„Mi a rossz lányokat szeretjük, képes vagy azzá válni?” – a Csiszolatlan gyémánt lehangoló látlelet a TikTok-generációk és a valóságshow-k világáról

„21. század ide-vagy oda, egyetlen gyerek sem mobillal a kezében születik, azt mi adjuk neki oda” – hangsúlyozza minden alkalommal Steigervald Krisztián generációkutató, akinek akkor is érdemes odafigyelni a nemzedékek „harcában” rendet vágó megszólalásaira, ha nem mindenben értünk vele egyet. De ebben speciel nagyon is; elég álszent dolog számonkérni a gyerekeinket az állandó telefonnyomkodás és az online térre áttevődött valóságuk miatt, miközben gyakran tőlünk, a szüleinktől sem látnak mást, 

És nem, nem minden fiatal olyan szerencsés, hogy okos korlátok, szülői odafigyelés és remek offline családi programok között nőhet fel, nem csoda, hogy ők a nem túl fényes valóság és még annál is lehangolóbb jövőkép elől egy másik valóságba menekülnek.

Ahol bárki és bármi válhat belőlük. Akár menő influenszer, akinek elég nagyon jól kinézni – legalább a megosztott fotókon, videókon –, és hopp, hirtelen már tolonganak is a követők és ömlenek a milliók. Hogy az így szerzett hírnév ma már nem is tizenöt percig, hanem tizenöt másodpercig tart, kit érdekel, „élj a mának, mert megérdemled, és mert ki tudja, mi lesz később”, ez a korunk mindenhonnan ömlő mantrája. Nem csoda, hogy más pozitív minták híján erre az instant karrierre vágyik a dél-franciaországi kisváros lepattant végében élő Liane is. A zűrös anyja által nevelt, pontosabban nem nevelt 19 éves lány álmainak netovábbja ezen belül is a valóságshow-sztárság, és amikor a táncos Insta- és TikTok-videót látván castingra hívják a kedvencébe, a beszédes című Miracle Islandbe (Csodák szigete), 

Az első filmes rendező Agathe Riedinger munkája annak a pár hétnek a története, ami a válogató és a döntés között eltelik. A dokumentumszerűen nyers – és ez értendő a képi világra is – moziban láthatjuk, ahogy Liane két szék között lassan a pad alá esik. Mivel elkezdi többnek érezni magát mindenkinél a környezetében, a régi élete egyre távolodik tőle, a csillogó, új eljövetele kétséges, ő pedig egyre bizonytalanabbul próbál lavírozni megvetés és reménykedés között. 

A valóságshow-castingos jelenet egyébként bivalyerős, 

A kamera előtt fehérneműben ácsorgó lány szinte hipnózisban válaszolgat igennel a nyájas, de jéghideg produceri felvetésekre, például, hogy képes-e igazán „rossz lányként” feltűnni, megtesz-e mindent a nézettségért, hajlandó-e összejönni a műsor alatt pasikkal, stb. Mindez szöges ellentétben áll egy másik epizóddal, amikor a munkaügyi tanácsadó próbálná őt a tisztességes munka felé terelni, de valódi segítség híján ez az út ugyanolyan üresnek, hamisnak. álságosnak tetszik. 

A Csiszolatlan gyémánt így nem csak egy generációs életérzést vetít ki plasztikusan, aminek középpontjában a felszíni csillogás, a magamutogatás, az érzelem nélküli szexualitás vagy legalább annak erőltetett látszata áll. 

E miatt a hibrid szándék miatt viszont többször veszít a fókuszból, és a végére szinte teljesen kisiklik a kezeink közül. Az érzelmeiben ingatag, magát a hol ajnározó, hol gyűlölködő kommenteken keresztül meghatározni próbáló főszereplőt sem tudjuk se megszeretni, se megsajnálni, bár a dühe, dacossága, elveszettsége pontosan érthetővé válik.

Bár szinte végig rajta időzik a kamera, az alakítása egyszer sem bicsaklik meg – ahogy a bokája sem a strasszos tűsarkúkban. A néhol homályos forgatókönyv és percekre szétfutó rendezés ellenében ő végig kiválóan és óriási dinamikával hozza a fiatal nőben állandóan ott feszülő kettősséget. Aki mélyen legbelül maga sem tudja igazán eldönteni, mit akar. Érzelmeket, szerelmet, csendes hétköznapi életet, vagy kihasználni az egyetlent, amije van, és kívül-belül addig turbózni tovább magát, amíg ki nem lyukad az általa ismert világ legfényesebb pontján.

Csiszolatlan gyémánt (Diamant Brut) – francia filmdráma, 2024. Az HBO Max kínálatában.

Nyitókép és fotó: Vertigo Média