Tort ül az újbalos intolerancia

Nagyvonalúság és megbocsátás – két dolog, amit nem ismer a megvilágosodott, woke progresszió, az újbalos haladás. Pedig amilyen tempóban változik a saját meggyőződése, lehet, hogy szüksége lenne rá.

Kiváló cikkeket lehet például arról olvasni, hogy a történelmi személyiségek, amelyeknek a szobrait ledöntik, úgymond érthetően voltak-e rabszolgatulajdonosok, rasszisták és gyarmatosítók (vagy akármi mások), és figyelembe veendő-e a történelmi kontextus, vagy sem. 

Rasszizmus-viták megbocsátás nélkül

A 444-féle Qubiten például újbalos eszmefuttatásban ítéli el egy mércés szerző a rabszolgatartást, rasszizmust és gyarmatosítást képviselő személyiségeket „morális relativizmussal” (historizálással) kimagyarázó álláspontokat. Ez azért igen meglepő, mert amúgy általában – legalábbis látszólag – a baloldal a morális relativizmus letéteményese, s ha valaki egyetemesen, téren és időn átívelő morális alapelvekről beszél, az általában megkapja, hogy intoleráns, abszolutista, fasiszta, valamint nem érti, hogy a morál mindig változott a történelem folyamán, és nem kényszerítheti rá másokra az elképzeléseit. Sebaj, most kiderült, hogy valójában

mely ráadásul egyes bűnöket megbocsáthatatlannak tart (szemben például a morális abszolutizmussal vádolt kereszténységgel.)

A Qubit mércés szerzője felhoz persze olyan érveket is a historista morális relativizmus ellen, hogy Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzője és az Egyesült Államok harmadik elnöke maga is ellenezte a rabszolgaságot, mégis tartott rabszolgákat; illetve hogy a rabszolgatartók és a gyarmatbirodalmak olyan védelmezői, mint Churchill, találkoztak meggyőződéseik kritikáival, és elvárható lett volna, hogy belássák, nincs igazuk. Csak hát ezzel a szerző nem mondott többet, minthogy voltak a e korokban morális nehézségek, morális viták, nem volt közös erkölcsi meggyőződése a Nyugatnak ezen kérdésekben.

És ezzel a Qubit szerzője akarata ellenére Jefferson és Churchill korának legalábbis a szóban forgó kérdésekre vonatkozó morális relativizmusát bizonyítja. Meg hát ugye,

Ez alapján azt is mondhatnánk, hogy a Qubit-444-Mérce ismeri a saját álláspontjának kritikáit, és elvárható volna az újbalosoktól, hogy belássák, nincs igazuk.

És mi van a baloldalon nagyra értékelt árnyaltsággal? Annak belátásával például, hogy Jefferson kapásból tönkrement volna, ha felszabadítja a rabszolgáit, rabszolgái pedig földönfutók lettek volna, mivel akkoriban Virginiában már tilos volt írni-olvasni tanítani a rabszolgákat, és a felszabadított feketéknek el kellett hagyniuk a tagállamot? Voltak persze, akik illegális módon tanították rabszolgáikat, például Robert E. Lee tábornok, de vajon elvárható-e ilyen kockázat bevállalása a büntetőjogi szankciók mellett? 

A vitából, mely arról szól tehát, hogy koruk vagy korunk mércéjével kell-e mérni a személyiségeket, akiknek ledöntötték a szobrait, csak egy szempont marad ki: hogy esetleg meg lehet-e nekik bocsátani, tekintettel legalábbis egyéb történelmi érdemeikre, hogy amúgy rabszolgatartók, rasszisták, gyarmatosítók vagy gyarmatbirodalom-pártiak voltak? Már csak azért is, mert szobrot már érdemeik miatt kaptak, nem a hibáik és tévedéseik miatt. Azaz: nem lehet-e, hogy annak ellenére megérdemlik a szobrot, hogy egyébként ilyen defektusokkal rendelkeztek?

Az új-szélbalos woke progresszió persze szerint nem, annak ugyanis legfőbb és egyetlen mércéje – legalábbis jelen pillanatban – a rasszizmus/rabszolgatartás/kolonializmus.

