A magyar különút véget ért: sem jobbak, sem mások nem vagyunk, mint Mitteleuropa többi népe

A szuverén magyar állam 1541 után megszűnt, még ha a szuverenitás fogalmát csak ezután formálta is meg az európai gondolkodás. Azóta a Kárpát-medencében szuverén állam csak ideiglenesen létezhetett, minden ilyen törekvést valamelyik nagyhatalom letörte. Két nevezetesebb volt korábban, mindkettő az erdélyi református arisztokráciához kapcsolódott: Bethlen Gábor fejedelemé 1613-1629 között (miért pont 16 évig, ki tudja?) és Bethlen Istváné 1920-1944 között;

Ezzel egy darabig ismét nem lesz gond. A Brüsszelből küldött „Huszonhét pont” követelése az Olmützi Alkotmány mai elnevezése. A magyar különút véget ért. A magyarok nagy többsége a tömegmédia által közvetített globális világpolgár életmódra szavazott, aminek ugyan Nyugaton már befellegzett, de a csábító marketingje még teljes gőzzel működik. És ha őszinték akarunk lenni,

Bár hízelgő volt a gondolat, sem jobbak, sem mások nem vagyunk, mint Mitteleuropa többi népe. Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy tovább bírtuk a szomszéd népeknél. De ahogyan megszűnt a lengyel, román, bolgár, horvát állam, a magyar kormány is legfeljebb a Befehl-ek posta- és fordítóhivatalává válik: Lengyelország, Románia és a többi szomszéd mintájára Magyarország is puszta földrajzi fogalommá lesz.

A méret a lényeg. A szuverenitás gondolatát nagy és veszélyes szomszédoktól viszonylag védett államokban alkották meg, amelyek maguk voltak másokra veszélyesek: Franciaországban és Angliában.

A csatlósállamokban teljesen értelmetlen politikai kérdéseken vitatkozni, hiszen nincsen semmi jelentősége ezeknek. Az aktuális nagyhatalom megmondja, mi lesz. Legfeljebb a tessék-lássék végrehajtásra volt és lesz módunk, és az lesz a „nemzeti államférfi”, aki nem lihegi túl eminens/komprádor módon a végrehajtást.

A conditio humana része a kielégítetlen ambíciókból fakadó folytonos elégedetlenség, és az ebből eredő gondokat még tovább növelte korunk hiperpluralizmusa. Ahogyan Spinoza írja a Politikai tanulmányban:

Az elégedettséget és ezzel a politikai stabilitást elő kell állítani. Ez a kormányzás. A jó politika csak ideiglenes, így sziszifuszi vállalkozás: mindig újra kell kezdeni, és mindig jöhet egy Hérosztratosz, esetleg egy német vasúti kocsiban, aki az elégedetlenséget egy radikálisan új és jobb jövő ígéretével politikai erővé alakítja. Az elégedettség múlandó, a konfliktus politikai módon felszámolhatatlan. És rendre érkezik egy frontotemporális demenciában szenvedő.

A külpolitikai szuverenitás, a nem gyarmati vagy csatlós állapot feltétele a belpolitikai szuverenitás, ami annyit jelent, hogy a központi hatalomnak nincsen intézményes, oligarchikus vagy más kihívója (Padovai Marsiglio). A sikeres szuverén államok sokáig abszolút monarchiák voltak. Ma ezt diktatúrának nevezik, és a mai eszmény az, hogy az államot korlátozzák ezerféle módon, amit sokféle névvel illetnek a polyarchiától kezdve a civil társadalomig, NGO-kig. A kérdés az, hogy egy megosztott, gyenge állam lehet-e külpolitikailag szuverén.

A külpolitikai szuverenitás feltétele az erős kormányzat, ami attól erős, hogy kezelni tudja a folyamatosan termelődő  elégedetlenséget. Ez lehet a folytonos növekedés (innen ered a birodalmak és a liberális demokrácia növekedéskényszere; amint ez a növekedés megroppan, a liberális elit illiberális gyakorlatba kezd); lehet a gondolkodás módosítása (Tocqueville és Marx szerint ilyen hatású a vallás, Huxley Szép új világa szerint a drog); vagy lehet az alternatívák legyengítése. Ez utóbbi esetben jelenhetnek meg a szervezetlen, ideológiamentes dühkitörések, mint például a parasztfelkelések vagy a francia sárgamellényesek mozgalma.

Lehetséges az elégedetlenség destabilizáló hatásait kezelni tudó kormányzás tartós fennállása,

Másrészt, ahogyan Vilfredo Pareto leírta, kialakulhat egy ellenelit mindazokból, akik kiszorulnak a kormányzó elitből, amely a hatalom által egyre kevésbé hatékonyan kezelt elégedetlenséget politikai erővé formálja. A belpolitikai okokból meggyengült kormányzás, a belső szuverenitás elvesztése pedig növeli a külső kitettséget. Banális, hogy a meggyengült, megosztott ország előbb-utóbb a szomszédai vagy egy nagyhatalom áldozata lesz. 

A kis államok (de még a nagyok is, lásd Oroszország 1917 vagy 1991) belső szuverenitásának meggyengülése odavonzza a politikai vagy gazdasági nagyhatalmak cápáit, amelyek egyes csoportok, pártok, oligarchák támogatásával próbálják az adott államot kívülről irányítani.

A paradoxon az, hogy ezek a szabadságharcnak nevezett törekvések a saját kormányzattal szembeni szabadság növeléséért és a benevolens nagyhatalom felszabadítást ígérő öleléséért zajlanak, ami egyben a külső szabadság elvesztését is jelenti.

A tanulság az, hogy a sikeres szuverenitásvédő politika a conditio humana miatt megássa önmaga sírját, és a külpolitikai szuverenitás elvesztéséhez is vezet – hacsak nem sikerül a conditio humana folytonos frusztrációt és elégedetlenséget termelő jellegét csillapítani vallással, gazdasági növekedéssel vagy tudatmódosító szerekkel. Ezek közül az első (vallás) áldás, ha van, de Európában jellemzően nincs; a második volt Európában a jellemző 1945 után.

A szabadság vagy az igazság, az elégedetlenek e két leggyakrabban használt jelszava csak korlátozottan és csak rendben érvényesülhet, ami a részegítő napok elmúltával ismét elégedetlenséggel jár. Cromwell és Napóleon példája azt mutatja, hogy a nyájas abszolút uralmat, a szuverenitást egy terrorista, végül pedig katonai diktatúra váltotta. A fékek és ellensúlyok nevében minden politikailag fontos intézményt ugyanaz a hatalmi központ fog vezetni, a diktatúra elleni diktatúra, azaz a jogállamot annak felfüggesztésével teremtenék meg. Ugyanaz ismétlődik a politikai modernitásban. 

(Nyitókép: Magyar Péter Facebook-oldala)

***