Karácsonyról és a test dicséretéről

Megtestesülés – ezt ünneplik karácsonykor a keresztények. Hogy az Isten (s az Ige) testté lett. Kevésbé visszafogott, de az eredetihez hűbb fordításban: hússá. Szokták mondani, hogy irigykedhetnek az angyalok, nekik olyanjuk nincs, az Istennek meg igen, ez ügyben több közös van bennünk az Istennel, mint az angyalokkal. Azt a dualista nézetet, miszerint az anyag nem Isten teremtménye, hanem a gonoszé, és így teljes mértékben rossz, az egyház többször elítélte. Egyre testetlenebb, digitálisabb világunkban ma már lehet, hogy inkább a test és az anyag védelmére van szükség, nem pedig csak az ostorozására, az emberi tökéletlenség belátása pedig nyugodt derűvel és az élet élvezetével jutalmaz meg minket.

Igaz ugyan, hogy a teológia számára fontos görög gondolkodás valóban leértékelte a testet, szembeállítva azt a lélekkel, a bibliai gondolkodás, amelyre az egyház épít, mégis a kettő egymástól való elválaszthatatlanságát vallja: a lelket nem lehet különválasztani a testtől. Joseph Ratzinger leszögezi: a görög és a bibliai szemléletmód „két különböző eszmevilág”. A „görög felfogás hátterében ez az elképzelés áll: az emberben két egymástól idegen szubsztancia képez egységet, amelyből az egyik (a test) elporlad, a másik (a lélek) pedig lényege szerint maradandó”; sőt, „a lélek csak akkor lesz képes arra, hogy igazi valójához eljusson, amikor el tud válni a lényegétől idegen testtől”. Ezzel szemben „a Biblia alapvető szemlélete szerint viszont az ember osztatlan egység. A Biblia például nem ismeri a (lélektől elszakadt, tőle különböző) embertest fogalmát. Sőt, megfordítva: a lélek szó a legtöbb esetben a teljes embert jelöli, testi valóságával együtt”.

Siralomvölgy – a földi élet és evilág szinonimája évszázadokig (vagy legalábbis ezt gondoljuk azon évszázadok gondolkodásáról). Az örök, igazi teljesség a halál után köszönt ránk, ami azelőtt történik, abba nem érdemes sokat invesztálni. Test és lélek egysége ide vagy oda, úgyis elrohadunk a Földben, a legnagyobbak is pusztán nevek lesznek a történelemkönyvekben. Szemünket érdemes inkább a magasabb horizontra vetni. Arra figyelni, ami igazán fontos. Ezt azonban csak az emberiség kis része (papok, szerzetesek) tudja igazán magas szinten kivitelezni, a többiektől nem várható el az eszmény megvalósítása. Vagy elmélkedés és Isten-közeliség, vagy a föld túrása, esetleg politika és háborúzás. A középkor tudta: felesleges azon erőlködni, hogy mindenki szent legyen. Az ágostoni Civitas Dei sosem valósul meg a Civitas terrena-n.

*

Mindebből következhet az anyagi világ szélsőséges lebecsülése is. Az emberek nem csak bűnösök és tökéletlenek, hanem javíthatatlanul gonoszak. Aki nem aszkéta, az elkárhozik. Az egyetlen igazi út az önmegtagadás szűk ösvénye. Lélek a test ellen. Sokan jártak ezen az úton, az eszmetörténeti közhely szerint a manicheizmust megjárt, platonista Szent Ágostonnak köszönhetően valóban évszázadokig jellemző volt az egyházi miliőre az anyagi világ túlzó leértékelése.

De nem csak az egyházra és a kereszténységre lehet ez jellemző, hanem a politikai gondolkodásra is: Donoso Cortés 19. századi spanyol gondolkodó, miután elfordult a liberalizmustól, arra jutott, hogy a gonosz emberiségen csak a diktatúra segíthet.

A képlet azonban kissé bonyolultabb: a másik eszmetörténeti közhely szerint az érett középkorban az ágostoni szemléletet felváltotta Szent Tamás derűsebb, arisztotelészi gyökerű életszemlélete. Ennek ellenére mégis a középkorban nevezték vidám vallásnak a kereszténységet, az előző öt évszázad változásairól elmélkedő olyan gondolkodók szerint pedig, mind a kanadai Charles Taylor, a testi élvezetek elítélésére koncentráló felfogás épp inkább a reformok időszaka után, a 16. századtól uralkodott el a keresztény világban. (Gondoljunk csak arra a klasszikus misztikus látomásra, amely szerint a szeretkezésben való egyesülés az Istennel való végső találkozás szimbóluma és előképe.) 

