta kedvességre törekszik. 

A kert ugyanakkor metafora és meditációs terep. Az édenkerttől az objektumokig. Kiűzetés és befogadás. Biodinamika. Szemlélődés, megélés, aktivitás, minden belefér. Roger Bacon szerint a kertészkedés a legnagyobb tökély. A kertember hajlik rá, hogy igaza van. Annyi mindenben és mindenkiben keresgélte már a szépséget és a tökéletességet, és most megtalálta. Áll hát a kertben, és vár. Jézus születésére. Mint az ég madárkái őrá, az általa adott téli táplálékra.

Nyitókép: Pixabay