Így igazold a rabszolgaságot antirasszistaként!

A „kemény munka”, a „tekintély tisztelete” és az „objektív, lineáris gondolkodás” is a „fehér, domináns kultúra” jellemzője a washingtoni Az Afro-Amerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeumában kiállított, végül a kritikák hatására nemrég eltávolított táblázat szerint, mely a „fehérség” sajátosságait sorolta fel. 

A fehérség sajátossága emellett az individualizmus, az önfenntartás ideálja, az autonómia és függetlenség, a hagyományos családmodell, a tudományosság kritériumai, a jövőtervezés, a verseny, a konfliktuskerülés és az intimitás, ugyanakkor az agresszivitás és az extroverzió is; valamint az udvariasság követelménye és az, hogy a fehérek nem mutatnak érzelmeket magánkapcsolataikon kívül.

A táblázat jó példája annak, hogy mi mindenért lehet ma valakit rasszizmussal vádolni, illetve hogy a „strukturális rasszizmusba” mi mindent bele lehet érteni. Amellett, hogy a táblázat tele van ellentmondásokkal (autonómia versus tekintélytisztelet; konfliktuskerülés-intimitás versus agresszivitás, verseny és extroverzió), valamint legtöbb állítása tényszerűen hamis (amennyiben ezek jelentős része nem pusztán az amerikai fehérek sajátosságai), amellett igen furcsa, hogy tulajdonképp indirekt, akaratlanul is egybecseng a rabszolgatartást egykor megmagyarázni próbáló elméletekkel, azaz a feketékről alkotott, egykori amerikai magyarázatokkal, a kvintesszenciális rasszizmussal.

Az amerikai rabszolgaságot többek közt olyan megállapításokkal igyekeztek igazolni egykoron, hogy a feketék „faji jellemzői” rabszolgaságra predesztinálják őket, mert főleg fizikai munkára alkalmasak, nagyon emocionálisak, viszont kevésbé képesek gondolkodni, és nem tudják magukat megszervezni. 

Thomas Jefferson például azt írta Notes on Virginia című könyvében, melyben amúgy kritizálja is a rabszolgaságot, hogy a feketék memóriája egyenlő a fehérekével, de észbeli képességeik sokkal gyengébbek, ahogy a képzeletük is. Így aztán a feketék önmaguktól nem tudnának versenybe szállni a fehérekkel, rászorulnak tehát a fehérek pátyolgatására. 

A New Orleans-i Samuel Cartwright (1793-1863) a legismertebb „négerdoktor”, azaz a rabszolgákkal foglalkozó orvos volt a Délen. Cartwright szerint a feketék és fehérek között jelentős anatómiai különbségek vannak, nem csak testfelépítésben, hanem például abban is, hogy a feketéknek több idegvéződésük van, de agyuk 10 százalékkal kisebb mind méretre, mind súlyra, ezért jobban fogva tartják őket ösztöneik (és „állati mivoltuk”). Ennek köszönhetően őszerinte a feketék rabszolgának a legalkalmasabbak.

Versenyellenes alapon védte a rabszolgaságot az antikapitalista George Fitzhugh (1806-1881), ahogy William J. Grayson is arról értekezett The Hireling and the Slave című költeményében, hogy a rabszolga védve van a piac kegyetlenségei ellen. 

Számos rabszolgaságpárti szerző és politikus érvelt azzal, hogy a feketék nem önellátóak, nem tudnának gondoskodni magukról, például John C. Calhoun, aki az alelnökségig vitte; vagy Edmund Ruffin, aki szerint a feketék sem intellektuálisan nem egyenlőek a fehérekkel, sem az önfenntartásra nem képesek. Ugyanígy érvelt James Henry Hammond jogász, ültetvényes, dél-karolinai kormányzó és szenátor, valamint Alexander Stephens, a Konföderáció alelnöke, georgiai politikus – egyébként mindkettejük ellenezte a déli államok elszakadását az Uniótól. 

Sorolhatnánk még a példákat, mindenesetre a National Museum Of African American History & Culture által kiállított, majd a kritikák hatására eltávolított táblázat, miközben a fehér kultúra rasszizmusát igyekezett igazolni, azt sugallván, annak sajátosságait ráerőltették a feketékre, tulajdonképp az egykori rabszolgatartók érvelését igazolta, még ha szándékolatlanul is.

Jó, hogy végül levették.