A tolerancia követelése is zsarnoksághoz vezethet – Daphne Patai a Mandinernek

Daphne Patai (1943) amerikai irodalomprofesszor, író, a Massachusetts Amherst Egyetem professor emeritusa, a magyar születésű Raphael Patai antropológus lánya. Daphne Patai munkássága során sokat foglalkozott a nők helyzetével, de az ideológiai változások nyomán feminizmus új törekvéseinek kritikusa lett.

***

Veszprémy László Bernát: Édesapja, Patai Rafael 110 éve született, ismert orientalista és zsidó író volt. A Múlt és Jövő zsidó folyóiratot, amelyet az ön nagyapja, Patai József adott ki, 1989-ben feltámasztotta Kőbányai János Magyarországon. Ápolják édesapjának emlékét az Egyesült Államokban vagy Izraelben hasonló módon?

Erre nehéz felelni. Egy szerző emléke az a munka, amit hátrahagy. Édesapám, noha több tucat könyve jelent meg életében, és még további három a halála után, visszafogottan ítélte meg saját munkásságát. Idős korára interjúkat csináltam vele, amelyekben azt mondta: elégedett azzal, hogy néhány dologgal hozzájárult a kutatási területéhez. Úgy vélte, volt néhány könyve, amelyeket más nem írhatott volna meg. De nem gondolta magát fontosnak, sem kutatási eredményeit tartósnak. Néhány könyve még beszerezhető, de teljes munkásságához kutatni kell. Az Egyesült Államokban az iratait a New York-i Közkönyvtár Kézirattárában lehet olvasni. Édesapám 1936-ban az első doktori címet kapta meg, amelyet kiadott a Jeruzsálemi Héber Egyetem. Ezért személyes könyvtárát az egyetemnek adtuk oda. Nevét viseli egy ösztöndíj is, melyre a zsidó népismeret hallgatói jelentkezhetnek. Ezek mind azt mutatják, ami a legfontosabb volt édesapámnak: a kutatás támogatását minden területen, amelynek életét szentelte. Sosem kételkedett a kutatás fontosságában, attól függetlenül, hogy a hatás kicsi vagy nagy volt. A publikáció utóéletét a szerző nem tudja irányítani, és nem láthatja előre a munkája által gerjesztett hullámokat sem.

V. L. B.: Ha az ember újra elolvassa édesapjának írását az „arab észjárásról”, az nem csak őszinte és pontos megjegyzései miatt meglepő, hanem azért is, mert nyelvezetét már valószínűleg intoleránsnak minősítenék a mai progresszív elvek szerint. Van még helye ön szerint a népkarakterológiának a tudományban?

Abban igaza van, hogy manapság bizonyos csoportok – de nem minden csoport! – kritizálása elfogadhatatlannak van kikiáltva – attól függően, hogy mi az adott csoport identitása. Édesapám könyve, Az arab észjárás annak jele, hogy egész életében kutatta és értékelte az arab történelmet és kultúrát.

Noha létezik egy olyan elképzelés, miszerint csoportok mindenfajta általánosítása sértő és kerülendő, nyilván ma is élnek nemzeti és más csoportokra vonatkozó jellegzetességek leírásával a tudományos életben és azon kívül is. Gondoljunk csak olyan szavakra, mint a „fehérek” szidása, az eurocentrizmus vagy szimplán „a nyugat”. De mivel manapság mindent egy velejéig romboló identitáspolitika ural, csak bizonyos csoportok általánosíthatnak. És mint sok más téren, itt is kettős és hármas mércék érvényesülnek, illetve bárkire könnyelműen aggatják a „privilegizált” és „fehér felsőbbrendűségű” szavakat – és sajnos túl ritkán vitatkozunk ezekkel a jelzőkkel. Amíg az emberek kapitulálnak az identitásalapú követeléseknek és sérelmeknek, illetve a vádaknak saját kultúrájukkal szemben, ameddig az áldozatkultusz ápolása eléri a kívánt eredményeket, a tudomány értéke csökkenni fog. Nem lehet komoly tanítást és tanulást végezni ott, ahol az oktatás alá van rendelve az indoktrinációnak. Azt is fontos látni, hogy a tudományos élet rossz szokásai már régen kiszivárogtak, és megmérgezték a teljes társadalmat.