Épp azért, mert addig nem gondoltak sokat az emberről, úgy voltak vele, úgysem lehet megjavítani mindenkit, a szentség csak kevesek jussa. Ettől kezdve azonban többet gondoltak az emberről, az ember képességeiről és megjavíthatóságáról, így aztán nem csak a népjóléti intézkedések szaporodtak el, hanem a szentséget is megpróbálták behajtani mindenkin. Addig ugyan nem gondolták, hogy fel kéne emelni a tömegeket, civilizálni, oktatni, gyógyítani, mert úgyis csak átmenetileg vagyunk a Földön – de az eszményeket sem kívánták rajtuk behajtani.

*

Ettől kezdve szép lassan megjelentek a felvilágosult abszolút uralkodók, a népjóléti intézkedések, a közoktatás, és egyre civilizáltabbak lettek a viselkedési normák (erről szól Norbert Elias A civilizáció folyamata című kötete): régen benne volt a viselkedési kódexekben, hogy az asztalnál tilos tetvek miatt vakaródzni, és nem illendő az utcán szart kenni a másik pofájába – ma már ezek az opciók fel sem merülnek (nyugaton meg szar sincs az utcán).

Az, hogy többet invesztáltak az emberbe, azt is jelentette, hogy többre tartották képesnek és jobban értékelték a siralomvölgyben eltöltött évtizedeket – mégse olyan rossz hely az a völgy, legalább nem hideg hegycsúcs. Ennek megfelelően az egykor igazából csak a keveseken számon kért eszményeket elkezdték ténylegesen mindenkin számon kérni. Így aztán a derűsebb, az embert jobban értékelő szemlélet Charles Taylor szerint együtt járt valamiképp a testellenes eszmének erősödésével és azzal, hogy mindenkit alkalmasnak tartottak az önmegtagadásra. Őszerinte tehát éppenséggel nem a középkor volt inkább test- és élvezetellenes, hanem az újkor, beletorkollva a modernitásba.

Akárhogy is történt, a képlet nem úgy néz ki, hogy az anyagi világ lebecsülése szükségszerűen az élvezetek utálatával és mizantrópiával jár, a humanizmus meg az emberiség keblünkre ölelésével, örök békével és hasonlókkal ajándékoz minket. Ez sem kizárt persze (mondjuk az örök béke kizárt). Ha ugyanis a humanizmus csalódik a finomabb módszerekben, jönnek a keményebb humanizáló-felszabadító módszerek (pl. kommunizmus), kudarc esetén meg visszaköszön a mizantrópia. Nem kell mindennek a végiggondolásához a fellegekbe járni: biztos sokaknak van olyan ismerőse, aki állandóan a szemét embereket szidja, akik sose elég jók, sosem elég tökéletesek, nem elég racionálisak, nem elég kedvesek, önző barom mindenki (ő persze megsértődve ücsörög szobájában a tökéletesség magányától körülvéve). Ez a militáns emberjavító hév vezet ahhoz a csalódott szemlélethez, amit a román diktátorfeleség Elena Ceaușescu a bukás után elejtett megjegyzése tükröz, miszerint a román nép méltatlannak bizonyult az ő és férje áldásokkal teli tevékenységére.

Az ember erkölcsi-intellektuális tökéletlenségének beismeréséből pedig következhet egyfajta derűs emberszeretet is, valamint az anyagi világ javainak és élvezeteinek különféle fokú megbecsülése is. Tökéletes példája ennek a köldöknéző esszéiről híres, állandóan csajozó angolszász tradicionalista, Michael Oakeshott, aki tulajdonképp saját maga (és eszmetársai) karikatúrája volt, s ilyesmiket írt: „a járt utat jobban szeretjük a járatlannál, a ténylegest jobban a lehetségesnél, a korlátozott többet jelent nekünk a korlátlannál, a közeli a távolinál, az elegendő a bőségesnél, a megfelelő a tökéletesnél, és a mostani nevetés többet ér, mint az az üdvösség, mellyel az utópiák kecsegtetnek.” Persze mindez attól is függ, hogy mennyire tartjuk az embert tökéletlennek. Donoso Cortés például valószínűleg nagyon tökéletlennek tartotta.

*

Ha a karácsony az isteni megtestesülés ünnepe, azé, hogy az Isten emberré lett, vörös vér, rózsaszín hús, bőrrel fedve; agyvelő és szívdobbanás; akkor a karácsony a teremtés ünneplése is, az anyagi világ és testi valóságunk dicsérete. Ahelyett tehát, hogy állandóan a hedonizmusban fetrengő emberiséget szidnánk, érdemes belegondolni abba, hogy a kortárs világot egyfajta immateralizálódás jellemzi, azaz nem biztos, hogy mindig az anyagiasságot kell ezentúl ostorozni, hanem a kiegyensúlyozottság jegyében az anyagi világ lebecsülését is.

