A történelem visszatér: a március 7-ei Európai Tanács váratlan tanulsága

„A Törökországgal kötendő, a migráns- és menekülthelyzet rendezésére hivatott EU-Törökország megállapodás egyik legállhatatosabb, noha nem leghangosabb, ellenzője Ciprus volt. Az európai diplomáciában és uniós ügyekben általában szinte észrevehetetlen ország miniszterelnöke határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy Törökország uniós csatlakozásának felgyorsítása – különös tekintettel a korábban Ciprus hatására befagyasztott fejezetek újranyitására – elfogadhatatlan, amíg a török fél nem teljesíti korábban vállalt kötelezettségeit, melyek közül a legfontosabb a török kikötők megnyitása a ciprusi hajók előtt. (...)

Ciprus »vétója« történelmi okokra vezethető vissza, mivel Ciprus és Törökország kapcsolata a sziget 1960-ban történő önállósodását követően komolyan megromlott. A Cipruson elő török kisebbség védelmére hivatkozva Törökország már 1964-ben megpróbálta megszállni a szigetet, de tényleges agresszióra 1974-ben, egy a Görögországgal való egyesülést szorgalmazó katonai puccsot követően került sor. A török csapatok rövid idő alatt, a nemzetközi közösség elítélése ellenére, megszállták a sziget egyharmadát alkotó északi részt. A harcokat lezáró tűzszünetet követően a török katonák a szigeten maradtak, majd 1983-ban helyi török vezetők kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, melyet Törökországon kívül egyetlen állam sem ismer el. Az ENSZ Biztonsági Tanács és Közgyűlés 1964 óta számos határozatban szólította fel a feleket a konfliktus békés rendezésére, 2004-ben több lépésből álló béketervet is kidolgozva, az északi terület önállóságát azonban nem ismeri el, hanem török megszállás alatt álló ciprusi területnek tekinti. Ciprus 2004-es uniós csatlakozása érdemben nem érintette a helyzetet, az ország teljes területével vált az EU tagállamává, azonban az északi terület nem áll a kormány irányítása alatt.

A 2004-es bővítési eufóriában sem az EU, sem az új tagállamok képviselői nem voltak valószínűleg annak tudatában, hogy az új tagok belépésükkel egyedi történelmi konfliktusokat is »importálnak« az Unióba. A ciprusi-török viszony mellett ezek közül talán a legfontosabbak: (i.) a balti államok félelme az orosz terjeszkedéstől, (ii.) Lengyelország történelmi fenntartásai Oroszországgal szemben, (iii.) Bulgária ellenérzései Törökországgal szemben, a bulgáriai török kisebbség helyzete, (iv.) Görögország és Törökország tengeri határvitái, és (v.) a balkáni háborúk nehezen feldolgozható öröksége. Ezek a konfliktusok búvópatakként jelennek meg az új tagok politikáiban, szinte csak krízishelyzetekben mutatják meg magukat. Azonban ezekben a helyzetekben komolyan – és az Unió szemszögéből irracionálisan – befolyásolhatják az általános uniós politikai érdek érvényesítésére hivatott folyamatokat, mint igazolták ezt Ciprus határozott fenntartásai március 7-én.

Nem vagyok benne biztos, hogy az Európai Unió képes-e egyáltalán az ilyen jellegű konfliktusok megértésére és megfelelő »kezelésére«. Az Európai Unió a nyugati alapítók attitűdje és annak bürokratikus jellege miatt alapvetően »ahistorikus« képződmény, értve ez alatt azt, hogy nem köteleződik el az európai történelem egyetlen olvasata mellett sem, sőt az Uniót körülölelő történelemnek nem is tulajdonít különösebb jelentőséget.”