Nagyvárad fekete húsvétja: egy elfeledett ellenforradalom és egy hős rendőrfőkapitány 1919-ből

„1921. március 21-én tovább csúsztunk az őszirózsás forradalommal megkezdett lejtőn: kikiáltották a proletárdiktatúrát.Március 22-én már a Véd- és Karhatalmi Direktórium rendelkezett Nagyváradon, ide voltunk citálva – katonák, csendőrök és rendőrök –, itt vették ki kezünkből azt a kis hatalmat, amivel még rendelkeztünk! Itt született meg, ez alkalommal az ellenforradalom gondolata, amidőn Ghyczy Tihamér határrendőr-tanácsos, dr. Tódor Árpád határrendőr-tanácsos és én egymás szemébe néztünk.

Tóth Imre és Dupera Pál detektívekkel puhatolóztattunk a csendőrség és a katonaság között, s így találtunk lelkes bajtársakat Berényi Ferenc százados, csendőrszárnyparancsnokban, Paksy-Kiss Tibor csendőr főhadnagyban és Toókos Gyula vezérkari századosban, akikkel már április 5-én este közös tanácskozást tartottunk, melynek eredményeként Tóth Imre és Dupera Pál nyomban kiutaztak a csucsai és belényesi frontra puhatolni, hogy mely székely és egyéb csapatok lennének felhasználhatók egy nagy, az egész országot megváltó ellenforradalomra.

Április 7-én bekapcsolódott ebbe mozgalomba Halász Sándor tartalékos százados, aki addig önállóan kezdett szervezni és fegyvereket gyűjteni.

A proletárság időközben bekényszerítette a hadapródiskola növendékeit a Vörös Hadseregbe, és a frontra akarta kiküldeni a csendőrséget és a rendőrséget, ami azonban embereim ellenállásán meghiúsult.

(...)

Nagyon óvatosan kellett dolgoznunk, mert egy 20 főnyi proletár detektívcsoport tartott megfigyelés alatt.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 21., Kecskemét, 1. o.)

„Embereim megtudták hazaérkezésemet, nagypénteken reggel ismét összegyűltek a rendőrségen, képletes szavaimat megértve fegyverben maradtak, s ez volt Nagyvárad szerencséje, mert az események, a vörös front felbomlása oly gyorsan következett be, hogy azt még csak nem is gondolhattuk, s így készületlenül talált bennünket a nagypénteki este.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 21., Kecskemét, 1. o.)

„Április 18-án, nagypénteken késő délután már igen feszült volt a helyzet Nagyváradon, akkor kézbesítette ki a direktórium a felmentett közhivatalnokok, az ügyvédek és a középosztály jobb nevű tagjai részére a behívójegyzéket, amelyek szerint másnap halálbüntetés terhe alatt kötelesek voltak bevonulni.

A gazemberek fegyvertelenül, fedezékek ásására akarták kihajtani a szerencsétleneket, és odadobni az oláhok martalékául. Ugyancsak nagypénteken délután kísérelte meg újból Oroszlán Pál politikai megbízott, hogy a rendőrséget, a határrendőrséget és a csendőrséget kidobja a frontra, természetesen eredménytelenül.

(...)

Este 11 órakor megszólalt lakásomon a telefon, s Oroszlán Pál (...) felszólított, hogy azonnal menjek be a dandárparancsnokságra.Feleségem, aki az egész ellenforradalmi készülődésről tudott – hiszen sok éjszakai tanácskozás volt lakásomon – kétségbeesetten figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert a vörösök rájöttek tervünkre, és lépre akarnak csalni.Nagy nehezen megnyugtattam, s mellékutcákon át bementem a rendőrségre, az ügyeletes tisztviselőnek parancsot adtam az ellenforradalmi csoport felriasztására, utasítottam, hogy két detektív kövessen a dandárparancsnokságra, figyeljék, hogy velem mi történik, hová szállítanak. Elrendeltem, hogyha félórán belül nem szólok át telefonon, úgy a rendőrség elzárja a kaszárnyákhoz vezető utakat, megtámadja a dandárparancsnokságot, úgy az ott lévőket, mint a Kormányzótanács tagjait elfogják, a rendőrségre szállítják és keresnek engem, hogy a további vezetést átvegyem. Ha elesem, úgy dr. Tódor vegye át a parancsnokságot.

