Jefferson szeretete és a rasszizmus mint a szobrok mércéje

„Összeállni szörnyülködni az ún. kultúra jegyében azon, hogy kanonikus, problémás örökségű történelmi szereplők szobrait ledöntik az USA-ban és máshol, csürhézni és barbárt kiáltani a helyzet félreértése, durva szereptévesztés és intellektuális lustaság is” – írja Vonnák Diána a Mércén. 

Tulajdonképpen itt véget is vethetnénk az el sem indított gondolatmenetnek, mert, értik, „úgynevezett” kultúra, ráadásul Diána lusta volt kiírni, hogy „úgynevezett”, így maradt és a kultúra egyszerűen csak „ún.” Távirati stílus egy esszében, de biztos csak a csökött, privilegizált, kirekesztő középosztálybeli műveltségem mondatja ezt velem. „Normálisék, benfenntesék, középutasék” közé tartozom (mondjuk középutasék közé biztos nem, max gazdaságilag), ahogy a mércés írja.

Ezután Vonnák Diána azt bizonygatja, hogy Kolumbusz fejének levágása csak szimbólum, és a BLM sem csak a rendőri brutalitás ellen tüntet, hanem a mindent átható látens és rendszerszintű rasszizmus ellen. Diána felmondja a szélsőbalos woke fehérek leckéjét: hogy az USA történelme ma fehér történelem, rabszolgaság-szegregáció fuj, inherensen erkölcstelen világrend, kiírtott őslakosok, stb.

Diána szerint „már harminc éve tudni lehet, hogy nemcsak a »földjüket vették el«, hanem az őslakosság közel 90%-át kiirtották a fehér gyarmatosítók.” Megsúgom, sokkal régebb óta tudni lehet, ugyanakkor azt is tudni lehet, hogy a őslakosság nem alkotott egy népet, ahogy az afrikai feketék sem alkottak egy népet (miként az európaiak vagy a fehérek és a hispánok sem egy nép). Aztán azt is tudni lehet, hogy

Vagy hogy egyes törzsek a polgárháborúban a déli oldalon álltak és háborúztak. Nem akarom felmenteni Amerikát ezügyben, de azért az árnyalt képhez ez is hozzátartozik, márpedig tudtommal a baloldalon sokat adnak az árnyaltságra. 

A mércés következtetés mindenesetre ez: „A rendszerszintű visszaélések, az erőforrások aránytalan elosztása, a szegregációt felerősítő közpolitika feszítette pattanásig az USA társadalmát, az ebben rejlő erőszak, amelyet milliók tapasztalnak meg húsba vágóan nap mint nap, azonban lényegesen kevésbé látható, mint az ellenük való lázadás szimbólummá váló gesztusai: a szobordöntés, a hatalom intézményeinek megrongálása, felgyújtása.” 

És a szobrok? „A köztéri szobrok a társadalmi kánonról szólnak, ledöntésük kánonváltó gesztus.”

Szegregációt felerősítő közpolitika? 

A hatvanas években beindulnak a szövetségi jóléti programok Amerikában. 1968-1980 között négyszeresére növekedtek a jóléti kiadások, ennek ellenére 1980-ban még mindig ugyanúgy 13 százalék a szegények aránya, mint 1968-ban. Ugyanez a különbség  1950-1980 között hússzoros.

Az amerikai értelmiség és a kormányzat már a hatvanas évek második felétől kezdve strukturális szegénységben, strukturális rasszizmusban és formális egyenlőtlenség helyett pozitív diszkriminációban gondolkodik. Maga Lyndon B. Johnson már a kimeneti egyenlőséget nevezte meg célként a Howard Universityn mondott egyik beszédében. A hatvanas évektől ez a szókészlet és akcióterv határozza meg az amerikai baloldal eszköztárát, és jelentős részt az amerikai politikát is.

