„Mi megadjuk a szőlőnek, amit tudunk; hogy megszületik-e ebből egyszer a világ legjobb bora, az már Istentől függ” – idősebb és ifjabb Lőrincz György a Mandinernek

A Pannonhalmi Főapátság borászata, Gere Attila és most önök – azért az év pincészete rangban nem csupán az isteni munkálkodás ölt testet. 
Idősebb Lőrincz György: Ha Isten szeretete nem lenne örök, mi sem lennénk senki és semmi. De persze dolgoztunk is érte rengeteget. Nem is a címért, hanem azért, hogy méltók legyünk azon az úton járni, amelyet a Teremtő rendelt a talpunk alá. Érdekes dolog ez: újabb bizonysága annak, hogy nem biztos, hogy akkor lesz valami a miénk, amikor annyira vágyunk rá. 

Mire gondol? 
Id. L. Gy.: Tavaly is bent voltunk a három jelölt között, akkor nagyon izgultam, reménykedtem. Végül Geréék teljesen megérdemelten nyertek, őszintén örültem a sikerüknek; majd szépen el is feledkeztem az egészről, hiszen itt, a birtokon is mindig van bőven tennivaló. Így amikor idén felhívtak a hírrel, először meglepődtem, aztán pont ugyanannyira meg is hatódtam. A gondviselés újabb jelén, amely már nem először mutatkozik meg hasonló módon az életemben. Amikor 2009-ben az év bortermelőjének választottak, a világválság miatt ugyanúgy nem volt könnyű helyzetben az ágazat, mint mostanában. És nem csak a covid vagy a háború okozta ingatag gazdasági helyzetre gondolok. Az általános békétlenségre, a mezőgazdaságot és benne a szőlőtermesztést megtépázó szélsőséges időjárásra, az aszályra, az amerikai lepkekabóca inváziójára – hosszan lehetne sorolni a bortermelést és borfogyasztást is befolyásoló nehézségeket. De nem véletlenül említettem a gondviselést: az embernek nincs más lehetősége, mint Istenhez kiáltani, és 

Ifjabb Lőrincz György: A saját tapasztalataim alapján csak megerősíteni tudom édesapám szavait: a legnagyobb kihívások közepette érkezik a legnagyobb segítség. Mi például pont a járvány és a nagy bezárások időszakában kezdtünk el nemzetközi elismeréseket megélni. Alig hittünk a fülünknek, amikor az angol partnerünk az első covidos év decemberében felhívott minket, és elmondta, hogy a 2018-as Áldás bikavérünket az év száz bora közé választotta a Decanter magazin, majd a Hangács bikavér 93, a Merengő 95 pontot kapott. A következő hónapokban is folytatódott ez a hihetetlen széria: a világ egyik legrangosabb borversenyén, a Decanter World Wine Awardson a szintén bikavér St. Andrea Nagy-Eged 97 ponttal Best in Show elismerést nyert, és bekerült a világ ötven legjobb bora közé. Mi ez, ha nem a kegyelem megnyilvánulása? Ami mindenki életében ott van, és ha hagyjuk, magától kibontakozik. 

Ez a nem könnyű feladat: hagyni a görcsös akarás helyett. Utóbbit mikor engedték el? 
Id. L. Gy.: Amikor 38 évesen rádöbbentem, hogy engem az Isten szeret. Onnantól fogva igyekszem úgy figyelni rá, ahogy ő figyel rám és mindenkire. Talán erős lesz, amit mondok, de mivel megélt élmények vannak mögötte, tudom, hogy igaz: áldás csak akkor van az emberen, ha Isten parancsai szerint él. Mára már rögzült bennem, melyik a két legfontosabb közülük: szeresd az Uradat, Istenedet, és szeresd felebarátaidat. Egyszerűbben, ha a felebarátodért teszel, ha a közösségért áldozatot hozol, ha nemcsak a saját, hanem a mások életét, boldogulását is fontosnak tartod, és mindenekelőtt tiszteled Istent, akkor csodák történnek. De ehhez te is kellesz, az elhatározásod, az erőfeszítésed. Hiszen az imádságot mindennap el kell mondani, az istentiszteleteken részt kell venni, a közösségi ügyeknek az élére kell állni – a pénz-, idő- vagy energiahiány nem lehet állandó kibúvó. Rengeteg lelki könyvet olvasok, most éppen egy fóti atya csodálatos gondolatait, és a lényeg a mélyben összecseng: ha jót cselekszünk, úgy ítélnek meg, ha rosszat, úgy. És persze, erre lehet mondani, hogy „hát én jó vagyok, mégsem sikerül semmi, amit elterveztem”. Lehet, hogy látszólag így van, de egyszer mindannyiunk életében eljön egy pillanat, amikor megkapjuk, ami az üdvösségünket szolgálja. Legkésőbb a nagy átköltözéskor megtudjuk, mivel tudnak minket vádolni, és mivel nem. Bocsánat, kicsit elkanyarodtam attól, amit voltaképpen Gyuri szavaira reagálva a boraink elismerése kapcsán mondani akartam. 

