Íme a szlovák–magyar hegyes-völgyes kisvilág, ahol Mikszáth szelleme pallérozódott

A palóc Nógrádon túl, de a szellemi centrum Kassán és a szász Szepességen innen fekvő Gömör és Kis-Hont vármegye bár relatíve nagy területű volt – ezért hívták Gömörországnak is –, kissé távol esett a közfigyelemtől, a hadak és eszmék fő országútjaitól. Tipikus felső-magyarországi vármegye volt, vegyesen magyar és szlovák, némi német lakossággal – de még magyar és katolikus abszolút többséggel az első világháború előtt. Kiesett a közfigyelemből talán azért is, mert sem a megyeszékhely Rimaszombat, sem a katolikus püspöki székhely Rozsnyó nem volt nyüzsgő-pezsgő metropolisz: egyszerű álmos kisvárosok, ahol Mikszáthok és Krúdyk érezhették igazán otthon magukat a régimódi, soha vissza nem térő békeidőkben. 

Ha már Mikszáth Kálmán: neki viszont nagyon is élete középpontjában volt Gömör. Rimaszombatban járt evangélikus kisgimnáziumba, ahol az irodalmi és diákéletben már korán megcsillant a tehetsége, így mondhatni, hogy az író szellemi bölcsőjévé vált a városka. „Fagyos világ volt ez akkor, minden melegség bennszorult az ilyen intézményekbe. Ezek voltak még a végvárak, amelyekben a magyar levegőt lehetett szívni. E férfiak, akik akkor itt tanítottak, nem afféle tanügyi bácsik voltak, hanem az utolsó generálisok, akik titokban hadsereget nevelnek, ügyes politikusok, akik óvatosan, nagy furfanggal belecsepegtetik a rideg, száraz tananyagba azokat az édes érzéseket, amelyekből a hazaszeretet lombosodik ki, bűvészek voltak, akik úgy tudták mutogatni a múltat, hogy benne látszik kidomborodva a jövő, próféták voltak, akikben a hit nem szétfoszló ábránd, hanem élő fa, mely gyökereit beleereszti a fogékony gyermeki szívekbe…” – írt kései visszaemlékezésében, fél évszázad távlatából az öreg Mikszáth az őt formáló rimaszombati ifjúi évekről. 

Tanára volt itt az országos közönség által nem ismert, de helyben még ma is ápolt emlékezetű Fábry János, akiről egykor Ludwig Emil írt szép méltatást a régi Magyar Nemzetbe. Fábry János 1830-ban született, Eperjes akadémiáján tanult bölcsészetet, 1848 szabadságharcában tüzérként harcolt, aztán nevelő, később tanár, még később az általa alapított rimaszombati gimnázium igazgatója lett. Írt tanulmányokat Gömör természetrajzáról, növényvilágáról, a szőlő- és dísznövénytermesztésről, s ő volt az egyik fő megszervezője a vármegyei múzeumnak és a kapcsolódó közművelődési egyesületnek is. Mikszáth kovászembernek nevezte őt. 

Hol vagytok és mennyien vagytok manapság, megyei és kisvárosi kovászemberek szerte a hazában? – tehetjük fel a kérdést manapság. 

De vissza Gömörre: Rimaszombat ma már nem mondható igazi turisztikai célpontnak, de a régi megye másik városkája, Rozsnyó még ma is őrzi ódon hangulatát, különösen a tágas főtéren, ahol apró polgárházak figyelik minden irányból ablakszemeikkel a középen álló, öreg tűztornyot. Rozsnyó fölött emelkedik magasba Krasznahorka büszke vára, lassan-lassan éledezve a pusztító 2012-es tűzvészből – a Felvidék és ezzel a külhoni magyarság egyik fő jelképe újjászületik. Ebből is. 

Innen fölfelé, egyre magasabb hegyek között húzódik meg Dobsina a ma már a világörökség részének számító, híres jégbarlangjával. Klímaváltozás ide vagy oda, itt még van miért rendesen felöltözni a föld alatti fagyos csodavilág megtekintésére. S ha innen is továbbutazunk: az egykori Gömör mélyén, pontosabban magasában találjuk Murány várát, amely magyar irodalmárok és művészek sorát ihlette meg romantikus romosságával. A török kori, hősi időkben itt élt Széchy Mária, a „Márssal társolkodó Murányi Vénus”, aki az 1600-as évek nemzeti politikai játszmáiban is aktív szerepet vállalt Habsburgok általi száműzetéséig. Murány környéke az esszenciális felvidéki táj: zöldellő erdőkkel borított, végtelen hegyek között kanyaroghatunk az alig lakott völgyekben – hogy aztán valahol visszatérjünk múltjáró utazásunkból a sietős, posztmodern jelenünkbe.

Nyitókép: Krasznahorka vára
Fotó: Shutterstock