A hétköznapi élet frontján egyre kevésbé vagyunk kitéve a testi-anyagi meghatározottságoknak: egyre inkább személyes jelenlét nélkül kommunikálunk, már nemhogy bakelitlemezt és kazettát, de cédét is alig vesz valaki, irgalmatlan mennyiségű zene elfér egy kis mütyürön, és egyre kevesebb könyvet kávézunk le, az e-book-olvasónk viszont tönkremegy, ha ráloccsan a kávé. Ez annyit jelent, hogy a lemezt és a könyvet egyre kevésbé értékeljük, mint tárgyat (főleg a lemezt): nem gyűjtünk rá sokat, nem ünnep megvenni, nem fordítunk rá nagy figyelmet. Hatalmas mennyiséget töltünk le, majd törlünk le éppen aktuális hordozóeszközeinkről.

A politikai gondolkodás főárama fejlettebbnek írja le azokat a társadalmakat, amelyekben az „immateriális értékek” körül folyik a vita, azokat szeretnék érvényesíteni; azaz nem a megélhetés az elsődleges kérdés, mint állítólag a régi agrártársadalmakban, hanem a szólásszabadság, gyülekezési szabadság, a kulturálódás lehetőségei, stb. (Az immateriális értékek tehát nem feltétlen transzcendens értékeket jelentenek, hanem evilági szellemi javakat.) Hozzájön ehhez a kortárs progresszív dohány- és alkoholellenesség, a fitnesznácizmus is.

Johan Huizinga azt írja A középkor alkonyában: ma már elképzelni sem tudjuk, milyen élményt jelenthetett évszázadokkal ezelőtt a forró kemence elé ülni egy egész napos, téli hidegben való gyaloglás után és meginni egy pohár (a mainál a mi mércénk szerint minden bizonnyal jóval pocsékabb) bort. Ma az autóig vagy a metróig, buszig, villamosig kell kibírnunk ha hideg van, légkondicionáló áll rendelkezésünkre, ha kitör a forróság. Régen sokkal inkább ki volt téve testi valónk az időjárás viszontagságainak. Ma kényelmesebben élünk, de nem biztos, hogy annyira tudjuk értékelni ezt, amennyire kellene. Illetve mivel nem élünk át annyi kis viszontagságot a hétköznapokban, nem tűnik ki a kontraszt.

*

Érdekes könyvet mutatott be januárban a First Things amerikai folyóirat Devotio Tarantino című cikke: Tarantino and Theology. Merész vállalkozásról van szó: a szerzők teológiai szempontból elemzik Quentin Tarantino filmjeit – a Ponyvaregény, a Kill Bill, a Jackie Brown, a Django elszabadul és az Aljas nyolcas rendezője nem az, akiről a jámborság jut az ember eszébe. Sokkal inkább az öncélúan véres jelenetek, amelyek félelmetes pontossággal vannak kidolgozva. Tarantinónál nem pusztán lövöldöznek, hanem félelmetes kidolgozottsággal mutatja be, ahogy a golyó becsapódik az ember testbe. Talán csak Mel Gibson Názáreti Jézusa naturálisabb és véresebb a nagyközönségnek szánt filmeket készítő rendezők közül.

A kötetben Brett McCracken Tarantino filmjeinek „inkarnációs” aspektusáról ír, amit ő maga „a hús húsosságának” nevez. McCracken úgy látja: akár kínzásról van szó, lövöldözésről, akár az időre vagy a térre helyezi a hangsúlyt, avagy étkező embereket mutat, Tarantino szereti megmutatni az emberi lét fizikai mivoltát. Ezekkel az eszközökkel pedig a rendező kihívás elé állít minket, akik a nyugati kultúra „testetlen, digitális világában” élünk.

Még csak azt sem mondanám, hogy mindennek mércéje az arany középút: két pohár bor rendben, de több nem; és hasonlók. Lehet, hogy nem minden mozzanatnak magának kell kiegyensúlyozottnak lenni, hanem elég, ha a különféle radikalitások kiegyensúlyozzák egymást: adventre jön karácsony, a farsangra nagyböjt, a böjtre a duhajkodás. A hidegvizes fürdő a nyári forróságban, a forró kád a téli fagyban nyeri el igazi értékét, az állandó langymeleg unalmas volna. Elvégre: a langyosakat kiköpi az Úr.

Az anyagi világ, beleértve saját testi mivoltunkat – felfoghatatlanul jó dolog, ami nem korlátoz minket, hanem szabadságunk kereteit adja meg. Lehet, hogy eljött az idő, amikor a testi mivoltunk pozitívumait kell hangsúlyoznunk?