Daphne Patai

V. L. B.: Az ön édesapja írt egy cikket 1933 októberében – ekkor még csak 23 éves volt, és még mindig teljes magyar nevét, az Ervin Györgyöt használta. Ebben a cikkben úgy írta le Adolf Hitler felemelkedését, mint egy eseményt, amely „végre felébreszti a német zsidóságot”, amely korábban „hűtlen” volt népéhez. 2016-ban sokan attól féltek, hogy Donald Trump fogja elhozni az amerikai zsidóság végét. Manapság sokan azt írják, hogy Joe Biden és a baloldali radikálisok fogják az amerikai zsidóság vesztét okozni. Hogyan látja az amerikai zsidóság mai helyzetét? 

Elszomorító a helyzet, amelyben sok amerikai zsidó siet „woke”-mivoltát bizonygatni. Ennek ellenére nem hiszem, hogy Biden maga fogja rosszabbá tenni a helyzetet: ő követ, sosem vezet. És Trumpot sem szabad hibáztatni.

még azt követően is, hogy a párt erősen ellenséges lett Izraellel és befogadta az antiszemitákat. Ráadásul a „woke” zsidók láthatóan képtelenek felismerni a sok pozitív dolgot, amit Trump elért. Gyakran eltöprengek ennek a jelenségnek a magyarázatain. Érdekes kísérletet tett Jonathan Neumann 2018-as könyvében (To Heal the World? How the Jewish Left Corrupts Judaism and Endangers Israel) annak elemzésére, hogy miért a baloldali eszmék dominálnak az amerikai zsidók között. Neumann úgy érvel, hogy amikor manapság sok amerikai zsidó azonosítja a tikkun olamot – a „világ meggyógyításának” zsidó koncepcióját – a „társadalmi igazságossággal”, azzal a zsidóság beolvadását erősítik, és aláássák a külön zsidó identitást. Ha a társadalmi igazságosság eszméje – már ahogyan azt ma látják – a tikkun olam betöltése, akkor voltaképpen nincs is szükség judaizmusra, hiszen az már semmi különöset nem kínál, és persze Izrael sem kell. 

A zsidó identitásról szóló diskurzus másik érdekes oldala, hogy remekül bemutatja: míg bizonyos identitásokat – fekete, őslakos, színesbőrű, eltérő nemek, vagyis sexes, és nemi identitások, vagyis sexualities – ünnepelni, ápolni és óvni kell, addig másokat támadni és gyengíteni. Így járt a kulturális és nemzeti büszkeség is, amelyet egyes csoportok esetében támogatni kell, de mások esetében nem. A jelenlegi feszültségeket tökéletesen mutatja, hogy egyszerre követelik: ne hagyjuk figyelmen kívül a „kisebbségi” identitásokat és kultúrákat – persze csak azon kisebbségek esetében, melyek áldozatként és elnyomottként utalhatnak magukra –, de közben „eltulajdonítani” sem szabad ezeket. Mind a kettő főbenjáró bűnnek számít. Nem csoda, hogy mindenki a kés élén táncol!

V. L. B.: Izraelt és az izraeli kutatókat igyekeznek manapság kiszorítani a tudományos életből. 1920-ban az ön nagyapja, Patai József egy saját zsidó egyetem létrehozása mellett érvelt Magyarországon, válaszul a numerus claususra. Egyesek ma arról írnak, hogy Amerikában is zsidó egyetemek kellenek. Jó ötletnek tartja ezt?

