Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk, szerettük 2022-ben

A Mandiner szerzői és szerkesztői a korábbi évekhez (2021, 2020, 2019, 2018, 2017) hasonlóan ezúttal is ajánlókat írtak az őket ért legizgalmasabb, legemlékezetesebb kulturális élményekről, könyvektől a filmeken át a zenéig és a művészet megannyi ágáig.

Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk tartottak ebben az évben, olvassanak minket és szemezgessenek ízlésük szerint akár az alábbi összeállításból is az új év során!

Kíváncsiak vagyunk az ön idei legjobb kulturális élményeire is, írja meg alább kommentben!

***

Győrffy Ákos

Ha könyvekről van szó, pontosabban regényről, akkor az év regénye egyértelműen a kolozsvári író, Visky András Kitelepítés című műve. Visky a költészet és a színház felől jön, s ez érezhető is a regény nyelvében.

az első sorától az utolsóig ezt a sűrű és inkább a líra felé elmozduló hangvételt használja, de mindez egyetlen pillanatra sem válik modorossá vagy hatásvadásszá. Családjának meghurcolásáról, az embertelen diktatúra mélyén eltöltött évekről beszél Visky ebben a már-már lelkigyakorlatos könyvnek is beillő regényben. Erős, emlékezetes olvasmány a Kitelepítés, számomra egyértelműen az utóbbi évek legkiemelkedőbb prózateljesítménye. 

Oravecz Imre Halászóember című kötete eredetileg 1998-ban jelent meg, de a Magvető Kiadó a szerző életműkiadásának keretében idén újra megjelentette. Szép borítóval (a korabeli szajlai telekkönyvi térkép látható rajta), keménytáblásan, ahogy illik ehhez a nagyszabású műhöz. A Halászóember Oravecz opus magnuma, még akkor is az, ha az azóta született A rög gyermekei című kiváló regénytrilógiáját is beleszámítjuk. Ez a könyv a magyar paraszti világ monumentális emlékműve, egy letűnt világ és életforma költői enciklopédiája. Szikár és tárgyszerű, de közben mégis megrendítő.

Michelangelo Frammartino A barlang (Il buco) című filmje ugyan még 2021-ben készült, de csak idén lehetett látni néhány hazai moziban. Rendhagyó filmről van szó, alig néhány mondat hangzik el benne, a természeti hangjait halljuk leginkább, a szél zúgását, a víz csepegését, tehenek és lovak hangját. Szicília belsejében járunk, sziklás, zord hegyvidéken. Egy idős pásztor életének utolsó napjai egybeesnek egy expedíció érkezésével, amely egy addig feltáratlan barlangot jött feltérképezni. A pásztor egy szikláról nézi őket, ahogy sorban leereszkednek a mélybe. Nehéz erről a filmről bármit is írni, a szuggesztív képi világ nem sok helyet hagy a szavaknak. Mintha egy enigmatikus költemény terében járnánk, ránk van bízva, hogy milyen következtetésekre jutunk a film végére. Mély film A barlang, legalább annyira, mint a filmbéli, földalatti sötétség. 

Végh Attila költő és természetfilmes idén elkészült filmje, a Titkok erdejében szintén rendhagyó a maga nemében. Úgy természetfilm, hogy közben nem csak az.

A helyszín a Börzsöny, de ez sem számít igazán, mert nem a hegység természeti értékeire koncentrál, hanem inkább rajta keresztül beszél valami olyasmiről, ami nem lokális, hanem univerzális jelentőségű. Gyönyörű, melankolikus képek úsznak egymásra, a narrátor költői szövege csak ráerősít erre a tárgytalan melankóliára. Végh okosan egyensúlyoz a műfajok között, egyrészt természeti képeket kapunk, másrészt egy belső út emlékeit. Metafizikus természetfilm, talán ez ennek a filmnek a legpontosabb műfaji meghatározása.

Ha csak egyetlen magyar zenészt kellene kiemelnem az idei évből, akkor az Erdei Áron lenne. Semmit sem tudok róla, de ez nem is fontos. Egy zenei oldalon láttam egy kritikát az egyik lemezéről, belehallgattam és úgy maradtam. Nyilván alig ismeri valaki, de ez érthető, mert ezt a zenét nem játsszák a rádiók és a tévék, nincs igazán fóruma Magyarországon. Az Á. Erdei néven alkotó zenész

Ez a világ hol sötét, hol szomorú, hol egyszerűen megragadó. Az untitled tapes sorozatcímmel megjelent felvételeit sokat hallgattam mostanában, kiváló aláfestés íráshoz, olvasáshoz, vagy egyszerűen ahhoz, hogy az ember csak úgy kibámuljon az ablakon, órákon át. 

