Egyáltalán nem egyenrangúak a különféle családmodellek

„Papa, mama, gyerekek... 1 lakás, 2 gyerek, 4 kerék... Számtalan, ezekhez hasonló, bevésődött közhelyet hallva nőttünk fel, vagy nevelkedtünk, melyek lényege, hogy egy család egy apából, egy anyából és azok gyermekeiből állhat. Csak és kizárólag. 2020-ban azonban már tudjuk és bátran ki is jelenthetjük, hogy ’klasszikus’ családmodell nincs. Családok vannak. Egyszülős családok. Egy gyerekes családok. Nagycsaládok. Elvált családok. Mozaik családok. Szülő nélkül maradt családok. Gyerek nélküli családok. Speciális igényű gyermeket nevelő családok. Többnyelvű családok. Örökbefogadó családok. Szivárványcsaládok. CSALÁDOK” – írja Facebook-oldalán az Éva magazin. 

Feltehetnénk pár kérdést: család-e a szomszéd néni és a macskája? Család-e egy szerzetesközösség? Család-e egy munkahelyi közösség? Az óvodai csoport? Az iskolai osztály? Egy tábori közösség? Család-e a három albérlő, akik egy albérletben laknak? Család-e a börtönlakók közössége?

Kezdjük annyira kitágítani a család fogalmát, hogy a végén az egész nem fog jelenteni semmit. Mindenkinek joga van családnak nevezni magát, mert hát olyan szívtelen dolog ezt megtagadni tőle. Ha azonban bármilyen közösség család, ami hirtelen annak kívánja nevezni magát, akkor semmi sem az.

Lehet persze sokféle életközösséget átvitt értelemben családnak nevezni („mi egy nagy család vagyunk!”), de ennek csak akkor van értelme, ha a család kifejezésnek van szoros és konkrét értelme is. 

„Klasszikus családmodell” márpedig, ha már így nevezzük, igenis van. Valami nem attól klasszikus, hogy kizárólagos – hanem attól, hogy megszokott, bevett, eredeti, viszonyítási alap. És valószínűleg nemhiába az. Attól tehát még, hogy vannak másmilyen családok, attól még klasszikus családmodell létezik, és az igenis: apa, anya, gyerek(ek). Az mondjuk nem pontosan értem, hogy az „egy gyerekes családok” miért nem klasszikusok, mert szerintem azok. A „többnyelvű családok”-at sem értem, miért lógnának ki a klasszikus családból, több bilingvis klasszikus család van az ismeretségi körömben (például lengyel-magyar családok, apa, anya, gyerekek). Úgyszintén nem látom, miért ne lennének „klasszikusok” a „speciális igényű gyermeket nevelő családok”. A nagycsalád ugyanúgy klasszikus, ahogy az egy- és kétgyermekes.

Az örökbefogadó család határeset, de szerintem az is belefér a klasszikusba, bár a biológiai szülőktől való elszakadás miatti trauma és lelki sebek nem kezelhetőek egykönnyen. De itt is többnyire van papa, mama és persze gyerekek. Az örökbefogadott gyermekeknek viszont jelentősen több érzelmi, viselkedésbeli és tanulási problémája van, mint saját szüleinél nevelkedő társaiknak.

Amit egyáltalán nem értek, az az, hogy a „gyerek nélküli családok” miért is lennének családok? A családhoz definíció szerint hozzátartozik a gyerek. Lehet esetleg, hogy valami tragikus esemény elszakítja egymástól a szülőket és gyermekeiket, de attól még van gyerek.

Családja akkor lesz az embernek, amikor megszületik az első gyermeke. 

Azonban valóban nem klasszikus család a mozaikcsalád, az elvált szülők családja, az egyszülős család (tkp azonos az előzővel) és persze a szivárványcsalád. És miért nem klasszikus? Mert nem azonos értékű azzal. Akárhogy próbálja azt nyomni a progresszív propaganda, hogy „minden családmodell egyenértékű”, ez nem igaz. 

Az én környezetemben is sok az egyszülős, illetve a mozaikcsalád. Azt is látom, hogy néha jobb egy szülővel, mint kettővel, akik közül az egyik mondjuk pszichopata. De a progresszívek és az LMBTQ-lobbi, valamint a szociológusok azon párhuzamai, melyek a klasszikus család lehetséges defektusaira koncentrának, egyoldalúak: ezek a defektusok más családmodellben is jelentkezhetnek, illetve ettől még nem könnyebb az elvált szülők és gyermeküket egyedül nevelők dolga. Ráadásul a klasszikus családot fenntartásokkal kezelők alábecsülik a jól működő klasszikus családok arányát. Rengeteg klasszikus családot ismerek, az ideálistól az optimálison át az egész jóig, meg persze rosszabbul működőket is. Tele van az ország teljesen intakt, a hétköznapi emberi gyarlóságnál több problémát nem produkáló, a nehézségekkel megküzdő, boldog klasszikus családokkal. 