Már az 1964-67-es zavargássorozatkor is az volt a mondás, hogy a fehérek elnyomó, rasszista rendszere a hibás, nem a zavargó feketék. Akkor ebben még lehetett is igazság. De 2020-ban, hatvan és jóléti-szociális-esélyegyenlőségi intézkedéssorozat után, amikor minden vállalatnál és minden egyetemen sokszínűségi pártbizalmisok figyelik, hogy megfelelő kvótákkal tesznek-e eleget a fajilag korporatív társadalom kiépítésének? Ugyan már. (A látens rasszizmus nemlétéről itt olvashat bővebben.)

Azamerikai feketék, ha külön országban élnének, a világ huszadik leggazdagabb nemzetét alkotnák. Az azért nem rossz, sőt erőst jó. Ez ugyanis nyugat-európai színvonalat jelent, a mért aspektustól függően valahol a francia és osztrák életszínvonalra lehet belőni. Eközben a vállalati és az egyetemi szféra brutális módon progresszivizálódott, sokszínűségi tanácsadók hemzsegnek, kvóták állíttatnak fel, ez inkább struktúrális progresszió, nem struktúrális rasszizmus.

Érdemes elolvasni a fekete közgazdász professzor Walter E. Williams elemzését is arról, hogy

semmint bármiféle rasszizmus, és hogy a feketék a világtörténelemben példátlanul gyorsan mentek keresztül hatalmas fejlődésen. 

Ma egy átlag feketének akkor van a legkevesebb esélye az életben, ha demokrata polgármester által vezetett nagyvárosban, demokrata államban él, mivel ezeken a helyeken messze a legrosszabb a közbiztonság, és ezeken a helyeken a legpocsékabb a közoktatás. Mindezek felett ezen városok közül soknak fekete a polgármestere, a gyakran feketék dominálják a közgyűléseket, fekete a rendőrfőnök és az iskolák szuperitendensei is.

Részletesen is külön elemeztem, hogy a struktúrális rasszizmus miért mítosz, mintsem valóság, és hogy a feketék korántsincsenek olyan rossz helyzetben, mint azt a progresszió beállítja.

Williams szerint a „míg senki nem tagadhatja, hogy elvétve még létezik a rasszista diszkrimináció, az mégsem olyan nagyobb probléma, ami sújtaná a feketék nagy részét. A fő probléma az, hogy egyes politikai intézkedések a függést és felelőtlenséget jutalmazzák. Ezek közt a legfontosabb a jóléti állam, ami elősegítette, hogy a feketék körében a gyermekek 75 százaléka házasságon kívül szülessen, megtizedelte a fekete családokat. 1940-ben ez az arány 11 százalék volt, és a legtöbb fekete gyermek kétszülős családban nőtt fel. Ma a fekete szegények negyedét az egyszülős családok adják. A kétszülős fekete családok körében a szegénység két évtizede tartósan egy számjegyű. (….) Sajnos a fekete többségű iskolákban elfogadott lett az önpusztítás.”

Thomas Sowell, egy másik fekete közgazdász arra is rámutat: téves a baloldal azon feltételezése, hogy a teljes esélyegyenlőségnek szükségszerűen valódi életszínvonalbeli, kimeneti egyenlőséghez kellene vezetnie. 

A szobrok és a fennálló rend

Vonnák Diána szerint Kolumbusz, Churchill, Thomas Jefferson és mások szobrainak ledöntése nem azt jelenti, hogy kiradíroznák őket a történelemből, pusztán azt, hogy „mint a fennálló rend szimbólumait”, „letaszítják őket a trónról”. Mindez szerinte „egyszerűen annyit jelent, hogy ezek a személyek nem elfogadhatók mintaként, ezért a társadalmi közös minimumot megjelenítő tereket ne ők népesítsék be, hanem mások. Hogy ezentúl a kevésbé kellemes oldaluk is legyen megemlítve az oktatásban, a közbeszédben.”

Szerintem viszont ne szélsőbalos progresszívek mondják meg, hogy mi a közös minimum, mivel azt nem ők képviselik – pontosabban szólva ők biztos nem képviselik. Már ha egyáltalán van közös társadalmi minimum, ugyanis aközött

Egyébként az illető történelmi személyiségek „kevésbé kellemes oldala” régóta meg van említve az oktatásban és közbeszédben, pontosabban szólva Kolumbusz és Jefferson régóta elsősorban elnyomó fehér férfiként szerepelnek az amerikai közéleti „diskurzusban”. Ha Vonnák Diána máshogy érzékeli, akkor le van maradva pár évtizeddel. 

