„Néha már nem is a sorozat főszereplőjeként azonosítottam magam, hanem egy az egyben Hunyadi Jánosként” – Kádár L. Gellért a Mandinernek!

Hogy van a nagy felhajtás után?
Őszintén szólva kicsit fáradt vagyok, a stressz és az izgalom, amit a bemutató kapcsán megéltem, mintha most jönne ki rajtam. De persze ez jó fáradtság, és ahogy a Szilágyi Erzsébetet játszó Rujder Vivien is mondta, bárcsak sosem lenne vége ennek az egésznek. Nemcsak a forgatásra gondolok, hiszen azt már évekkel ezelőtt befejeztük, hanem a mostani időszakra is, amikor a nézők végre megláthatják sok ember alázatos és megfeszített munkájának az eredményét.

Amikor a díszbemutatón sorra kiszólították a stábtagokat, szereplőket a színpadra, egy pillanatra a szívére tette a kezét. Hála egy gyerekkori álom megvalósulásáért?
Önkéntelen mozdulat volt, de igen, biztosan benne lehetett ez is. Ha nem is gyerekkori álom, tény, hogy egy 

és akár ugródeszka is lehet. Hiába telt el közel öt év azóta, amióta egy hosszadalmas és a covid által is bonyolított kiválasztási folyamat után megtudtam, hogy rám esett a választás Hunyadi János szerepére, még ma is tulajdonképpen a feldolgozás fázisában vagyok. Ez egyébként is jellemző rám: az életem történései általában kis késéssel csapódnak le bennem.

Ebben az értelemben mikor lett igazán Hunyadi János?
Először akkor hasított belém a felismerés, hogy ez a karakter tényleg az enyém, amikor már két hónapja forgattunk. Aztán ciklikusan újra és újra megjelent ez az érzés, legutóbb éppen a múlt heti premieren. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, nagyon kellettek a körülöttem lévők, akik rendezőként, színészként, statisztaként, kaszkadőrként, bármilyen státuszú stábtagként megfelelő légkört teremtettek, és megemeltek. Szinte az lett volna a különös, ha nem jön létre az a néhány kegyelmi pillanat, amikor már nem egy történelmi sorozat főszereplőjeként azonosítom magam, hanem egy az egyben Hunyadi Jánosként.

Ez nagy felelősség, hiszen innentől kezdve ha rá gondolunk, Kádár L. Gellért arca is előttünk lesz.
Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem volt bennem félsz, megfelelek-e az elvárásoknak, képes vagyok-e eljátszani egy ilyen összetett figurát; pláne, hogy még soha nem láthattuk filmen. Persze hogy volt, most is van. De igyekeztem és igyekszem ma is kizárni a külvilágból érkező sokféle nyomást. Ahogyan azt is, hogy a most sorra megjelenő kritikák túlzott hatással legyenek rám. Úgy próbálom felfogni, hogy természetesen mindenkinek lehet véleménye, jó és rossz, adott esetben még igaza is, nem az én tisztem ebben rendet vágni. A cikkek alatti hozzászólásokban pláne nem. Ezektől tudatosan távol tartom magam, mert a legtöbbje nem a sorozatról, a milyenségéről, valós szakmai kritikájáról szól. Hosszú ideje dolgozom rajta, hogy tudjam, ki vagyok és merre tartok, ezt semmi és senki nem tudja megingatni bennem.

Kicsoda, és merre tart?
Egy teljesen hétköznapi ember, aki igyekszik a jelenben élni ahelyett, hogy a múlton rágódna vagy a jövőn aggódna. Könnyűnek hangzik, de ennél nehezebb dolog kevés van: megélni az adott pillanatot és úgy beosztani az időt, energiát, hogy az az ember hasznára váljon hosszú távon. Például itt vagyunk most mi ketten, és én szeretnék a teljes figyelmemmel, odafordulásommal részt venni ebben a beszélgetésben, időnként mégis kizökkenek, mert bekúsznak a fejembe az utóbbi hetek sűrű történései, a premierrel kapcsolatos képek. Szakmámat tekintve színész vagyok, ebből diplomáztam, öt éven át játszottam a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Jócskán voltak szerepeim, valamelyiket szerettem, másokat nem.

És ha visszalépünk egyet az időben, még a színház előttre?
Átlagos falusi gyerek. A háromszéki Zabolán nőttem fel, apám harangozó, anyám varrónő, van egy nővérem. A legegyszerűbb életet kell elképzelni, ami arról szólt, hogy vetemény van, állatok, természetes kapcsolódás földhöz, fához, hegyhez. Ebből a környezetből szakadtam ki, és estem bele egy másik, eleinte nagyon idegenbe, amikor elkerültem előbb Kézdivásárhelyre gimnáziumba, majd a marosvásárhelyi színművészetire.