Körülbelül negyed 1 óra lehetett, amidőn a dandárparancsnokságra értem.Itt volt vagy 30 vöröskatona és tengerész.Itt találtam Katz Béla kormányzótanácsi elnököt, Oroszlán Pál politikai megbízottat, a vörös dandárparancsnokságot és a román kommunista vezetőt.

Katz Béla közölte, hogy úgy a csucsai, mint a belényesi front felbomlott, a vöröskatonák menekülnek, s így Nagyváradot kiürítik, s kezdte felsorolni a kiürítésre vonatkozó rendelkezéseket.

Oroszlán Pál politikai megbízott közölte, hogy lesz elég idő a kiürítésre, mert a hadügyi népbiztosság rendelete szerint Fugyivásárhelynél (Nagyváradtól körülbelül 1 kilométer) rendezni kell a megfutott csapatokat, és újabb védelmi vonalat kell alakítani.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 21., Kecskemét, 1–2. o.)

„Én látva ezt a fejetlenséget, s elgondolva, hogy milyen lesz egy vörös kiürítés, hogy mit fognak csinálni a frontról Nagyváradon keresztülvonuló idegen vörös katonák, különösen a rabló nemzetközi zászlóaljak (elég volt belőlük, mikor a frontra mentek, és Nagyváradot szerencséltették látogatásukkal), úgy éreztem, hogy ha készületlenek vagyunk is, de elérkezett a cselekvés órája (...).”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 21., Kecskemét, 2. o.)

„Azt mondtam a jelenvoltaknak, hogy értesülésem szerint az oláhok harmadik oldalon már elérték Margittát, s miután ez a város tarthatatlan, Nagyvárad város 120 ezer lakosa nevében, mint a város főkapitánya, tiltakozom, és nem tűröm, hogy Fugyivásárhelynél újabb védelmi vonal állítsanak fel; ez katonailag lehetetlen, egy nagyvárostól 11 kilométerre frontot állítani egy magaslatról lejövő ellenség elé, nem más, mint a város ok és eredmény nélküli összelövetése!”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 22., Kecskemét, 1. o.)

„Most Oroszlán politikai megbízott adott ki rendelkezést, az éj folyamán összeszedett 16 oláh úr elszállítására, amit én meghallva, nyomban közbe vágtam, hogy ezt nem szabad lenni, ezek elhurcolásáért a bosszúvágyó oláh katonák kegyetlen bosszút fognak a város lakosságán állni.

Oroszlán kijelentette, hogy erre felsőbb parancsa van, s végre fogja hajtani, midőn én erre azt mondtam, ezt pedig én meg fogom akadályozni, felkiáltott, hogy: hiszen ez ellenforradalom!

Erre az volt a válaszom (természetesen a nyitott táskában lévő pisztolyon tartott kézzel):

– Az nekem mindegy, hogy az urak minek veszik!

S nyomban telefonáltam, hogy egy szakasz rendőr szállja meg a román direktórium helyiségét, (oláh püspöki palota) vegye őrizetbe a túszokat s nyomban szállítsa be hivatalomba!

Ezzel meg is szűnt a további tárgyalásom, a telefonszobában hozzám csatlakozó detektívjeim társaságában besiettem a rendőrségre.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 22., Kecskemét, 1. o.)

„Mire visszaérkeztem a rendőrségre, ott még lázasabb volt az izgalom. Éjfél után, fél 2-kor a rendőrtisztek elküldtek Jánossy Gyuláért, hogy azonnal jöjjön be, mert a kommunisták összefogdossák a román vezető férfiakat, és statáriálisan akarják őket kivégezni.

És egyik a másik után újságolta a hírt:

– Ciorogariu román görögkeleti püspököt, Radu Demeter görögkatolikus püspököt, dr. Zigre Miklóst, dr. Ardelean Jusztint, dr. Pop Cariolánt és a többieket mind összefogják, és azonnal kivégzik.

– Abból itt nem lesz semmi! – jelenti ki határozottan, látszólag nyugodtan, de erőszakkal palástolt izgalommal Jánossy Gyula.