Ma is vannak zsidó kötődésű felsőoktatási intézmények az Egyesült Államokban. Hogy ezek mennyire hatásosak, az más kérdés, hiszen a baloldali-liberális politika uralja a zsidó köröket, és könnyen uralhatja ezeket az iskolákat is. Valós küzdelem zajlik a partikularizmus és az univerzalizmus között, és mind a kettő mellett lehetne sokat érvelni. De eltekintve hittudománytól, kétkedve fogadom a teljesen saját intézmények létrehozásának gondolatát. Hogyan lenne ez megoldható az Egyesült Államokban, ahol rengeteg nép lakik, több száz külön nyelvet beszélve?

és nincs okunk arra, hogy ez miért ne létezhetne megannyi más kultúra oldalán, amelyekből fakad az amerikai nemzet. Ennek ellenére egyértelműnek tűnik, hogy valamekkora kulturális összetartásra és nyelvi közösségre szükség van ahhoz, hogy egy nemzet fennmaradjon. Ez nem jelenti a kulturális különbségek elnyomását, de nem szabad a széttöredezést sem bátorítani, ami veszélyes erőket szabadítana fel. Eközben az is tény, hogy a statisztikák szerint éve óta gyorsan nő a zsidók ellen elkövetett atrocitások száma az Egyesült Államokban és a világ más részein is, ahogyan nőtt az egyetemi kampuszokon is az ellenségesség a zsidókkal szemben – nem csak az izraeliekkel szemben. Utóbbit gyakran álcázzák Izrael-kritikus vagy palesztinbarát tevékenységnek. Az egyetemeken egyre inkább az ilyen-olyan szeparatizmusok felé haladnak – például van külön identitáscsoportoknak saját kollégiumuk, de még diplomaosztójuk is. A szegregáció, amely ellen hatalmas polgárjogi küzdelmet folytattak, most a küzdelem által megsegíteni akartak által követelt dolog.

Szilvay Gergely: Hogyan látja, mennyire uralta el a tudományos életet a kortás feminizmus és gender-elmélet?

A rossz ötletek – még azok is, amelyek jó ötletként indultak – sajnos jól terjednek. Az olyan identitásalapú, politikailag motivált programok, mint a fekete tanulmányok vagy a női tanulmányok, amelyek az Egyesült Államokban a késő ’60-as és korai ’70-es években indultak, elterjedtek a tudományos világban, hatást gyakorolva annak szinte minden területére. Fontos pozitív lépés volt, amikor rádöbbentek, mekkora szükség van például a nőtörténelem és a női sikerek tananyaghoz való hozzáadására. De miután ezt elérték – meglepően kevés ellenállást tanúsított a „patriarchátus” –, új csaták után néztek. És így elkerülhetetlenül

s egyben a továbbra is tartó elnyomásra való egyre hangosabb és erősebb hivatkozásra, illetve arra a gyakorlatra, hogy mindenkit gyorsan leépítenek és feljelentenek, aki ellentmond. 

Ezek a szokások leszivárogtak a tudományos életből az alsóbb szintű oktatásba és a teljes társadalomba. Manapság mindenki arról beszél Amerikában, hogy „nem érzi magát biztonságban” vagy „kényelmesen”, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy igazolja az élet minden aspektusának mikromenedzselését. Az olyan egyszerű koncepciók, mint a „mérgező maszkulinitás” és a „rendszerszintű rasszizmus” arra lettek kitalálva, hogy fenntartsák az ellenséges hangulatot, miközben igazolják a reformokra vonatkozó folyamatos követelést. Aldous Huxley 1932-es disztópiájában, a Szép új világban azt a mondatot adja az egyik világellenőr szájába, hogy „a civilizált embernek nincsen szüksége arra, hogy elviseljen bármit, ami komoly kellemetlenséggel jár”. (Ford. Szentmihályi Szabó Péter – A szerk.) Manapság úgy néz ki, hogy a valóság beérte a fantáziát, feleslegessé téve a szatírát.

Sz. G.: Mennyire problémás ez – gondolok itt a Heterophobia című könyvében leírtakra. 

