Jónapot, megjött Hunyadi „badass” János!

Egy jó ismerősöm szerint a magyar film kicsit olyan, mint a magyar foci: mindenki ért hozzá, s mindkettőnek megvoltak azok a fényes évtizedei, amikhez felnőni csaknem képtelenség; és mindkettőben volt idő, nem is olyan régen, hogy a nagyhangú edzői nyilatkozatok és a kolosszálisnak ígért alkotások esetében is

Szerencsére ez az idő, ha vissza-visszakacsintgat is időnként, már a múlté. A jól megszokott, belakott akolpesszimizmust annál nehezebb hátrahagynunk.

Persze nehéz hibáztatni a nézőket azért, ha, miután harminc éve nem készült igazán nagy középkori kosztümös film itthon, s most valaki csinál egyet, azon egyszerre akarnak behajtani minden adósságot.

és persze a sűrűn előforduló, explicit meztelenséget felróva az alkotóknak. Igen, a nehézsége a történelmi források hiányának mellett ennek a kihagyott harminc évnek, hogy így mindenki a fejében élő Hunyadit szeretné a lapostévéjén látni; több százezer Hunyadi-képnek viszont igen nehéz lenne egyszerre megfelelni.

A makulátlan, pátosszal bemutatott hősök, az 1995-ös Rettenthetetlen William Wallace-a vagy a 2000-es Gladiátor Maximusa nem él meg a Trónok Harca által meghatározott korszellem idején (a történelmi hűségről ne is beszéljünk, a két előbbi alkotás, noha tényleg lebilincselő filmek voltak a maguk idején, közelebb állnak a fent említett fantasy-sorozathoz, mint a történelmi művekhez).

ezzel azonosulnak a nézők, a patetikus, végzetét felvállaló hőst a jelen korszellem hajlamos hülyének nézni (lásd: Eddard Stark, ha már Trónok harca), érthető, hogy Hunyadinak ezeket a karakterjegyeit igyekeztek felerősíteni a nézői igények és szokások kielégítésére.

A regényíró pedig saját bevallása szerint is igyekezett fantáziájából kitölteni a történelmi kirakós hiányzó darabjait – lásd: Hunyadi János fiatalkora –, de a lényeges, dokumentált eseményekhez ragaszkodott, így szerencsére a sorozat sem lett történelmietlen.

Ha már történelmi hűség: akit a szexualitás jelenléte zavar a sorozatban, attól tartok, hogy

Az ábrázolásmód már inkább lehet kérdőjeles (például aligha csókolózott a nyílt utcán az, aki nem volt házas, s valószínűtlen, hogy a helyi despota lányát csábítgatta volna széles tömegek előtt, a többiről ne is beszéljünk), és bevallom őszintén, először igencsak zavart ez a része a megvalósításnak. Elvégre, még mindig ez az egyetlen Hunyadi-filmünk, és ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek, amikor bottal csépelik egymást az osztálykiránduláson,

akkor számukra is hozzáférhetővé kellene tenni a sorozatot. Szerencsére a TV2 nemrég bejelentette, hogy tizenkétkarikásítják a részeket; bízzunk benne, hogy anélkül sikerül újravágni, hogy csorbuljon a történetvezetés.

A nyelvhasználatot is lehet bírálni, de a leggyakoribb kritika, miszerint ekkoriban nem volt divat a tegedőzés, fals:

a tizenötödik századi magyart meg aztán tényleg nehézkesen értenénk, ha az igazi történelmi hűségre koncentrálnánk. Persze lehetett volna itt-ott archaizálni a szöveget az íze kedvéért, de a párbeszédek akkor sem lettek volna történelmileg hitelesebbek, ha az általunk középkoriasnak érzett reformkori magyart használják a szereplők. Afelől viszont nyugodtak lehetnénk, ha káromkodnának a sorozatban:

S hát igen, a dialógusok. Az első rész első harmadában egy kicsit elfogott az aggodalom ezek miatt – nem egyedi történet, sokszor látjuk, hogy a filmesek nem nagyon tudnak mit kezdeni azzal, hogy hogyan mutassák be a szereplőket természetesnek tűnő módon, kihagyva a „Szervusz, Hunyadi János, én vagyok a Szilágyi Erzsébet”-jellegű párbeszédeket.

A karakterek meghatározásánál ennél jobb az indítás is, Cillei Ulrikot, mint egyes számú főbajkeverőt azért sietnek jó hamar beazonosítani, ahogy a főhős, a „badass-Hunyadi” is megkapja a maga előre sejthető figuráját (Kádár L. Gellért pedig tökéletes erre a szerepre). De a többieknél esetenként komplexebb szereplőket látunk,

A női karakterek is erősek lettek – Brankovics Mara (Törőcsik Franciska) és Szilágyi Erzsébet (Rujder Vivien) – is kitöltik, de nem játsszák túl a rájuk osztott szerepüket, Gálffi László teljesen jól beletalál a nem túl kedvelt, de nem is utált Luxemburgi Zsigmond-képbe, aki ambiciózus, gyakran önfejű, hataloméhes, de nem kegyetlen királyként él a hazai emlékezetben (ebből a szempontból nincs könnyű dolga itthon, Nagy Lajos és Mátyás korszaka közé szorulva). 

nagy elégtétel a Hunyadi mindazoknak, akik unták a kastélyszoba-stúdiókba szorulva, maroknyi szereplővel felvett kosztümös drámákat, a spórolós csatajeleneteket, a vágóképekkel megúszott külső felvételeket, vagy a kispórolt csatajeleneteket. Ez sajnos nem csak szakmai, de pénzkérdés volt eddig, de nagy szerencse, hogy most volt miből megoldani, és tényleg profi munkát végzett a stáb:

Aki pedig a vért hiányolta volna, az is megkapja, amit szeretne, átvágott torok, levágott fej, nemi erőszak, egyszóval a korszak pőre valóságát sem eufemizálták el. A csaták mocskos, véres valósága is a képernyőre feszül, a páncéloknak súlya van, a kardoknak éle, a megvalósítás tényleg lenyűgöző. És – amennyire ezt történelemkedvelő laikus szemmel meg lehet állapítani – szokatlan alapossággal figyeltek arra is, hogy

Lehet, hogy a Hunyadi nem tökéletes, de az biztos, hogy szégyenkezni ezúttal tényleg nincs miért; ez a produkció derekasan megállja a helyét.

***

Nyitókép: Galgóczi Németh Kristóf / Hunyadi