Pár perc múlva már jön a hír, hogy az elfogott román vezetők egy részét a római katolikus püspöki palotába vitték, mert ott akarják őket kivégezni, részben felakasztani, részben pedig agyonlőni, míg egy másik csoportot a városháza udvarán végeznek ki.

Jánossy Gyula autóba vágja magát, fegyveres rendőrkísérettel, és rohan a püspöki rezidenciába.

Talán éjfél után fél 2-re, vagy legfeljebb fél 3-ra járt az idő, amikor Jánossy visszaérkezett, és már a rendőrség folyosóján őrizet alatt ott van néhány román úr is. De ott van egy pár kommunista vezér is, akik nagy ajtócsapkodás közben, bemennek Jánossy hivatali szobájába, ahonnan nyomban leírhatatlanul izgalmas vita hangjai hallatszanak:

– Itt én parancsolok – hallatszik Jánossy Gyula hangja.

– Itt senkinek egy haja szála sem görbülhet meg, különben nyomban letartóztatom az »elvtársakat« – hallatszik később Jánossy szájából.

Az erélyes hang, mind erélyesebbé válik, míg a másik vitatkozó fél hangja, pedig egyre erélytelenebbé lesz.

A kommunista vezérek a folyosón még izgatottan beszélik, hogy hajnali 4 óráig ki fogják végezni az elfogottakat, de nemsokára távoznak, leverten, szemmel látható bosszúsággal, mire Jánossy mosolyogva és megnyugodva mondja:

– Ne féljen senki, itt nem lesz senkinek bántódása. Ha valaki zavart akarna csinálni, én magam lövök belé – és ezzel az oldalán levő hatalmas szolgálati revolverére mutat.”

(Új Magyar Szó, 1935. december 25., Nagyvárad, 11. o.)

„A nagyváradi rémuralom bukása

(...)

A megszállás előtti napon utoljára ült össze a Munkástanács a városháza közgyűlési termében.
Az ülés megkezdése előtt többek között egy hatalmas autó állt meg, amelyből Patócs János, a nagyváradi kommunisták egyik vezére, mankójával kibicegett. Két fegyveres tengerész volt vele, akik kísérték, mert állítólag reggel fél 7-kor többen meg akarták lincselni. Patócsot a városháza bejárását megszállva tartó rendőrök minden feltartóztatás nélkül beengedték, de a két tengerész már csak nehezen tudott bejutni az épületbe.
A Munkástanács ülése nyomott hangulatban folyt le. Dr. Katz Béla halálos csöndben jelentette be, hogy a nagyváradi munkásság fontos elhatározások küszöbén áll. Kérte hallgassák meg Oroszlán Pált, a hadügyi népbiztos politikai megbízottját, aki a front helyzetéről tájékozást nyújt.

A vörös gárda csődje

Oroszlán Pál politikai megbízott, aki Nagyváradon szombat reggelre kihirdette a statáriumot, egészen fiatal tüzérönkéntes tizedes. Előadta, hogy a román csapatok, amelyek Belényes felől nyomulnak előre, már Magyarcséke tájékán állnak, míg egy másik román csapat — a csucsaiak — Élesdről közeledik Mezőtelegd felé. Észak felől pedig Margitta irányából nyomulnak előre nagy erővel. Közölte továbbá, hogy ahol nem voltak csatározások, ott a román csapatok kijelentették, hogy barátságosan viselkednek. Ismertetéséhez hozzáfűzte azt is, hogy a frontot mindenütt a székely katonák tartották, a vörös ezredbeliek azonban nem feleltek meg a feladatuknak és a várt reményeknek.
Síri csend követte a szavakat, amelyek után Katz Béla azt a javaslatot terjesztette elő, hogy a Munkástanács adja vissza a hatalmat a városnak.

(...)