Azaz? 
Id. L. Gy.: Ma már egyáltalán nem furcsállom, hogy a Nagy-Egedet a világ ötven legjobb bora között jegyzik, ahogyan a többi bikavérünk – és nem véletlenül éppen ez a fajta – is nemzetközileg használható véleményeket kapott az elmúlt években. Régebben ezt elképzelhetetlennek tartottam volna, mert ép ésszel, logikusan nem lehetséges öt-hét generációs munka és tudás nélkül ebben a szakmában ilyeneket megtapasztalni. De Istennek semmi nem lehetetlen. 

A mindennapi csodákat viszont feladatom, sőt kötelességem alázattal hirdetni – nem csupán szavakban, de a munkám és a boraink által is. 
Ifj. L. Gy.: A csodákról én is mesélhetnék valamit?

Hogyne! 
Ifj. L. Gy.: A hit sokáig nem volt a családi életünk szerves része, 14 éves lehettem, amikor édesapám példáját látva az édesanyámmal és a testvéreimmel együtt megkeresztelkedtünk. Az elején persze még nehezen fogtam fel, miért van erre szükség, például vasárnaponként is korán kelni a templom miatt. De ahogy láttam a napról napra mélyülő lelkiséggel élő szüleim példáját, és a saját megéléseim is mind erősebbé váltak, ugyanolyan belső meggyőződésemmé lett: ha Istennek tetsző életet élek, az imádságom meghallgatásra talál. Még olyan profán dolgokban is, mint amikor egyszer vagányságból három vizsgát is bevállaltam egy nap az egyetemen. A harmadikra nyilván nem maradt energiám felkészülni, összesen két tételt tudtam, és persze erősen kértem a Jóistent, segítsen meg. Bementem a terembe, a cetlik kiterítve, kettő elkülönülve a többitől, rajtuk egy kis piszok – mintha csak nekem küldött jelek lettek volna. Elvettem őket, pont azok voltak, amiket megtanultam.

Véletlen? 
Ifj. L. Gy.: Tudom, hogy lehetne erre fogni, de, mint ahogy később sok más esetben is bebizonyosodott, ilyen személyre szabott véletlenek nincsenek. Nem múlik el nap, hogy ne öntene el a hála Istenért. És az életemért, a családomért, a megtalált hivatásomért. Persze ha csak a birtokot nézzük, édesapám olyan erős alapokat rakott le, amire nem volt nehéz ráépítkeznem. Az elmúlt huszonhárom év ajándékaiból, csodáiból pedig az látszik kirajzolódni, hogy a Jóistennek valami terve van velünk és a St. Andreával. Mi pedig nem csinálunk mást, mint hogy tesszük a dolgunkat, vagyis megadjuk a szőlőnek, a bornak, ami a tehetségünkből, erőnkből, tudásunkból kitelik. Hogy megszületik-e mindebből egyszer a világ legjobb bora, már nem tőlünk, hanem ettől az isteni tervtől függ. Egy biztos: évszázadokra tervezünk. 

