A kertember 40. – Lelkek

A vihar harmadik napján, amely ugyan negyvenöt nap szárazság után jócskán hozott magával esőt is, és közben soha nem látott rombolást végzett, a kertember azon töpreng, vajon miért van az, hogy mostanság a pusztítást nem fellélegzés váltja, hanem egy másik pusztítás. Hogy csöbörből vödörbe. Hogy lesz-e még egyszer olyan, hogy a hőség az harminc fok, amit aztán nagy szemű zápor követ csupán, hogy megillatosítsa a flasztert, elmosva azért a tengópálya krétajeleit, de nem dühöng, mint egy eszelős, csak egy kis szivárványt varázsol az égre, ami meg egy kis boldogságot csempészne az emberek lelkébe. 

Ahogy ez kinéz, egy darabig nem; ez el lett baltázva egy időre, aztán majd persze helyreáll a rend, mert a természet keménykezű rendező, nem lelkizik összevissza, mint valami áldozatkomplexusos modernista, aki mindig valaki mást okol a saját sorsának alakulásáért. Holott megtehetné, nem is kellene messzire tekintenie egy igazi bűnbakért. Kéznél van az ember mint tettes.