A megugrott direktórium

Mialatt a Munkástanács ülésezett, elterjedt a hír, hogy a szovjet kormány lemondott. Ez a hír azonban nem nyert beigazolást, sőt később a kormány tagjai telefonon erélyes intézkedéseket adtak le. A nagy zűrzavart, amely a városházán és az utcákon uralkodott, csak fokozta az, hogy a tömeg egy bekötött fejű, Pattantyús nevű kommunistát kísért be a Kormányzótanácshoz, aki az utcán tettlegesen inzultált egy főhadnagyot, és azon kívül brutálisan megtámadta dr. Bárdos Imre ügyvédet, és főhadnagyi distinkcióját leszakította. Bárdos főhadnagy lélekjelenlétét el nem vesztve, beugrott a Park szállodába és onnan egy karabélyt hozva, letartóztatta Pattantyúst, és két más tiszttel a rendőrségre kísérte. Bárdos főhadnagy csak nagy nehezen tudta megmenteni a bepólyázott fejű vöröskatonát – aki a vasas század parancsnoka volt – a felbőszült tömeg dühe elől. A Kormányzótanácstól felvezették a második emeleten levő Véd- és Karhatalmi Direktórium hivatalába, hogy ott igazoljak. Az azonban már üres volt, egy lelket se lehetett ott találni, az egész Véd- és Karhatalmi Direktórium búcsú nélkül távozott.

Egy székely hadnagy lefegyverezte a brutális vöröskatonát, aztán pedig, minthogy más lehetőség nem volt számára, átkísérte Jánossy Gyula főkapitányhoz. A vörös katona Jánossy főkapitány előtt bocsánatot kért dr. Bárdos Imrétől. A kiabáló tömeg bosszúja elől azután magának Jánossynak kellett biztonságba helyeznie az elvetemült vörös »hőst«.”

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 1. o.)

„A bádogfejű vörös Oroszlán futása

(...)

A történelmi nevezetességű váradi nagyszombat egyik kimagasló és feljegyzésre kívánkozó epizódja az, amelyben dr. Moskovits József, a nagyváradi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke játszotta a főszerepet.

Dr. Moskovits József, Ternyei Antal és Váli Péter szombaton reggel, amikor Oroszlán Pál, a hadügyi népbiztos politikai megbízottja közzétette a statáriumrendeletét, megjelentek az Őr utcai katonai állomásparancsnokságon, és ott az akkori állomásparancsnokságtól azt követelték, hogy tartóztassák le Oroszlán Pál urat. Az állomásparancsnok figyelmeztette Moskovitsot, ne beszéljen hangosan, mert a szomszéd szobában van Oroszlán, és meghallja minden szavát. Dr. Moskovits József éppen véleményének akart kifejezést adni, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és megjelent Oroszlán Pál.

– Kit akar ön letartóztatni? – kérdezte Moskovitshoz fordulva.

– Magát.

– Engem? – nagyképűsködött a fiatalember – Mindjárt megmutatom én, kit tartóztat le!

Azzal felszólította az udvaron álló öt fegyveres vöröskatonát, hogy vezessék el Moskovits Józsefet, Nagyvárad város egyik köztiszteletben álló és legrokonszenvesebb közéleti férfiját. Az öt katona azonban meg se mozdult és nem is ügyelt a toporzékoló Oroszlánra.

Az inzultust azonban már nem tűrhette a közelben álló Balogh Sándor ezredes, és bár német nyelven, de azért alapos magyarsággal rákiáltott a dühös Oroszlánra:

– Sie! Halten Sie die Gosche, sonst kriegen Sie von mir so eine Ohrfeige, dass Sie gleich krepieren. Sie »bádogfejű«! (Hallja! Fogja be a pofáját, különben olyan pofont kap tőlem, hogy beledöglik, maga bádogfejű!)

A dühös Oroszlán erre jobbnak látta elszelelni, és eltűnt a tumultusban.”

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 2. o.)

„Az események ezután leírhatatlan gyorsasággal következtek: az igazi kommunista vezetők – Végh Dezső, Gábor Dezső, Hacker Andor, Balogh, Gitye, Münnich – a reggeli vonaton elmenekültek mielőtt megtörtént az állomás megszállása. Többen, közöttük Patócs János, gépfegyveres autón futnak, valóságos csatát vívnak Paksy csendőr főhadnagy szakosztályával, egy autó feldőlt, utasai a másikon tovább menekülnek.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 22., Kecskemét, 1. o.)