Pedig az alapok lerakása az önök esetében talán nem mondható tipikusnak, hiszen mindketten profi sportolónak készültek. Hogyan lett szőlő és bor vízilabda és foci helyett? 
Id. L. Gy.: Valóban, szó sincs arról sem, hogy sokgenerációs borászcsaládból származnék. Egri gyerekként, ahol ennek a sportnak nagy hagyományai vannak, világraszóló pólóskarrier­ről álmodtam. Meg is tettem mindent a meg­valósulásáért, kicsi koromtól edzés edzés hátán, a kertészeti egyetemre is azért jelentkeztem, különösebb érdeklődés nélkül, mert viszonylag könnyű volt bejutni, és így Pestre kerülhettem játszani. Leigazoltak az OSC-be, beleadtam apait-anyait, az iskolában csak arra figyeltem, hogy lehetőleg ne szégyenüljek meg. Egyvalamivel viszont nem számoltam. 

Mivel? 
Id. L. Gy.: Hogy a szőlő-bor világa rendkívüli. Elég egyetlen nagy élmény, mondjuk egy szép ültetvény meglátogatása, egy finom szőlőszem vagy egy ámulatba ejtő kóstolt bor, és az ember egy életre menthetetlenül beleszeret. Ez történt velem is a gyakorlatok alatt: a Balaton-felvidékre jártunk, Nemesgulácsra, a táj önmagában elvarázsolt. Plusz mindig szerettem az ízekkel játszani, gyerekként a sajtos-mustáros­-lekváros kenyér volt az egyik egyedi alkotásom, a katonaság alatt meg a mézes sárgaborsó-főzelék lett a specialitásom. És, a viccet félretéve, ez az egész nem áll olyan messze a sporttól sem: a borral ugyanúgy élményt, örömet akarunk adni sokaknak, mint ahogyan egy izgalmas mérkőzés vagy pazar egyéni teljesítmény láttán érzi a közönség. 

Mikor jött el a pont, hogy választania kellett? 
Id. L. Gy.: Harmadéves voltam, amikor elvettem Andikát, mire az ötödévet elvégeztük, megszületett Gyurika, aztán sorban a többi három áldásunk. Ezután viszontagságos évek következtek. Hiába lettem például egy időre főállású vízilabdázó, amiről – legalábbis addig azt hittem – mindig is álmodoztam, valahogy mégsem éreztem jól magam. A sikerek is kezdtek elmaradni, egyre többször ücsörögtem a cserepadon, a feleségem meg a gazdagréti albérletben a kicsikkel várta, hogy az uszodában kivagánykodjam magam. Ha akkoriban mélyebb lelki életet élek, a sok „majdnem sikerült”-ből biztosan hamarabb felismerem: a Jóisten egészen más utat szán nekem. 

Könnyű szívvel átlépett egyikről a másikra? 
Id. L. Gy.: Nem mondom, hogy nem fájt a dolog, tíz évig még a tévében sem bírtam nézni a vízilabdameccseket. Ezzel párhuzamosan és talán egyfajta kárpótlásként viszont megnőtt a szőlő iránti érdeklődésem, előbb ledoktoráltam, és beálltam kutatónak, majd az Egervin technológiai vezetőjeként dolgoztam hét évig. A következő nagy fordulat 2002-ben jött el. A Bécsben élő, borszerető üzletember László István megkérdezte, mi az álmom. Kapásból rávágtam, hogy megrendítően finom borokat akarok készítette. Ő meg erre, hogy „rendben, és az mennyibe kerül?”. Alkalmazottként fogalmam sem volt a nagyságrendekről, ezért hasraütés-szerűen bemondtam egy óriási számot: ötvenmillió. „Rendben – válaszolta –, akkor vágjunk bele.” Némi hezitálást követően – meg voltam ijedve a felelősségtől rendesen – együtt megalapítottuk a St. Andreát. 

