Geopolitika és Kulturkampf: Lehetséges-e különút?

Lehetséges-e a mai világban különút, vagy a kisebb országok a nagyhatalmakkal szükségszerűen együtt sírnak? Gyakorlatilag csak különutak léteznek, nincs két egyforma ország.

A magyar Schlamperei tette elviselhetővé itt az osztrák-német, majd a szovjet katonai megszállást.

1990 után a magyarok, csakúgy, mint a többi nép a posztszocialista országokban, lelkesen fogadta el a nyugati modellt: a liberális demokrácia és a szabad piac kombóját. Fukuyama A történelem vége című írásában meghirdette e kombó győzelmét és ezzel a történelem végét, ami után már nincs más feladatunk, mint követni a mintát. A Nyugat önhittségél csak a posztszocialista országok lelkesedése volt nagyobb.

A történelem azonban azonban nem ért véget. Először az 1990-es éltanulók – Lengyelország és Magyarország – fordult el a nyugati modelltől, például az esetükben bűnösnek ítélt nacionalista gazdaságpolitika felé, és egyre több életmódkérdésben ütköztek össze a balra tolódó nyugati establishmenttel.

1989 előtt a szocializmus nem eredményezett sem egyenlőséget, sem gazdasági jólétet, sem a kizsákmányolás megszüntetését. Semmit, amit a marxizmus ígért. A szocializmus ígéretéből több valósult meg a magántulajdont megőrző Nyugaton a kapitalizmusban. A szocializmus egy katonai diktatúra volt, ami az egalitárius retorikája ellenére tudatosan egy rendies társadalmat hozott létre, csúcsán a bürokratikus-ideologikus Új Osztállyal.

1990 után itt kiderült, hogy a liberálisok nem elsősorban szabadságszeretők:

A szabadságszeretők meg nem feltétlenül a liberálisok. A liberálisok sokkal inkább haladárok, ebben – a benevolens, aufklérista bürokrácia folyamatos reformjaiban – tudtak kiegyezni és folytatni a helyi szocialista örökséget.

Bármennyire is ideologikus a retorikájuk – „mi felel meg, és mi nem a »liberális« vagy »szocialista« elveknek” –, a komprádor liberális csakúgy, mint a komprádor szocialista, elsősorban komprádor. Dosztojevszkij megfogalmazásában: „a gyengék szívesen alávetették magukat az erőseknek, azért, hogy azok segítsenek elnyomni  a náluk gyengébbeket.”

A posztszocialista világban a konzervatív, ellentétben a vele szemben megfogalmazott vádakkal, se nem a status quo, se nem a létező elit és intézmények védelmezője. 1990-ben a létező elit nem volt konzervatív, az intézmények ellentétesek voltak a konzervatív élettel, habitussal. Ezért a konzervatív itt biztosan nem írható le érdek- vagy osztálypártként. Egyértelmű csoportérdekek helyett a konzervatív egy, az uralkodó baloldalival és liberálissal szembenálló mentalitást, életmódot jelentett. 

Ez az egyik oka annak, hogy a baloldal ma ideológia, jövőkép helyett a múlt elutasításával és a moralizálással igyekszik mozgósítani és magát legitimálni.

Európában a békét két, csak félig-meddig európainak nevezhető állam, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szállta meg, és a geopolitikai szembenállás ideológiaival is párosult 1945 után. A Hidegháború lezárulásával tört ki a porondon egyedül maradó Egyesült Államokban a Kulturkampf, a hideg polgárháború két életmód, két mentalitás között. Az 1990-ben magát győztesnek kikiáltó balliberális mentalitás kritikusai 2016-ban, majd 2024-ben kerültek hatalomra az Egyesült Államokban Trumppal, míg Putyin híres, 2013-as valdaji beszéde és a „civilizációs realizmusnak” nevezett gondolkodás azt jelezte, hogy

A geopolitikai ellentétek ismét összekapcsolódtak gondolkodásbelivel. Ennek folyományaként vádolták Trumpot, majd Orbánt is oroszpártisággal. 

A konzervatív kritikákat a balliberális establishmenttel szemben ma leginkább a „war on woke” politika foglalja össze, ami Trump és Putyin, az európai establishment két legnagyobb geopolitikai ellenfele a magáévá tett. 