„Sír a szökevény vezér

A vasúti peront pedig a csendőr főhadnagy parancsnoksága alatt kivonult rendőrség szállta meg. Aztán a vasutasok, sőt még a hordárok is fegyvert fogtak, és míg a budapesti vonat fél 11 óra után, el nem indult, senki ki nem léphetett a peronra.
A vonat zsúfolva volt utasokkal, még a poggyászkocsikban is hering módjára szorongtak ez emberek. Ezzel a vonattal utazott Végh Dezső, a letűnt proletárdiktatúra legmarkánsabb alakja feleségével és kisfiával együtt. Végh Dezső hajnali 5 órakor hagyta el lakását. Megelőzően éjféltől kezdve egymást érlek a ház előtt az autók, és valóságos búcsújárás volt Végh Dezsőnél, aki hajnali 5 órakor egyenesen a pályaudvarhoz hajtatott. Az állomáson a nagy tumultusban feltűnés nélkül elutazhatott. Előzőleg azonban többen látták, amint a földre vetette magát és úgy sírt a hős, aki előző nap a színházban tartott beszédében még cézári pózzal hirdette, hogy a burzsoát ki kell pusztítani.

Véres harc az állomás előtt

Délelőtt 11 órakor három autó robogott a Rákóczi úton a vasútállomás, illetve a püspöki vám felé. Mind a három tömve tengerészekkel, akik gépfegyverrel és kézigránátokkal voltak felszerelve. A csendőrlaktanya előtt álló csendőrkordon nem akarta átbocsátani őket, mire a tengerészek tüzelni kezdtek. A csendőrök visszatüzeltek. De ezalatt a három autónak sikerült a kordonon keresztültörni, és gyors száguldással iramlott tova a vasút félé.A nagy lövöldözésre figyelmesek lettek az állomást megszálló csendőrök, rendőrök, katonák és vasutasok, és azonnal állást foglaltak el az állomás előtti térségen. Minthogy a három autó itt sem akart megállni, a rendőrök sorfüzet adtak a menekülőkre. Több golyó nem tévesztett célt, sőt az egyik autó is megsérült. A tengerészek erre gépfegyverrel lőttek vissza a robogó autóról, és két kézigránátot dobtak az állomás épülete felé. Több gépfegyvergolyó berepült a váróterembe, ahol két utazni akaró asszony könnyebben meg is sebesült.

A véres harc óriási izgalmat keltett a vasútállomás környékén. A három autó elmenekült. Az ütközetről később Birtha Sándor alezredes személyesen tett jelentést Katz Bélának.”

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 1–2. o.)

„A munkásságnál – közöttük sok a csőcselék – kiosztva 6–8000 fegyver. Vajon lesz-e ember, aki fegyverbe szólítja őket, vajon fegyvert fognak-e a proletárság védelmére?”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 22., Kecskemét, 2. o.)

„A terroristák ellen

A rendőrség és csendőrség az első perctől fogva derekas munkát végzett. Mintha nem is egyik percről a másikra történt volna, hanem jól előkészített terv szerint, hogy átveszik a hatalmat és a rend fenntartását, oly szépen, simán, egyformán, egyöntetűen, nagyszerű fegyelmezetten viselkedtek. Hasonló fegyelem és önbizalom volt tapasztalható a vasutasokban, akiknek egy részét előző napon a Véd- és Karhatalmi Direktórium behívási paranccsal azonnali katonai jelentkezésre hívta fel.
A Rákóczi úti csendőrlaktanya előtt délelőtt 10 órakor csendőraltisztek, régi, jó, fegyelmezett katonák álltak fel fegyveresen, feltűzött szuronnyal, és minden járművet, kocsit, autót feltartóztattak és megmotoztak. Ha katonák voltak a kocsin, vagy autón, azokat szuronyt szegezve nekik, lefegyverezték, még a derékszíjat is elvették tőlük, azután pedig autóstól behajtották őket a csendőrlaktanya udvarára, ahonnan csak igazolás után bocsátották szabadon őket. Nem volt irgalom senkinek a feltartóztatásánál.
— Le azzal a vörös szalaggal! — parancsolták vagy 30 tengerésznek, akik fegyveresen álltak egy nagy teherautón. Egy pillanat alatt eltűnt a vörös szalag, és a vörös tengerészek szépen megadták magukat.