Mielőtt rátérnénk az azóta történtekre, nem lehet elmenni szó nélkül egy nyilvánvaló párhuzam mellett: a sport, illetve ezek a bizonyos majdnemek ifjabb Lőrincz György életében is hasonló meghatározó szerepet játszottak. 
Ifj. L. Gy.: Alapból elég sportos család vagyunk, ép testben ép lélek, szokták mondani, de ezt én most már megfordítanám: ép lélekben ép test. Édesanyám teniszezett, a két öcsém ugyancsak vízilabdázott, a húgom társastánc- és aerobikbajnok. A fiúk között én lettem a fekete bárány, mert nem szerettem úszni, ami ugye a vízilabda esetében nem szerencsés. Úgyhogy maradt a foci. És ahogy édesapámnak, úgy nekem is a profi sportkarrier lett az álmom. Nem is álltam olyan messze tőle, tizennégy évesen Debrecenbe mentem középiskolába, mert a Loki leigazolt, 17 éves koromban pedig próbajátékra hívott az AC Milan. 

Mi jött közbe? 
Ifj. L. Gy.: Csak annyi, hogy én, aki addig soha nem voltam beteg, ágynak estem három hétre. Ugyanez a forgatókönyv később megismétlődött, rendszerint egy hajszál választott el a sportban a továbblépéstől, áttöréstől. Érdekes, a szőlőnél, bornál is mindig egy hajszálon függ az adott termés, évjárat sikerültsége. Visszagondolva már tudom, hogy ugyanaz volt az ok, amit az előbb édesapám is említett: 

Ebből még nem következett volna egyenesen, hogy szőlész-borászként és a St. Andrea vezetésében is az ő nyomdokaiba lép. 
Ifj. L. Gy.: Addigra már erősen mocorgott bennem valami. Gimnazistaként többször elkísértem édesapámat borkóstolókra, borvacsorákra, és mindig tetszett, amilyen magával ragadó módon beszél a hivatásáról, és hogy mekkora élményt ad másoknak a boraival. Lassanként megfogalmazódott bennem, hogy szívesen követném őt ebben is, persze majd csak negyvenéves korom után, amikor visszavonulok a focitól. Így kötöttem ki a Corvinus szőlész-borász szakán, és mire elérkezett az államvizsga ideje, már eléggé érdekelt a dolog. Hogy aztán be is szippantott, azt édesapámon kívül Szepsy Istvánnak köszönhetem. Nála voltam gyakorlaton, az alázata, a csúcsminőség eléréséért folytatott állandó küzdelme, az élő istenkapcsolata emberileg is sokunk példaképévé avatta. Diplomázás után aztán úgy döntöttem, a focipályát ezentúl csak nézőként szemlélem, és egy új-zélandi kör után egy kecsegtető olaszországi ajánlatra határozottan nemet mondva hazajöttem. 

ne kelljen tovább ezt a sok terhet egyedül hordoznia. 

Több mint tíz éve dolgoznak a lassan negyed­százados szőlőbirtokon. 
Id. L. Gy.: A történet még korábbra is visszanyúlik. Még az Egervinnél dolgoztam, 2001-ben, amikor az édesapámék részére termelt borunknak a St. Andrea nevet adtam, ezzel is meghálálva a feleségem szeretetét és a sok áldozatot, amit a családért hozott és hoz a mai napig. A szent szóról úgy éreztem, valahogy pont jól áll a palacknak. Nagyaranyat nyertünk vele az egri borversenyen, mire az apósomék javaslatára, az ő pincéjére építve megalapítottuk a Lőrincz és Társai vállalkozást. Két évre rá érkezett István a nagyvonalú ajánlatával, és megszületett a St. Andrea Kft. 

Innentől tündérmese? 
Id. L. Gy.: Előbb egy tragédia. Három évig dolgoztunk megfeszítve, amikor István meghalt. Hirtelen rám szakadt a birtok minden ügyének súlya, ráadásul kiderült, hogy az ő Ausztriában élő családja mit sem tud a teljes befektetéséről. Az örökösök a pénz eltüntetésével vádoltak – rettenetesen mély anyagi-lelki válságba kerültem. Ha nem áll mellettem mindvégig Andrea, ha nincsenek a gyerekeink, akikért bármit megtettem volna, biztosan csúnyán összeomlok. 