Bocsánat, van még egy mércéje: ha mindenben egyetértesz vele, maradhatsz, ha nem, akkor szevasz. Eme ideológia szövetségkötési stratégiája hasonlít Rákosiéra: aki nincs velünk, ellenünk van. 

Gender-inkvizíció

És nem csak a szobordöntögetések terén, hanem a feminizmus-gender-LMBTQ-stb-vonalon is így van ez. Douglas Murray Madness of Crowds; Gender, Race, and Identity című könyvében, mely a faj, gender és identitás körüli, kortárs radikálbalos agymenésekről szól, rámutat, hogy a modern technológia nem felejt, nem enged minket felejteni, és ezt a woke-progresszió ki is használja olyan, digitális kövezéseket rendezve, amit angolul „public shamingnek” hívnak. 

Amikor 2018 februárjában csatlakozott a New York Times csapatához egy 44 éves tech-újságíró, Quinn Norton, a radikálbalos progresszív aktivisták azonnal feltúrták a twitter-fiókját, és

mint „fag” vagy épp „nigger”. Az lényegtelen volt, hogy egyébként utóbbit egy szabadszájú vitában Obamát támogatva említette Norton, a netaktivisták levadászták őt, a New York Times pedig megszüntette el sem kezdődött munkaviszonyát, megijedve a haladár inkvizíciótól, ami rasszistának és homofóbnak titulálta.

Még egyszer: Quinn Norton IT-újságíró, tehát nem politikai-kulturális kérdésekről írt volna; és amúgy Obamát támogatta. 

2018-ban az MSNBC egyik riporterét, Joy Reidet tetemre hívták, mivel kiderült, hogy egy évtizeddel korábban nem támogatta a melegházasságot. És még számtalan ilyen példát fel lehetne hozni.

A progresszív vadászkülönítményt tehát nem érdekli, hogy egy nekik nem tetsző megnyilvánulás milyen kontextusban hangzott el, az sem, hogy magán- vagy közbeszélgetés közben (hisz szerintük a magánszféra egy neoliberális-kapitalista, burzsoá csalás), és persze az sem, hogy mikor. Ha kiderül, hogy 1980-ban nem álltál ki a fekete transznők mellett, mész a levesbe, hisz

valamint valószínűleg elvárható lett volna, hogy belásd, nincs igazad. 

Először a második hullámos feminizmust kellett támogatni, majd a melegjogokat. Ha feministaként azt gondoltad, a meleg férfiak is elnyomó férfiak, már lemaradtál egy brosúrával, és megkaptad, hogy maradi reakciós vagy. Aztán jött a következő hullámos feminizmus, ami szerint a részben az előző hullám által kiharcolt szabad szex az elnyomó kapitalizmus patriarchális csele, és ha te az előző hullámmal értettél egyet, maradi reakciós lettél. Szabad szex? Ugyan már! Hamis tudatod van, kihasználnak a heteró pasik és a rendszer! Világosodj meg! Aztán jöttek a transzneműek. Az egykor ünnepelt, rákban elhunyt meleg teológus, Birtalan Balázs, aki lelkesen védelmezte a homoszexualitást, de leírta, hogy amúgy a transzneműség szerinte tényleg pszichológiai betegség, ma vállalhatatlan fasiszta lenne. Akárcsak a „TERF”-ek, a „transzgyűlölő radikális feministák”, akik amúgy gyakran nem is radikálisok, hanem hétköznapi mérsékelt balos liberálisok, mint J. K. Rowling. 

Vajon Quinn Nortonnak, Joy Reidnek és Rowlingnak úgymond tudnia kellett volna, hogy mi a „helyes” álláspont?

Haladó ellentmondások

Az ember csak kapkodja a fejét, hogy akkor most az identitás és a személyiség teljesen társadalmi konstrukció vagy mégsem –Douglas Murray szavajárásával élve –,

Az egyik pillanatban az a haladó álláspont, hogy nem a bőrszín alapján kell megítélni az embereket, hanem egyénileg, ezzel meghaladva a bőrszín alapján való csoportelnyomást (Martin Luther King). Majd kicsit később Martin Luther King tudatlan fasisztává válik, és mind az elnyomottakat, mint az elnyomókat az addig elátkozott csoporttulajdonságok alapján kell megítélni: bőrszín alapján. 