Diána szerint persze „egyszerűen arról a kérdésről van szó, hogy fenntartható-e egy olyan társadalmi szerződés, amelynek a szimbólumai egyben a rabszolgatartás, fosztogatás, a rasszizmus szimbólumai is.”

Én nem hiszek semmiféle társadalmi szerződésben, ez egy felvilágosult mítosz, de felmerül bennem a kérdés, hogy miként lehet ezen dolgok szimbóluma Churchill, a középkori Szent Lajos király vagy Cervantes. Vagy hogy miként a gyarmatosítás szimbóluma az a George Washington, akinek a szobrára ráfilkálták, hogy „colonizer”, miközben Virginiában született, és én értem, hogy talán nem a szószerintiség a lényeg, de ő maga nem volt gyarmatosító, nem tehetett róla, hogy ősei azok voltak. Vagy ha igen, akkor bizony a baloldal kedvenc harmadik generációs bevándorlóinál sem hozható fel, hogy ők már itt születtek. 

Az a kérdés is felmerül bennem, hogy Diána szerint a súyosan antiszemita, ingyenélő és munkásokat sosem látó Marxnak jár-e szobor, Leninnek jár-e szobor, és még sorolhatnám. 

Arról nem is beszélve, hogy a rabszolgákat valaki el is adta, nem csak kereslet volt, hanem kínálat is, de az ezer éven át, még bőven a huszadik században is rabszolgakereskedelmet folytató afrikai törzseken (és arab vevőiken) számon kérni a mai erkölcsi mércéket bizonyára az elnyomó fehér gondolkodás megnyilvánulása lenne. Elvégre az egymás közt is rabszolgákkal kereskedő törzsek viszonyában nehéz volna kimutatni a rasszizmust, és akkor ez az ügy már nem is érdekes a Mércének. 

Meg aztán, most komolyan:

Szerintem amerikai szemszögből nézve az alapító atyák, köztük Washington és Jefferson is megérdemli a szobrot, függetlenül attól, voltak-e rabszolgáik. Jártam Mount Vernonban, Washington egykori birtokán, láttam a rabszolgabarakkokat. Jártam Monticellón, Jefferson egykori birtokán, láttam a rabszolgabarakkokat. Ismerem a két elnök életét, rabszolgasággal kapcsolatos tetteiket, gondolataikat. És mindez egy pillanatra sem ingat meg abban a meggyőződésemben, hogy jár nekik a szobor, nem is egy, hanem száz – pedig egyébként eszmeiségük, világlátásuk nem esik egybe az enyémmel. Számomra ugyanis túlságosan felvilágosultak voltak. 

Nem az a kérdés, hogy a rabszolgatartás és a rasszizmus jó volt-e a kor mércéjével mérve, meg ilyesmik. Inkább az, hogy megengedjük-e a történelem nagy alakjainak, kiemelten pedig az államalapítóknak például, hogy amúgy egyes kérdésekben téves állásponton legyenek?

A mércés szerző aztán félve felteszi a köreiben suttogott, összekacsintós kérdést: szükség van-e egyáltalán hősökre és szobrokra? A legújabb belsőbalos elképzelések szerint ugyanis a hős és a szobor árt az egyenlőségnek. Elvégre Robespierre is le akarta csapatni a tornyokat a francia falvakban, mivel azok sem voltak elég egyenlők. 

Végül Vonnák felszólít mindenkit: ne „a félperiféria páholyából, árnyalatok és érdemi ismeretek nélkül mondjuk már meg, dönthetnek-e szobrokat a kánon ellen fellázadók”. 

Kár, hogy ő maga is a félperiféria páholyából beszélve, árnyalatok és érdemi ismeretek nélkül teszi ugyanezt, csak épp a szobordöntők védelmében. Hol van az említett árnyaltság, amire oly büszke a baloldal?