Demkó Attila: Iránban nagy a kockázat – sokkal nagyobb, mint Venezuelában

Az iráni háború első napjai ismerős képeket hoztak vissza. Légicsapások sorozatát, amelyeket szinte ellenállás nélkül tud végrehajtani az amerikai és az izraeli légierő, a válaszul kilőtt rakéták robbanásait, az égő olajkutakat.

A sivatagos táj fölött emelkedő füst­felhők olyanok, mint huszonhárom éve, 2003 tavaszán Irakban vagy később Líbiában és Szíriában. Az újdonság persze, hogy az egész régió élete megállt. A drónok, a modern technológia révén Iránnak nagyobb a válaszadási képessége, mint Iraknak volt. A védekező fél földrajzi helyzete is jobb, hiszen a Hormuzi-szoros mellett gyakorlatilag az öböl egész keleti oldala is iráni partszakasz.

Persze a katonai győzelem a korábbi térségbeli beavatkozások mindegyikében megvolt. Sőt, a második iraki háborúban nemcsak a légi hadjáratban győztek, hanem a szárazföldiben is, méghozzá  kiütéssel. Csakhogy a kompromisszummal végződő első iraki háború részleges kivételével egyik esetben sem tudtak a katonai előnyből valódi, tartós politikai győzelmet faragni. Bő két évtizeddel ezelőtt az Egyesült Államok megpróbálta átformálni a tágabb értelemben vett Közel-Keletet. A küldetés, a demokrácia akár erővel való terjesztése nem bizonyult sikeresnek. Líbiától Afganisztánig sehol nem lett igazán jobb a világ. Diktátorok buktak-haltak, hogy végül semmi ne változzon. Az arab tavasz is sok országban iszlamista télbe fordult, de ahol nem, ott sem lett virágzó demokrácia. A sokáig viszonylag sikeres Tunéziában már csak emlék a jázminos forradalom.

A képek ijesztően hasonlók. Ami ma történik, az mégis nagyon más. Donald Trump nem akar demokráciát terjeszteni, nem akar kívülről nemzetet építeni. Nem tervez sehol „zöld zónákat” sok ezer fős, városnyi amerikai követségekkel vagy inkább helytartóságokkal. Olyan helyzetet akar, amelyben mindenki jól jár. Elsősorban persze az USA, ez nem kérdés, de ezt a célt nem is rejtik szép szavak mögé. Jól teszik, mert a szép szavaknak senki nem hinne, ahogy korábban sem hittek, még akkor sem, amikor az amerikaiak esetleg komolyan gondolták. A „Trump-­doktrína” üzenete elég egyszerű: „Működj együtt velünk, köss üzletet, és akkor élhetsz háború és szankciók nélkül úgy, ahogy akarsz.” Ha van remény a sikerre ebben a bonyolult térségben, akkor ez az egyszerű tranzakcionalizmus és a nagy fokú rugalmasság.

A külső beavatkozó hatalmat legtöbbször még a valóban felszabadítottak is gyűlölik, ha valami idegent akar rájuk erőltetni. De ez esetben az USA nem akarja megmondani, hogyan élj, „csak” azt, hogy tartózkodj bizonyos dolgoktól. Ezt sem könnyű lenyelnie egy nemzetnek sem, különösen egy olyan hatalmas múltúnak, mint Irán. De könnyebb elfogadni, mint a liberális demokrácia terjesztését.

Ha az USA Venezuelában és Iránban is politikai győzelemmé tudja transzformálni még ma is világelső katonai erejét, akkor Trump a három évtizede Kínának kedvező amerikai geopolitikai hibasorozat végére tesz pontot. Két olyan államot vesz ki az energiaéhes Peking mögül, amely energia-nagyhatalom, és eddig olcsón, a világpiaci ár alatt exportált Kínának. De az amerikai siker messze nincs garantálva: nem biztos, hogy lesz perzsa tavasz. A kockázat nagy, sokkal nagyobb, mint Venezuelában.

A szerző az NKE John Lukacs Intézetének programvezetője

Nyitókép: SAUL LOEB / AFP