Kitalálom, a beszélgetés elején említett szabály szerint ekkor „a semmiből” érkezett meg az isteni kegyelem. 
Id. L. Gy.: Így van. De azért nem egyik napról a másikra. Először is, kaptam Andikától karácsonyra egy Bibliát. Pontosabban én kértem, mert úgy gondoltam, hogy a Szentírás segíthet talpra állni; legalábbis hallottam már olyanokról, akiknek bevált. Óvatosan elkezdtem olvasgatni, hamarosan elmerészkedtem a templomba is, és másfél év alatt megfordult az egész életem. Nem csupán a lelkiségemre, sőt az egész családunk lelkiségére gondolok. Párhuzamosan a birtok ügyei is rendeződni látszottak. István örököseit két nagyszerű építész barátom, Bozó András és Kovács Attila kivásárolta a cégből, azóta három család működteti a vállalkozást. Annak idején hat másik befektető is érdeklődött, de náluk nem éreztem, amit Andrásnál és Attilánál igen, hogy más is érdekli őket, mint hogy mekkora a birtok, mennyi szőlő van rajta, hány palackot termelünk és hány országba szállítunk. A társaim azonosulni tudnak azzal is, aminek jegyében mi élünk és dolgozunk, a sajátos és nagy borélményre törekvő szőlő- és bortermeléssel. 

Akkor én sem ezt kérdezem. Inkább azt, hogy milyen élményt szeretnének az imádsággal együtt a palackba zárni. 
Ifj. L. Gy.: Olyat, amitől már egy pohár után megvidámodik az emberek szíve. Továbbmegyek, földöntúlit. Nem lehetetlen, hiszen eleve egy misztériumban élünk, amelyben a szőlőből végül borátváltozás lesz. Isten szőlőskertjét műveljük, szó szerint és átvitt értelemben is. Vagy ahogy mondani szoktam, a mi hivatásunk voltaképpen az, hogy a borral apostolkodjunk. 

És hogy a tökéletességre törekszenek – földi embernek elérhető ez bármilyen téren? 
Ifj. L. Gy.: A világ legjobb borát a kánai menyegzőn itták, olyat biztosan soha senki emberfia nem tud készíteni. Ami nem jelenti azt, hogy ne kellene folyton törekedni rá. Első lépésben jó volna egyszer eljutni oda, hogy Egernek legyen egy saját kékfrankosváltozata. Olyan, mint mondjuk a brunello di Montalcino alapját adó sangiovese, amit az 1800-as évek közepén fedezett fel egy Montalcino és Pienza környéki gyógyszerész-birtokos, Clemente Santi. Mi már évek óta kísérletezünk a kékfrankos fajtáival, több helyi változatát is telepítettük a Ferenc-hegyi-dűlőbe. Jó lenne ha a világ egyszer a St. Andrea kékfrankost is az olaszhoz hasonló egyediségként emlegetné! És persze fontos a kadarka meg a fehér fajták is, mondjuk a hárslevelű furminttal és olaszrizlinggel kiegészítve, ezek minőségét is folyamatosan javítani kell. 

Annál inkább is, mert a kékfrankos az egri bikavér, az említett fehérek pedig az egri csillag alapjai. Az utóbbi időkben mintha csak erre a kettőre koncentrálnának: előbbiből öt-, utóbbiból négyfélét kínálnak. 
Id. L. Gy.: Így van. 

A lokális értékeket kell minden területen erősíteni, hiszen az adja a karaktert, a megkülönböztethetőséget. A borász dolga sem más, mint hogy a saját termőföldjéhez, annak történelméhez, tulajdonságaihoz igazodva a legmagasabb minőségű bor előállítására törekedjen – a maradékot Isten kipótolja. 

És mi adja az Egri borvidék utánozhatatlan karakterét? 
Ifj. L. Gy.: Objektíven a viszonylag hűvös klíma, a vulkanikus talaj és a sajátos, jellegzetes aromatikájú fajtákkal – különösen az említett kékfrankos, furmint, hárslevelű – házasított bor hármas egysége. Ezeket a fajtákat kell minél nagyobb százalékban használni, és akkor nem lesz baj, menni fog szépen minden a maga rendelt idejében és útján. 

És szubjektíven? 
Id. L. Gy.: A Kárpát-medence áldott hely. Ha ezt elhisszük végre, mások is el fogják.

Nyitókép: Földházi Árpád