A nyugati status quo  elit a múltja miatt bírálja a Nyugatot, míg a mai konzervatívok a Nyugatot a jelene miatt bírálják. A nyugati konzervatívok dilemmája abból fakad, hogy a geopolitikai érdekeik és a mai Nyugattal szembeni bírálataik ellentétesek. Így a hatalmon lévő nyugati elit bármiféle bírálata egybeesik a geopolitikai versenytársaknak az európai establishmenttel szembeni bírálatával –

A geopolitikai megfontolások pedig a jobboldali-konzervatív pozíció feladását eredményezhetik, mint az európai kereszténydemokraták vagy az amerikai RENO (republican in name only) esetében. A jobboldal védje a bírált konzervatív-ellenes establishmentet, amelyik nyíltan a jobboldal számára kedves intézményeket, életmódokat, viszonyokat támadja? A Nyugat saját múltjával szembeforduló hatalmi elitjét védje geopolitikai megfontolásokból? 

A demokratikusnak nevezett kor elitje jellemzően szégyenlős, ha a hatalmáról van szó, hiszen önképe szerint a nép van hatalmon.

Még csak meg sem kell a hatalmukat kérdőjelezni, haragot és szankciót vált ki már az is, ha a hatalmukat hatalomnak nevezi valaki. Ezt megtapasztalhattuk a szocializmus idején, és most sem tűnik másnak a helyzet. Korábban a nagyhatalmak büszkék voltak hatalmukra, sikerükre.

Ahogyan a szocializmus idején a Szovjetunió uralmáról beszélni „fellazításnak”, „ellenséges propagandának” számított, úgy ma az eurokraták vagy a birodalmi németek uralmáról beszélni „ruszki propaganda”, miként a kulturális szuverenitás gondolata. És mindkét esetben annyi igazságuk volt és van a nagyhatalmak érdekeit védelmezőknek, hogy

A hódító birodalmak gyakran, de nem mindig, a saját kultúrájukat is terjeszteni akarják. És ez csak erősödött a modern korban, amikor az államok egyre inkább kötődtek valamilyen ideológiához, és a morális, vallási, „igazságossági” bírálatuk a napi gyakorlat meghatározó eleme lett. A helyi elitek többé-kevésbé lelkesen képviselték a nagyhatalom ideológiáját, ezért válhattak elitté, és ezt jellemzően a felszabadulás/szabadság retorikájába csomagolják. Így volt ez Rákosi, Kádár idején, és 1990 után is. A komprádor elit jellemzően magáévá teszi az aktuális nagyhatalom érdekeit, nyelvezetét, ízlését, annak képviseletét nem kényszernek, hanem valami pozitív dolognak éli meg: haladásnak, szabadságnak, egyenlőségnek, demokráciának, és így tovább, hiszen az a referenciacsoportja, reménye és támasza a helyivel szemben.

Van-e magyar nemzeti érdek, ami eltér az „európaitól”? És van-e „európai érdek”, ami nem csupán egy senki által meg nem választott bürokrácia érdeke? A nagyhatalmak és helyi képviselőik mindig az egyetemességet preferálták a helyivel szemben. Eszerint nincs külön helyi, magyar érdek, tehát nem lehet konfliktus a magyar és a szuverenitást birtokló nagyhatalom között. Külön magyar érdek létezése híján nincs is mit megvédeni, nincs is miért alkudozni. 

Miközben a társadalomtudomány modernitásokról kezdett beszélni, az EU magországai otthon elfogadják a multikultit, de a tőlük függő országok esetében ragaszkodtak a pontos másoláshoz, amit legnyíltabban az EU felvételeket megelőző kikényszerítette helyi módosítások mutattak meg. 

Mivel a nem-szuverén ország politikája per definitionem másképp működik, mint a szuveréné – utóbbi esetben a kapott utasításokat kell végrehajtania, a politikai konfliktusok tétje nem a kormányzás iránya, hanem a gazdanagyhatalom támogatásának megnyerése a rivális csoporttal szemben -, ezért a függő helyzetű állam nem lehet lényegileg a nagyhatalom követője, másolója. Alkalmazhatja a nagyhatalomban uralkodó politikai nyelvet, de helyzete miatt sosem fog úgy működni. A gyakorlatban biztosan el fog térni.

A „különút” nem pusztán eltérést jelent, hanem nyílt eltérést, esetleg engedetlenséget, szembeszegülést: problémákat okozó másságot a megbízható, engedelmes másság helyett.

***

(Nyitókép: Nicolas TUCAT / AFP)