Nők egyéni megítélése? Ugyan már, elnyomott csoportokat csak csoportosan ítélünk meg!

Miközben senkit nem szabad olyan, veleszületett biológiai tulajdonságok alapján megítélni, amelyekről nem tehet – bőrszín, szexuális irányultság, nem, stb. –, mert ezzel nem engeded kiteljesedni a személyiségét, és nem a teljesítménye alapján ítéled meg, aközben egyébként mégis ezek alapján kell megítélni. 

Mindeközben a haladás azt is tanítja, hogy – biológiai tulajdonságok ide vagy oda – az identitás teljes mértékben „társadalmi konstrukció”, az vagy, aminek gondolod magad, külső szempontok behozatala mindenképpen elnyomás. Rossz testbe születtél? Hajrá, operáltasd magad át! Agender queer vagy? Ki állhat az utadba? (Jordan Peterson, a fasiszta.) Bármi lehetsz, csak akarni kell! 

De:

És van még egy csavar a történetben: az a haladó elképzelés, hogy a személyiségünk (és így meggyőződéseink) is teljes mértékben társadalmi konstrukciók. Hogy ez épp már egy előző heti, kidobott haladó brosúrából van, vagy a haladás erői még nem jutottak konszenzusra (tudományos materialisták találkozása a boncasztalon a posztstrukturalistákkal, vagy valami ilyesmi), azt nem tudom, mindenesetre ha a személyiségünk és meggyőződéseink társadalmi konstrukciók, azaz a társadalmi-kulturális „struktúrák”, a „rendszer” termékei, akkor ugye logikus, hogy a kor közmeggyőződéseit fogjuk vallani, mert hát a rendszer közmeggyőződése atomjainak ütközése és maghasadása (ún. „interakció”) hoz létre minket. Ez esetben nincs szabad akarat, Jefferson, Churchill és a genderforradalom minden betűjének képviselői is saját koruk áldozatai és termékei. 

A legutóbbi bekezdés alapfelvetését – a személyiség társadalmi konstrukció – persze számos önellentmondás cáfolja, de mégis bevett meggyőződés egyes haladó berkekben. Engem például az a kérdés gyötör álmatlan éjszakáimon, hogy

ami amúgy nyilvánvalóan nem érdeke. Vagy esetleg ez rendszerhiba? Ne is terheljük ilyen illetlen kérdésekkel a gondterhelt haladárokat!

Mindenesetre jól látszik, hogy ha a haladás szintet lép, új fokra jut, a mennyiség új minőségbe csap át, akkor az előző álláspont képviselői fekete fehérseggűek lesznek, és kikerülnek a pikszisből. Tudhatták volna, miért nem látták előre, miért nem igazodnak?
A haladás újbalos erői képtelenek a nagyvonalúságra és a megbocsátásra. Tévedni emberi dolog – tartja a mondás; de ez a mondás bizonyára valami fehér, reakciós izé. 

Reakciós megbocsátás

Hannah Arendt szerint cselekedeteink visszafordíthatatlanságára – ha tényleg rosszul cselekedtünk – egy gyógyír van: a megbocsátás gyakorlása. Megbocsátani és megbocsáttatni. (Figyelem: a megbocsátás nem egyenlő az elnézéssel.)

Rémi Brague kortárs francia filozófus legújabb könyvében (Curing Mad Truths: Medieval Wisdom for the Modern Age) rámutat: a modernitás projektje azért bukott el sikere ellenére, mert egyvalamit nem tud megmagyarázni: hogy miért jó, hogy van ember, van emberiség. Miközben a modernitás sosem látott jólétet és szabadságot hozott, aközben a létünk alól kihúzta a talajt. Így aztán ma népszerűek azok az elképzelések, amelyek szerint „az egész rendszer rohadt”, az emberiség pedig rákdaganat Gaia testén. Ha azonban a modernitás előtti közmeggyőződésekre tekintünk, akkor azok meg tudták magyarázni, miért is jó, hogy van ember a Földön (nevezetesen hogy egy jó Isten teremtette, nem pedig a „struktúrák”). Ez esetben a rossz nem lényege a világnak, csak része annak. Ettől kezdve pedig jelentős részt a mi felelősségünk, hogy jól vagy rosszul cselekszünk (ez persze egy veszélyesen régimódi meggyőződés). 