Ne tegyünk úgy, mintha egy válás ne lenne trauma egy gyereknek. Még akkor is, ha az egyik szülők bántalmazó – akkor is nehéz megélnie, hogy nem normális anya vagy apa. Nem láttam még olyan gyereket, pedig pedagóguscsaládban nőttem fel, aki válás után ne produkált volna súlyos mentális problémára utaló jeleket, ne vált volna szeretethiányossá és hiperaktívvá. Van, hogy jobb a válás, de a következményeket nem lehet megúszni. Ráadásul gyakran a válás egyáltalán nem a kapcsolati erőszak és hasonlók miatt következik be, hanem csak az egyik megunja a másikat, vagy nincs kedve a gyerekkel foglalkozni. Lehet, hogy a pár számára világos, hogy romlott meg, laposodott el a kapcsolatuk, de a gyerek igen gyakran csak annyit lát, hogy anya és apa, akiket ugyanúgy szeret, hirtelen összevesznek, és egyikük eltűnik. De ezekről a szociológusok és az LMBTQ-mozgalom nem szeret beszélni, ők inkább a kapcsolati erőszak eseteit szeretik kiemelni. 

Az elvált szülőnek, aki sokszor egyedül neveli gyermekét – többnyire az anyuka, de ismerek ilyen apukát is – kétszeres teendők zuhannak a nyakába. Hiába kap anyagi támogatást volt házastársától, vagy az államtól, az persze segítség, de a teendőkben nem segít, ahogy

És a helyzet az, hogy ezt a láthatás, a látogatás, vagy épp egy akár tök jó fej mostohaszülő belépése sem tudja pótolni, maximum enyhíteni. (Kell szakirodalom? Tessék: D'Onofrio, Brian – Emery, Robert 2019: Parental divorce or separation and children's mental health. World Psychiatry. 18. évf. 1. sz. február, 100–101.; Laumann-Billings, L. – Emery, Robert 2000: Distress among young adults from divorced families. Journal of family psychology, 14. évf. 4. sz. 671‐87.)

A szivárványcsaládok által nevelt gyermekek sokszoros potenciális nehézségeiről több tanulmány is szól (és a fő ok nem valamiféle társadalmi stigma). A mozaikcsaládok szervezési nehézségei és érzelmi gubancai sem piskóták (ilyet is ismerek). Sotirios Sarantakos 174 iskolás gyermek képességeit vizsgálta meg húsz területen. A legjobban a házas különnemű párok, legrosszabbul a melegpárok által nevelt gyermekek teljesítettek. (Sarantakos, Sotirios 1996: Children in Three Contexts: Family, Education, and Social Development. Children Australia, 21., 1996/3., 23–31.)

Szóval én elhiszem, hogy van többféle családmodell, de azért nemhiába van az a „klasszikus”, hogy apa, anya, gyerekek: egy gyereket két felnőtt, egy férfi és egy nő tud összehozni, és ők tudják a legjobban felnevelni is, hiszen férfiak és nők mással járulnak hozzá a neveléshez, és nem tudják egymást helyettesíteni. A természet jól kitalálta ezt: akiknek az egyesülése létrehozta a gyereket fizikailag, azok együttese kell az egészséges nevelkedéshez; nem több, nem kevesebb. 

Hogy a gyereknek szüksége van apára és anyára, azt a természetes józan észen és a hétköznapi tapasztalaton túl kutatások is megerősítik; de mindenesetre még senkinek, semmilyen módon nem sikerült kétséget kizáróan cáfolnia, viszont számos kutatás és metakutatás megerősíti (pl.: Rohner, Ronald – Veneziano, Robert 2001: The Importance of Father Love: History and Contemporary Evidence. Review of General Psychology, 5., 2001/4.; 382–405.; Biller, Henry B. 1993: Fathers and Families: Paternal Factors in Child Development. Westport, Auburn House.)

Svéd kutatók, akik 24, 1987 és 2007 közt megjelent tanulmányt néztek át, amelyek összesen 22300 alanyt vizsgáltak, rámutattak, hogy azok a gyermekek, akik együtt éltek a szüleikkel, édesanyjukkal és édesapjukkal, kevesebb viselkedési problémával küzdenek. Az apáknak különösen is aktív szerepük van a lányaik pszichológiai és fiaik viselkedési zavarainak leküzdésében, csökkenésében. Az apával való folyamatos kapcsolat csökkenti az esélyét annak, hogy a gyerek szembekerül a törvénnyel, erősíti a kognitív képességeket, mint az intelligencia, a logika, és a nyelvi fejlődésnek is hasznára van. A svéd uppsalai egyetem professzora, Anna Sarkadi, aki az egyetem női és gyermekjóléti tanszékének tanára, figyelmeztet: a pozitív apafigurával találkozó gyermekek jobbak a tanulásban, és jobb kapcsolatot alakítanak ki mindkét nem képviselőivel.