Amikor az értelmi zsarolás és a nyomásgyakorlás felülírja a józan észt és a jóakaratot, több probléma születik, mint megoldás. A feminizmus ilyen értelemben nem különb más mozgalmaknál, amelyek pozitív célokkal indultak el, és aztán kvázi-vallássá alakultak, létrehozva egy szektaszerű légkört, ahol nem bátorítják az őszinte kérdezést és vitát, helyette viszont elvárják a hajlongó engedelmességet és megbüntetik, illetve elűzik a mást gondolókat.

A legutóbbi példa a „transznemű” aktivizmus iránti lelkesedéshez köthető. A „transz” emberek nem csak elfogadást akarnak: rá akarják kényszeríteni nézeteiket és névmásaikat az egész országra, a sikereik pedig megdöbbentők. Az új névmás-dogma sok helyen már érvényben is van. Kanada ilyen értelemben kicsit előrébb jár, mint az Egyesült Államok, ezért is lett híres Jordan Peterson, aki tiltakozott a beszéd effajta kontrollálása ellen. 

Hasonló módon a hagyományos nemi szerepek („gender”) huszadik századi feminista kritikája rövidesen a heteroszexualitás elleni támadássá alakult, konkrétabban a férfi szexualitás elleni támadássá. Nem sok kellett, és a feministák már úgy érveltek, hogy a heteroszexualitás maga is egy társadalmi konstrukció, egy patriarchális kényszer, amihez erőszakkal igazodnak a nők. (Ezt a fejleményt írtam le az ön által említett 1998-as könyvemben). Nem túl meglepő módon már a biológiai nemet is úgy írja le sok feminista, mint egy mesterséges jelzőt. Manapság az angolul beszélő világ sok orvosi intézményében használják a kifejezést, hogy milyen „nemet kapott születésekor” a gyermek. Az én egyetemem egy tucat vagy még több lehetőséget felkínál, ha ki kell választani az ember nemét, és sok tudós ünnepélyesen odaírja leveleinek aláírásához, hogy milyen névmáson szólítsák. 

Sz. G.: Van-e kiút, vagy a tudományos világ végleg elveszett?

Ha a tudósok nem veszik a fáradtságot, hogy megmentsék magukat és a szellemi tradíciót, amit szerencséjükre örökölhettek a liberalizmustól – nem attól a liberalizmustól, amelyre a szót használják manapság –, akkor igen, a tudományos világ el fog veszni. Egyes területek – technológia, mérnökök, matematikusok – kicsit tovább tartanak majd ki, hiszen a való világnak mégis csak működnie kell,

Ami úgy kezdődött, mint egyetemi „szóhasználati elvek”, s melyeknek célja a kisebbségek óvása volt a sértő megjegyzésektől, mára átalakult egy széleskörű hadjárattű bárki ellen, aki ellentmond a baloldal „politikailag korrekt” nézeteinek.

Az Egyesült Államokban a szólásszabadság két módon működik. Egyrészt azt jelenti, hogy joga van az embernek kimondani népszerűtlen, vagy taszító dolgokat. De azt is jelenti, hogy senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy bizonyos nézeteket valljon. Ma mind a két dolog veszélyben van. Ahogyan nyomást gyakorolnak emberekre, hogy bizonyos névmásokat használjanak, úgy egyes politikai nézeteket már vitán felülállónak mutatnak be. A „sokszínűség, befogás és méltányosság” az új mantra, és a „társadalmi igazság” teljesen általános kifejezésére mutatnak, mint egy megkérdőjelezhetetlenül méltó célra – mintha egyértelmű lenne, hogy mi ez, és hogyan kell elérni. A társadalmi igazságosság nevében óvják a diákokat a legapróbb felkavaró gondolattól, vagy az ortodox tételek óvatos vitatásától is. Professzorokat fegyelmeznek meg és rúgnak ki azért, mert a rossz álláspontot képviselték, vagy mert kimondtak egy rossz szót. Esetleg arra kötelezhetik őket, hogy elnézést kérjenek, vagy „újraképzésen” vegyenek részt – utóbbi a Szovjetunióra vagy Maóra emlékeztet. Az amerikaiaknak azt mutatják, hogy nincsen joguk gondolkodni, ellenben el kell fogadniuk – vagy látszólag el kell fogadniuk – az adott dogmát. Ezt általában az egyetemek deklarált szólásszabadság-párti és kutatói szabadságot óvó elköteleződésének dacára teszik – mintha ezek érvényesülhetnének ilyen körülmények között.