Miből gondolta egyáltalán, hogy színésznek kellene állnia?
Sokáig egyáltalán nem gondoltam semmit. Vissza­fogott természetű voltam, igazi jófiú, aki mindenkinek meg akar felelni, hogy szeressék. Ezért mentem a testvérem után matematika–informatika szakra a középiskolába is. A színészet ötlete akkor fordult meg a fejemben, amikor harmadévesként bekerültem a kézdivásárhelyi diákszínjátszó csoportba. A Képzelt riportba kerestek jó hangú diákokat, én meg szívesen énekeltem, megnyugtatott. Ezután jutott eszembe, hogy talán ez lehetne a nekem való pálya. Sokáig mégsem mertem elhatározni magam, mert féltem, hogy mit szólnak a szüleim meg a falubeliek. A közeg, ahonnan jöttem, legalábbis akkoriban nem volt túl jó véleménnyel az „alkoholista” művészekről; és nyilván az is sokszor felmerült, hogy „tisztességes” szakma hiányában miből fogok majd megélni.

Egyfajta lázadásból ment el a színművészeti felvételijére?
Nem lázadásból hoztam meg ezt a döntést, hanem mert érdekelt, és úgy voltam vele, mint aztán az életben is később sok mindennel, hogy miért ne. Próba cseresznye, megpróbálom, maximum nem jön össze, a föld attól még vígan forog tovább. Nem volt segítőm sem a felkészülésben, csak a nagyon erős hitem magamban. Később szinte ugyanez lejátszódott a Hunyadi kapcsán is. Jött a lehetőség, bátran nekiugrottam, eldöntöttem, hogy márpedig ez a szerep az enyém lesz, és bejött. Ma már azt is látom, hogy a szerencse mögött ott volt a munkám is. Többek között már évekkel ezelőtt elkezdtem fejleszteni a testtudatomat. Szembe akartam menni az ismeretlentől való félelmemmel. Van egy kedvenc mondásom ezzel kapcsolatban, aminek az igazsága eddig mindig bebizonyosodott: ahol a félelem, ott az út. Ahogy említettem, Hunyadi Jánostól is féltem, de azt is tudtam, hogy életem hibája lett volna, ha elmenekültem volna előle.

Mintha a sors is így akarta volna: egy harangozó fia eljátssza annak a szerepét, „akiért a déli harang szól”. Ismerte a történetet?
Természetesen. 

Már csak emiatt is többet tudtam róla, mint az átlag, hiszen az erdélyi történelemkönyvekben kevés szó esik a törökverőről, inkább Mátyáson van a hangsúly.

Akkor tényleg nem túlzó kijelentés, amit korábban mondott valahol, miszerint egyenesen erre a szerepre született.
Amikor értesültem a kasztingról, egy belső hang azt súgta, mennem kell, ez a munka nem lehet másé. Nem csupán a harangozás miatt, hanem mert emberileg is elkezdtem egyre közelebb érezni magamhoz Hunyadi Jánost. 

És talán kicsit a felemelkedéstörténetben is. Hunyadi kisnemesi családból származott, a bátorsága, a makacssága, a meg­ingathatatlansága vitte odáig, hogy hamar a magyar nemesek élére állt. Akik finoman szólva sem nézték jó szemmel ezt az üstökösszerű felívelést. Ezért tulajdonképpen ugyanúgy meg kellett küzdenie velük, mint nagyobb léptékben a törökkel. És ebben az állandó kétfrontos háborúban, a sok irigység, ármány és cselszövés között csak magára számíthatott. Kicsit ilyen vagyok én is: magányos harcos, akit az akaratereje, merészsége, hite hajt mindig előre. Ez segített akkor is, amikor vettem egy nagy levegőt, és mindent magam mögött hagyva Budapestre költöztem.

Nem is nagyon lett volna választása, hiszen csak a felkészülés nagyjából fél évig, a forgatás másfél évig tartott. Lett személyes hozadéka is ennek az időszaknak?
Hogyne. Sokat formált rajtam fizikailag, szellemileg, lelkileg egyaránt. Mivel folyamatosan koncentrálnom kellett valamilyen aznapi feladatra, hogy a külvilágból érkező zavaró ingereket kizárjam, megtanultam például nemet mondani, határokat szabni, ez korábban nem volt jellemző rám. Testi szempontból meg úgy éltem meg, főleg a felkészülési szakaszt, mint egy kőkemény katonai kiképző iskolát. Annak ellenére, hogy már legalább egy évtizede végzek saját testsúlyos edzéseket; mintha ezzel is öntudatlanul a Hunyadira készültem volna. A harcművészetek, a kardforgatás terén viszont tényleg a nulláról épített fel a Farkas Balázs vezette „akciórészleg”. Nem lehetek nekik elég hálás azért, mert segítettek megtalálni és felszínre hozni a bennem mélyen szunnyadó férfierőt.