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 1. o.)

„Délután 2 órakor erős kézi- és gépfegyver, továbbá gránát tüzelés hallatszik a honvéd laktanyából. Jelentés szerint a fegyvereket őrző és a városba beszállító tiszteket, egy becsúszott vörös szakasz megtámadta. Parancsomra fél század hadapród (Brunner Mihály százados parancsnoksága alatt) és egy szakasz rendőr siet segítségül. Heves tűzharc, a vörösök megfutnak, fegyvereiket eldobálva a kerítéseken keresztül menekülnek, a rendőrök üldözik őket lakásom előtt. vörösök többen összeverődve megkergetik a nagy lövöldözésre fegyveresen odasiető Könczey Elemér posta főtisztet és társait.

A lövöldözésre nagy néptömeg csődül a laktanya köré, de a tiszti járőrök szétzavarják.Délután 6 órakor lakásaikba parancsolom a lakosságot, csak járőreink járnak az utcákon.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 22., Kecskemét, 2. o.)

„Halló, itt Kun Béla!

A rendőrség folyosóján éppen az incidens feletti izgalmak uralkodtak, amikor Fluck Ferenc kapitánynak, a bűnügyi osztály vezetőjének szobájában megszólalt a telefon. Budapest jelentkezett:

— Itt Kun Béla külügyi népbiztos beszél — hallatszott a telefonban —, kérem Katz Béla elvtársat a telefonhoz.

Azonnal átszaladtak Katz Béláért hivatalába, aki gyorsan a telefonhoz sietett és derűs arccal ment be Fluck Ferenc szobájába, amelynek ajtaját a telefonbeszélgetés idejére bezárták. Katz Béla Kun Bélát kérdésére informálta a helyzetről, és teljesen ismertette a tarthatatlan helyzetet. Kun Béla ennek dacára ragaszkodott ahhoz, hogy csak a szovjetkormány parancsát teljesítsék, mert ő erősítéseket küld.”

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 1. o.)

„Budapestről dr. Katz Lipót délelőtt felhívja dr. Katz Bélát — feleségem hallgatja ki a beszélgetést —, Katz Lipót izgatottan utasítja fivérét, hogy tartsanak ki, 10 zászlóalj segítséget küldtek Nagyváradra. Katz Bála lemondással válaszolta, hogy már késő, Nagyváradot nem lehet tartani, ne csináljanak már nagyobb bajt, itt úgyis minden elveszett. A beszélgetés folytatását megszakítjuk.

Délután folyamán Kun Béla háromszor érdeklődik, hogy hol az a gazember Jánossy? Választ nem kap.Délután Szolnokról Lander népbiztos keres, nem jelentkezem, hogy az időt húzzuk.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 22., Kecskemét, 2. o.)

„Jelentették a népbiztosnak, hogy a frontokon a Vörös Hadsereg fegyelmezetlensége miatt a helyzet tarthatatlan.

– Muszáj tartani – rendelkezett a népbiztos.

– Se emberünk, se muníciónk, se fegyelmünk – vetette ellen Raics ezredes. – A vöröskatonák nem akarnak harcolni.

– Az lehetetlen. Erősítéseket küldünk. Három zászlóalj már útban, van és jön a többi is.

Raics ezredes, hogy a hadügyi népbiztost meggyőzze, körtelefonozott a csapatok parancsnokaihoz. Ezek egybehangzóan azt a felvilágosítást adták, hogy a katonák nem akarnak többé harcolni.

Ezzel aztán végleg el is dőlt a nagyváradi kormányzótanács és az egész Bihar megyei proletárdiktatúra sorsa.”

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 2. o.)

„A terroristák visszaadják a várost a régi vezetőségnek

Délután 2 óra. Dr. Katz Béla a Katonatanács intézőbizottsága előtt nyugodt hangon jelenti ki, hogy a proletariátusnak ezek után le kell tennie kezéből a hatalmat és vissza kell adnia a közigazgatást és a rend fenntartásét a Városi Tanácsnak. Majd Rimler Károly polgármesterhez fordult:

– A beállt és előre nem látott viszonyok szükségessé tették – mondta –, hogy a Kormányzótanács visszaruházza a közigazgatást a Városi Tanácsra. Kérem polgármester urat – mondta Katz Béla mély meghatottsággal –, tartsa szem előtt azt az új szellemet, amelytől a város lakossága már át van itatva.