A modern tudomány világában egyre több elkeseredett kísérletet látunk sérelmek, „mikroagressziók” keresésére,

és „trigger warningokat” – felkavaró tartalmakra való figyelmeztetést – követelnek a tananyaggal kapcsolatban. Az ember el tudja képzelni, milyen hatása van ennek az órai párbeszédekre. Ráadásul az amerikai egyetemeken felállítottak „előítéletesség reagáló-csoportokat”, amki a nap 24 órájában elérhetők, és ahol az diákok – akár név nélkül – jelenthetik, ha tapasztalnak, vagy akár csak látnak vagy hallanak valamit, ami „előítéletes”. Egyenesen támogatják a mendemondák alapján való feljelentgetést. 

Ez lenne a cancel culture?

És így jutunk el a mai „cancel culture”-hoz – „eltörléskultúra” – az iskolákban, a munkahelyeken és a médiában, ami bemutatja, hogy mennyire érdektelenek is vagyunk a szólásszabadság fontosságával kapcsolatban. Sok amerikai nem akarja megérteni, hogy az amerikai alkotmány első kiegészítése alapvetően azért jött létre, hogy népszerűtlen gondolatokat óvjon, mert az adott időszakban népszerű gondolatokat nem kell védeni. Lehet, hogy azt hiszik, hogy a szólásszabadság hagyománya magától értetődő, és talán teljesen ismeretlenek számukra a huszadik századi diktatúrák történetei, illetve hogy

Ennek ellenére a zsarnoki hozzáállás, amelyet látunk manapság, nem csak hogy elnézett, de támogatott dolog az egyetemi oktatók és dolgozók jelentős része által, akik láthatóan úgy gondolják, hogy nevelés helyett átnevelni kell. Ez viszont ellentétes az oktatás szellemével, és lehetetlenné teszi, hogy szabad egyének társadalmában éljünk. A végeredmény, hogy az ideológia erősebbé válik, mint az igazság – még akkor is, ha csak ideiglenesen. Ha a tudományra úgy tekintenek, mint a fehér férfiak találmányára, vagy amikor a manapság divatos „kritikus jogi teória” azt állítja, hogy az amerikai jogi rendszer egyszerűen a fehér felsőbbrendűséget hirdető férfiak hatalmának megtartásáról szól, semmilyen értelmes vitára nincs lehetőség. Így hát manapság nem csak az amerikai történelem újraírását, meghamisítását és lerombolását látjuk, de még az egyszerűen nevetséges nézetek széleskörű elfogadását is. Hogy ez milyen messze ment, azt világosan látszik a jelenlegi igyekezetből, hogy tagadjanak olyan alapvető biológiai tényeket, mint a nők és férfiak vagy a heteroszexuális vonzalom létre. Ezek nem „társadalmi konstrukciók”, amelyeket emberek találtak ki!

Sz. G.: Milyen formában lenne hasznos, ha hasznos lenne ma, a feminizmus? 

Ahol a nőknek nincsenek teljes polgári jogaik, a feminizmus – vagy nevezzük bárminek a törekvést a helyzetük javítására – még mindig szükséges, ahogyan szükségesek más emberi jogi törekvések is. Tudjuk, hogy sok országban a nőknek még mindig nincsen ugyanolyan lehetőségük az oktatásban való részvételre, mint a férfiaknak, továbbra is a férjeik és apjuk irányítják őket, és a helyi, azonos osztályú és státuszú férfiaknál sokkal korlátozottabb életet élnek. De a legtöbb nyugati országban igenis jól megy a nőknek. Az Egyesült Államokban több nő jár egyetemre, mint férfi, a nők több mint felét teszik ki a legtöbb egyetemi képzésben résztvevőknek. Az ilyen körülmények között