Lovagolni sem tudott?
Szinte semmit. Miután elkezdtem a munkát a Juhászteammel, jöttem rá, micsoda felelőtlenség, hogy egyes túravezetők csak úgy felültetik az embereket egy ilyen hatalmas állatra, hogy akkor most gyerünk, vágta. Én még most is óvatos vagyok az ilyesmivel, mert tudom, hogy kiképzés ide vagy oda, a profi lovastól elég messze vagyok. Ez többször bebizonyosodott a forgatás alatt is: amikor azt hittem valamiről, hogy már jól megy, jöttek az éles jelenetek meg a kaszkadőrök, és egy pillanat alatt világossá vált, hol tartok. Anélkül, hogy bárki rossz szándékkal minősítette volna a munkámat; őszintén mondom, hogy csak építő és segítő jellegű tanácsokat kaptam mindenkitől. Az egyik leg­felszabadítóbb, legkatartikusabb forgatási élményem egyébként pont a sorozatbeli lovamhoz kötődik. Az egyik kameraátállásnál leszálltam róla, hogy elmenjek inni, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a többiek jóízűen nevetnek. Hátra­fordultam, Chicago meg ott állt közvetlenül mögöttem. Mindenféle felszólítás nélkül utánam jött, mert összenőttünk annyira, hogy bízzon bennem; ez is szép visszaigazolása volt annak, hogy igen, nekem tényleg itt a helyem.

Eszembe jutott még egy hasonlóság. A sorozatban Hunyadi János többek között csehül és szerbül is beszél, a valóságban állítólag kilenc nyelven elboldogult. A többnyelvű közeg az ön számára sem ismeretlen.
Ez a része tényleg nem volt újdonság. A különbség, hogy Hunyadi korában a többnyelvűség vagy az, hogy egy ember magától értetődően többnemzetiségűnek tartja magát, természetes volt a térségben. Én meg még ma is a senki földjére vetődök időnként, amikor Romániában azt mondják, hogy „hülye magyar”, Magyarországon meg, hogy „hülye román” – szerencsére ilyesmi mindkét oldalról egyre kevesebbszer fordul elő. És nem is számít, mert ahogy mondtam, pontosan tudom, ki vagyok.

Hogy Hunyadi János ki volt, az viszont kevésbé egyértelmű, legalábbis a román sajtóban néhány hónapja arról cikkeztek, hogy a Hunyadi sorozat „kisajátítja” őt, mert magyar szemszögből többségében magyar nyelven dolgozza fel egy szerintük alapvetően román hős sztoriját.

Sokszor belegondolok, hogy milyen jó lenne, ha a marakodás és a származásán való vitatkozás helyett inkább úgy néznénk rá, mint egy olyan rendkívüli emberre, aki nemcsak a magyarok, de minden itt élő nép biztonságáért, jólétéért, boldogságáért ugyanúgy küzdött. Miközben ember is volt, akiben ugyanolyan érzések – szerelem, aggodalom, félelem, bosszúvágy, harag, düh – működtek, mint bármelyikünkben. Utóbbi gondolat segített egyébként legyőzni a megfelelési kényszerrel kapcsolatos szorongásaimat is. Hunyadi személyes vonatkozásairól, az érzelmeiről, megéléseiről nem sokat tudunk, de a tetteit ismerjük, és a történelmi kontextust is, amelyben helyt kellett állnia. Erre tudtam én rácsatlakozni és felépíteni a saját verziómat, aminek eredményeképpen ma már tudom úgy nézni az egyes részeket, hogy egyáltalán nem magamat látom bennük.

És hol látná magát a jövőben?
Nagyon szeretnék még filmezni, a színpad momentán nem igazán vonz. Egyelőre türelmesen várok. És közben bővítem a tudásomat, eszköztáramat, képességeimet, ha bármilyen lehetőség befut, készen álljak rá. Mindig szerettem zongorázni, most tanulom is, érdekel a filmzeneszerzés, ha kedvem van hozzá, festek. Meg sportolok sokat. Nem csupán a remélt jövőbeli filmszerepekért, hanem hogy egyensúlyban maradjak.

Miért nem vágyik vissza a színházba?
A társulati lét nagyon jó és biztonságos tud lenni, de le is foghatja a szárnyaidat, plusz minden idődet, energiádat oda kell adnod neki. Természetesen nem zárkózom el a színpadi előadásoktól, később. Teszem a dolgom, járom a kasztingokat, és nyitott vagyok bármire.

Nyitókép: Dobos Tamás