(Sarkadi, Anna et al. 2008: Fathers’ involvement and children’s developmental outcomes: a systematic review of longitudinal studies. Acta Paediatrica, 97., 2008/2. 153–158.)

A fiúgyermekek apjuktól tudják megtanulni, mit jelent férfinak lenni, a lánygyermekek pedig tőlük tanulhatják meg, miként viszonyuljanak a férfiakhoz. Az apák sikeresebben mederben tudják tartani fiaik erőszakos és antiszociális hajlamait, mint édesanyjuk, alkalmasabbak rá, hogy kitartásra, céljaik elérésére tanítsák gyermekeiket nemtől függetlenül, és máshogy is játszanak gyermekeikkel: közös szórakozásuk fizikaibb jellegű, szabadabb és kihívásokkal telibb. Az apák az autonómiát, cselekvést, kockázatvállalást és a szabálykövetést hangsúlyozzák a nevelésben. De persze az anyák sem hiányozhatnak, és ők is ugyanennyire helyettesíthetetlenek. Az anya hiánya éppen úgy viselkedészavarokhoz vezethet később, mint az apáé.

Az is bizonyított, hogy az apa hiányában a nagyapa is sikerrel mérsékelheti az apahiányt, ellenben ha helyette a nagymama neveli a gyermeket az anya mellett, az nem jár ilyen pozitívumokkal. (Lásd pl.: Pedersen, Frank A. (szerk.) 1980: The father-­infant relationship: Observational Studies in the family setting. New York, Praeger; Radin, Norma – Oyserman, Daphna – Benn, Rita 1991: Grandfathers, teen mothers, and children under two. In Smith, Peter K. (szerk.): The psychology of grandparenthood: An international perspective. London, Routledge. 85–89.)

Az apák és anyák közti, fent taglalt különbségeket számos más kutatás is igazolja, s mindez nem meglepő, tekintve a női és a férfi gének, hormonok, agy és psziché közti, a puszta anatómián jóval túlmutató különbségeket. Az apák (és a hagyományos család) szerepét lebecsülők úgy tartják, nem az az elsődleges, hogy kikből áll a család, hanem hogy mit nyújtanak a szülők.  Azonban tévednek. 172 kutatás elemzése például meghatározó különbségeket talált az anyák és apák szerepét illetően. (Lytton, Hugh – Romney, David M. 1991: Parents’ differential socialization of boys and girls: A meta-analysis. Psychological Bulletin, 109., 1991/2. (március), 267–296.)

Vajda Zsuzsanna és Kósa Éva is hosszan taglalja az apák és anyák nevelési stílusa közti különbségeket és azok okát Neveléslélektan című munkájukban, leszögezve: „az anyáknál dominál a támogató, megerősítő attitűd, míg az apák sokkal inkább stimuláló szerepet játszanak”. És ez nem pusztán valamiféle szocializáció és megszokás miatt van így, ez körülbelül biológiai szükségszerűség, így van huzalozva az agyunk. 

Paul Sullins, egy másik hatalmas kutatás és tanulmány szerzője leszögezi:

akkor is, ha ketten nevelik őket, és ez független a nevelőszülők iskolázottságától, etnikumától, s attól is, hogy házasok-e vagy sem.

Dale O’Leary, mikor az Amerikai Pszichiátriai Társaság azon tanulmányai kerültek szóba, amelyek másodlagosnak tartják az apa szerepét a családban, melankolikusan így morfondírozott: „sok évvel ezelőtt találkoztam egy 16 éves fiúval, Charley-val, aki sok évvel korábban elvesztette a lábát egy fűnyíróbaleset következtében. Charley nagyszerű gyerek volt – boldog, viccelődő, és teljesen kibékült a műlábával. Vajon abból, hogy Charley képes volt fátylat vetni traumatikus veszteségére, arra kell-e következtetnünk, hogy ’egy láb épp olyan jó, mint kettő’? Természetesen nem.”

Egy szó mint száz: a különféle családmodellek egyáltalán nem egyenrangúak, a biológiai kapcsolatok nem helyettesíthetőek teljes értékűen, a biológiai szülőkkel való érzelmi kapcsolat sem pótolható teljesen sem anyagiakkal, sem pótszülőkkel. Akkor sem, ha azok maguk is rosszak voltak. Szentimentális divat ma minden életközösségnek a család elnevezést vindikálni, ami talán mutatja, hogy milyen mély érzelmi kötődést szeretnénk átélni, akár családon kívül is, de ettől még nem minden család, ami annak látszik, a klasszikus család nem tűnt el, és főleg nem egyenrangúak vele a csonka és mozaikformák.

Egyáltalán: modellekről beszélni már eleve tévedés, mert úgy hangzik, mintha a fiókból előhúzható vagy polcról levehető, különféle, cserélgethető mintákról lenne szó. Holott nincs így. Van a klasszikus család, ami etalon és ideál, és vannak az élet és szükség hozta kényszermegoldások.