Viszont fontos látni, hogy a reprezentáció aránya még önmagában nem megfelelő mértéke a haladásnak, noha általában ezt az érvet szokták használni arra, hogy a szexizmus és a rasszizmus, vagy más elnyomó izmusok még mindig léteznek. Sok oka van annak, hogy még léteznek statisztikai aránytalanságok, és őszintétlenség úgy csinálni, mintha mindig az ilyen-olyan elnyomás jelei lennének. A nőknek, mint másoknak is, kellenek az azonos lehetőségek, de ez nem ugyanaz, mint az egyenlő eredmények lehetősége – ezt a hamis követelést használják ma a politikai küzdelmekben. De még itt is érvényesül a kettős mérce: senki sem tiltakozik, hogy a nők túlreprezentáltak például az óvónőképzésben, avagy a férfiak az építkezéseken, ahol veszélyes munkát végeznek szörnyű körülmények között.

Sz. G.: Mi az identitáspolitizálás tanulsága?

Ahol a csoportokat elnyomják identitásuk miatt, az identitáspolitika játszhat pozitív szerepet az emberek megszervezésében és a jogokért való harcban. De ha az identitást egy furkósbotként használják, amivel bűntudatot és szégyent verünk másokba, egy hatalmi eszközként, amivel örök áldozatként mutatjuk be magunkat – ezt látjuk ma az Egyesült Államokban –, nagy bajban találhatjuk magunkat. Az eszmék, érvek és tettek saját értékük alapján ítélendők meg, nem pedig azoknak az egyébként látványosan óvott identitásai alapján, akik képviselik vagy megteszik őket. A világ megértéséhez elengedhetetlen a józan érvelés, a bizonyíték és a logika. De az identitáspolitika ennek ellenkezőjét akarja: nem azt nézi, mit mondanak, hanem hogy ki mondja.

A kettős mérce itt is érvényesül. Például az olyan remek fekete konzervatívokat, mint Thomas Sowell vagy Glenn Loury, nem értékelik azért, mert feketék; hanem támadják a baloldalról, mert nem a „megfelelő” – vagyis baloldali – nézeteket képviselik. Ebből látszik, hogy nem csak az identitás kell az elfogadottsághoz, hanem az identitás együtt a megfelelő politikai nézetekkel. 

Hogyan jutottak el idáig ezek az új ideológiák?

A mélyebb kérdés, amire nem tudok felelni: miért követi sok, alapvetően értelmes ember ezeket a romboló gyakorlatokat – vagy legalábbis miért nem lépnek fel ellenük? Az egyetlen óvatos válaszom – és ez nem túl kielégítő válasz – a megalkuvás, a nyomásnak való megfelelés, ami az emberek általános jellemzője. Az ijesztő dolog viszont az, hogy még csak nem is életüket és vérüket kockáztatnák, de úgy néz ki, hogy az ellentmondástól és a lehetséges kitaszítottságtól való félelem elég, hogy a legtöbb ember megfeleljen, vagy legalábbis csendben legyen. Így

mivel nem kell tartaniuk attól, hogy széleskörű ellenállásba ütköznek. Ezt láthatjuk ma a Black Lives Matter mozgalom kapcsán, amely nem csak az Egyesült Államokról ad hamis képet, de a teljes amerikai történelemről is.

S noha igyekszem óvatosan optimistának maradni, de mivel nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényeket, nem vagyok túl lelkes az amerikai társadalom jövőjével kapcsolatban. Sajnos sok társadalmat ismerünk, amely nemzedékeken át tűrte az egyéni szabadságjogok és az alapvető emberi jogok legdurvább elnyomását is. Ha a dogma, az indoktrináció és a félelemkeltés irányítja tovább az intézményeinket és az oktatási rendszerünket, akkor lehet, hogy nem fog győzedelmeskedni a józan ész – legalábbis még nagyon sok ideig.