Rimler Károly polgármester így válaszolt Katz Béla szavaira:

– A legfontosabbnak tekintem a város nyugalmát és a polgárság közbiztonságát. Én nem politizálok, én csak azt nézem, hogy ennek a varosnak, melyet 35 éve szolgálok, egyetlen polgárát se érje baj és hogy a bevonuló román csapatoknak ne legyen oka arra, hogy megtorlással éljenek.Az átadást jegyzőkönyvbe foglalták, ezután és az intézőbizottság utolsó intézkedése az volt, hogy proklamációt bocsátott ki a város proletárjaihoz. A proklamációt dr. Katz Béla szerkesztette, és az esti órákban jelent meg a város utcain.

Amikor Rimler Károly elhagyta a főispáni szobát, csak annyit mondott:

– Na végre!

Azután mindnyájan távoztak. De Katz Béla alig félóra múlva már visszatért, és a feloszlott Munkástanács rá várakozó tagjaival körülbelül félórát tanácskozott. Közben Lipót öccse és Székely János, akik már egy hét előtt Budapestre utaztak, telefonozott neki Budapestről, azután nemsokára végképpen elhagyta hivatalát.A polgármester nyomban rendkívüli ülésre hívta össze a városi tanács tagjait, akik a polgármester szobájában gyűltek össze. A polgármester közölte a tanács tagjaival, hogy újból a tanács kezében a közigazgatás, mire úgy határoztak, hogy egy proklamációt bocsátanak ki á város népéhez. Lukács Ödön főjegyző meg is fogalmazta azt. A városi tanács ülésén, amely zárt volt, később részt vettek Raics ezredes és Cserey alezredes is.”

(Keleti Újság, 1919. április 27., Kolozsvár, 2. o.)

„A szolnoki állomásról egy fehér vasutas közli, hogy Landler páncélvonatul és terroristákkal jön, közvetlen utána négy katonavonat, még hat katonavonat szintén jelezve (Budapestről).

Kértem, hogy csináljon forgalmi zavart, megígéri.

Nyomban utána Pogány »elvtárs« érdeklődik Budapestről, hogy mi van a Munkástanáccsal, válaszoltam, hogy az csak volt. Újabb Munkástanács alakítására hív fel, s amikor kinevetem, akasztófát ígér.

Püspökladány állomás fehér főnöke telefonon közli, hogy Landler vonata jelzett. Forgalmi zavarokat kérünk, amit ő megígér.

Landler telefonon felhívja a rendőrséget, én figyelmeztetem, hogy ne jöjjön Nagyváradra, itt nincs mit keresnie, ha mégis jön, úgy fegyverekkel fogadjuk. Közlöm, hogy ott várja be a polgármester és a Városi Tanács által oda küldött Katz Bélát.

Este 9 óra tájban elhatározzuk, hogy a csendőrség megszállja az állomástól Biharpüspöki felé eső hegyoldalt, megtámadni az esetleg befutó vörös vonatokat, megakadályozni a városon áthajtó vörös csapatok Biharpüspöki felőli éjjeli támadását.Ugyancsak a csendőrség nyerte azt a megbízatást, hogy vegye fel az érintkezést a megszálló csapatokkal, melynek élén francia lovasságot tudunk.

Ekkor hűséges bajtársaim, Barényi Ferenc és Paksy-Kiss Tibor is eltávoztak tőlem.

Este 10 órakor Püspökladány állomásról telefonjelentést kapunk, hogy Landler vonataival visszafordult.

Nagy fellélegzés! Elmúlt a nagy veszély!

Örömünk korai! Tizenöt perc múlva ismét az állomás beszél, a fehér vasutas közli, hogy az előbbi hír nem való, azt egy terrorista adta le. A vonatok elindultak Nagyváradot megbüntetni.

A legnehezebb órák most jönnek.

Dr. Tódor kinn van a vámoknál. Csak ketten vagyunk Halász Sándorral, rövid megbeszélés után elhatározzuk:

Felrobbantjuk a Berettyó hídját.