Rémi Brague következtetése: „Így aztán nagyon is szükségünk van a megbocsátásra. A szabadság képessé tesz minket arra, hogy megbocsátást kérjünk és megbocsátást kapjunk.”  

Ugyanis a szabadság és a jó felismerése nem jelenti azt, hogy mindig jót teszünk vagy akár csak jót akarunk: alapvető „tapasztalat, hogy nem azt tesszük, amit akarnánk, és nem azt akarjuk, amit teszünk”.

és ezért is van szükség a megbocsátás gyakorlására.

Na most, a megbocsátásnak és nyomában a felejtésnek lehetséges történelmi formája is – írja Arendt nyomán Douglas Murray. A mindent megjegyző net, melyen vissza lehet keresni, ki mit twittelt évekkel ezelőtt (még egy ok, hogy ne twitteljünk), viszont szinte lehetetlenné teszi a felejtést. 

Az újbalos haladárok, akik szobrokat döntögetnek, feltúrják mások twitterüzeneteit és saját morális meggyőződésüket visszavetítik a múltba, miközben az még saját korukban is csak partikuláris, nem épp konszenzusos meggyőződés, Murray szerint egy „gigantikus modern tévedés” hibájába esnek: azt gondolják, hogy ők jobban cselekedtek volna a történelmi személyiségek helyében, mivel tudják, mi történt később. Azonban „az emberek a történelemben nem voltak – és nincsenek – eme luxus birtokában. A maguk idejében, a maguk helyén hoztak jó és rossz döntéseket.” 

Márpedig 

Az előző századokban a keresztény hagyomány erőteljesen hangsúlyozta a személyes megbocsátás fontosságát, akár napi szinten, „hetvenszer hétszer”. 

Mára azonban mindenek feljegyzésének és az újbaloldal haladó intoleranciájának köszönhetően a megbocsátás szinte lehetetlenné vált. Persze az is emberi gyengeség, hogy gyakran nem tudunk megbocsátani. De az újbalos haladó forradalmi erők megbocsátásra való képtelensége nem emberi gyengeségből vagy mentális nehézségből fakad, hanem ideológiai oka van. 

Ez az ideológiai ok pedig a történelemmel és végső soron az emberrel szembeni türelmetlenség és kérlelhetetlenség. A tolerancia hirdetői ugyanis hisznek az ember megjavíthatóságában, majd mikor szembesülnek ennek ellenkezőjével, csalódottak és mizantrópok lesznek. Ez a militáns emberjavító hév vezet ahhoz a csalódott szemlélethez, amit a román diktátorfeleség Elena Ceaușescu a a bukás után elejtett megjegyzése tükröz, miszerint a román nép méltatlannak bizonyult az ő és férje áldásokkal teli tevékenységére.

Pedig amúgy lehet, hogy épp a forradalom gyermekeinek lenne a legnagyobb szüksége a megbocsátásra, amikor eljön a forradalom és a jakobinus terror következő szakasza. De hát, ugye, a forradalom önjáróvá válik és felfalja gyermekeit. A lejtőn nem lehet megállni, le kell csúszni az aljáig. Aki meg akar kapaszkodni, azt elsodorják a többiek. 

Joseph de Maistre ellenforradalmár szerint mikor a forradalmárok közül egyesek úgy vélekednek, hogy a forradalom velejárója néhány szerencsétlenség, és nem kell meglepődni, hogy annak során fejek hullanak; mikor egy filozófus azzal vigasztalja magát, hogy szerencsétlenségek árán lehet eredményt elérni, sőt hogy „nem számít százezer gyilkosság, csak szabadok legyünk”; akkor a Gondviselés joggal válaszolja nekik azt:

Aki ma levadászik valakit és szobrot dönt, az holnap maga döntetik le és lesz elejtett vad.

Ez igazságos ítélet: a forradalom így falja fel gyermekeit.  De talán a kortárs woke-forradalmárok elgondolkozhatnának, nem okosabb-e inkább a megbocsátás? Tiszta lappal csak úgy lehet újraindulni, ha gyakoroljuk a megbocsátás erényét.