Lelkes fiatalemberek, közöttük Farkas testvérek, Bélius hadnagy, Réti alhadnagy, Bondray önkéntes, páncélvonaton kifutnak, elkéstek, a hidat nem tudják felrobbantani, csak Biharkeresztes után a síneket.

Autón kiküldtem Kepes hadapródot két társával, még másik robbantást eszközölni; robbanóanyagunk nincs, csak kézi bomba.

Jó félóra múlva Kepes jelenti, hogy a robbantás jól sikerült Keresztesen innen.

Most idegfeszítő várakozás: mi lesz?

Halásszal számba vesszük erőinket: az őrségeken kívül 160 gyalog és 25 lovas.

Keressük az önkéntes csapatot, elszéledtek, alig számlái 15—20 embert.

Zechentmayer százados és Balázs főhadnagy tartanak ki fáradhatatlanul.

Biharkeresztes állomás jelenti, hogy az első robbantást a vörösök helyreállítják, a munka négy–öt órát vesz igénybe.

Ha második robbantást is berakják, úgy reggel 7 órára benn vannak.

Rettenetes helyzet, egyik oldalon fáradt oláh előőrsök Nagyváradtól 14 kilométerre gyalog, másik oldalon vörös terroristák 24 kilométerre vonaton!

A városban bent körülbelül 200 puskánk és egyenlőre még csendben 6–8000 fegyveres proletár, akik nem tudják és nem mernek fegyverhez nyúlni.

Ha a vörösök és az oláhok egy időben lépnek akcióba, és egy időben érik el a várost, utcai harcok lesznek, vörösök rablás után megfutnak, a bosszúra tüzelt oláhok a békés lakosságon állnak bosszút, kegyetlenkednek, és újból kirabolják a várost!”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 23., Kecskemét, 1–2. o.)

„Halász Sándorral elhatározzuk:

Frontot állítunk a vörösök ellen, van három ágyúnk, egy csomó gépfegyverünk és hozzá a rendőrökön kívül vagy 16 tisztünk!

Mikor a rendőrök látták, hogy nincs elég ember az ágyúkhoz, Pepirsán János I. osztályú rendőr példaadása után önként jelentkeztek a kivonulásra.

Fájt a szívem, mikor az ágyúkat kivontatták az állásokba. Ahelyett, hogy az egész város ott lett volna, reggel 7 órára is alig jött össze a kispapokkal együtt 120 ember!

A lovasrendőrök és a Kemény Béla mérnök által szervezett lovas járőr előre ment Biharkeresztes felé a vörösöket felderíteni.

Ez történt az egyik oldalon.”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 23., Kecskemét, 2. o.)

„Ez is fájdalmas volt, de kegyetlen és soha el nem feledhetem a sors azon csapását, hogy teherautókat kellett küldenünk leggyávább ellenségünk, Európa hiénái, az oláhok elé és kérni, hogy még ma jöjjenek be, mert a vörösök támadását nincs elég erőnk visszaverni!

Ez volt életem legszomorúbb napja, legszomorúbb húsvétja!”

(Kecskemét és Vidéke, 1921. április 23., Kecskemét, 2. o.)

„A derék magyar tisztek, akik a lelkiismeret parancsára, a felelősség szavára teljesítették hazafiúi kötelességüket, legtöbbször román és más börtönök legsötétebb fenekére kerültek.

A nagyváradi ellenforradalmi szervezkedésben részt vevő magyar tiszteknek az lett a sorsa, hogy a román hatóságok később kiutasították őket az ideiglenesen megnagyobbított Románia területéről. Egyszerűen áttették őket a magyar–román határon, nem is törődve azzal a kérdéssel, hogy hol születtek, hol van illetőségük és hol akarnak megtelepedni.

Legtöbbjük azért mégis visszajött. Inkább vállalta az újabb meghurcoltatást, minden megalázást és veszélyt, melynek ki volt itt téve, mert úgy érezte, hogy egyszer eljön az idő, mikor az itteni magyarság számon kér mindent a megszállótól.”

(Kolozsvári Esti Lap, 1941. április 12., Kolozsvár, 9. o.)