***

Constantinovits Milán
 

Remeteség a Jóreménység-szigeten

Az a fajta ember vagyok, aki ritkán ül le egy természetfilm elé. Arra pedig szinte sosem vetemedik, hogy mozijegyet is váltson egyre. Baráti unszolásra most mégis megtettem, és az év egyik legjobb filmélményét nyertem vele. Az orosz származású magyar rendező, Ljasuk Dimitry a Tisza-tó szerelmese, nem először forgatott már róla látványos mozgóképet. Azonban a novemberben mozikba kerülő Jóreménység-sziget több akar és tud is lenni egy átlagosan szemkápráztató portrénál: története van, elhelyezi az embert is a végtelen nádasok sűrűjében. 

Ljasuk Dimitry maga rendezte, vágta, játszotta, és a valóságban is végigélte a két és fél órás történetet, aminek keretét egy elfeledett gyermekkori álom megvalósítása adja. A negyvenes éveiben járó főhős kiköltözik egy Tisza-tavi kis szigetre a koronavírus idején, és megteremti különösnek ható, puritán életfeltételeit.

miközben a lélegzetelállító képiség minket is odavarázsol a szigetre. Együtt lélegzünk, evezünk, barangolunk hazánk talán legérintetlenebb tájain, és végül együtt növünk fel a főhőssel. A Tisza-tó vad gyönyörűsége feledteti a filmben elhangzó, olykor sablonos egyszerűségű igazságokat is. Év végi levezetésnek, átszellemülésnek erősen ajánlott.

Avantgárd mágia a színpadon - a Thy Catafalque koncertje az Akváriumban

Néhány éve is megemlékeztem a magyar metálszíntér talán legújítóbb szellemiségű szerzőjéről, Kátai Tamásról, és az általa életre hívott Thy Catafalque-ról. A szinte kategorizálhatatlanul komplex, jobb híján avantgárdnak nevezhető metálzenéhez írt dalszövegek a kortárs líra méltó darabjai. Az eddig csak lemezeken létező zsenialitás tavaly öltött testet, amikor Kátai Tamás zenészek hadával tette élővé a Thy Catafalque-ot. Az egyszeri kezdeményezés időközben lendületet kapott, és idén többször is színpadra állt a produkció. Ősszel az Akvárium Klubban adtak nagykoncertet, amit nyugodt szívvel nevezek az év legmeghatározóbb zenei élményének. Közel kétórás utazás volt a leheletfinom Töltéstől a Vonatút az éjszakában Ady-interpretációján át egészen a Csillagkohó őserejű rombolásáig. A Thy Catafalque a világból való kiszakadás legélvezetesebb eszköze, tényleg felírnám mindenkinek.

Thy Catafalque: Töltés

***

Konopás Noémi

Messze a legjobb könyvélményem volt idén Egressy Zoltán Jolka harangja című kötete, amelyben egy 94 éves zalai öregasszony ízes tájszólással vall saját életéről (recenziónk itt olvasható!). A könyvben végig Jolka belső monológját halljuk, miközben el-elkalandozó értelmével emlékszik vissza életére. Megismerhetjük az asszony gyerekkorát, fiatalságát, házasságát, beleláthatunk belső világába, megtudhatjuk hátborzongató titkait: a sajátjait, a szomszédokét, a faluét. A könyvet olvasva egyetlen másodpercig sem kételkedünk abban, hogy végig egy hús-vér, a halálra készülő öregasszony beszél hozzánk, a jelen perspektívájából újraélve és újraértelmezve a múltat. A történeteket többször is elénk tárja, de sohasem ugyanúgy, van, amikor elvesz, van, amikor hozzátesz.

perzselő nyár van, és egy valódi életet, egy valódi asszony visszaemlékezéséből ismerünk meg. Pont, mint gyerekkorunkban – mármint a miénkben, akiknek volt szerencséje falun felcseperedni.

A másik kiemelkedő kulturális élményem a Házasság, fenn és lenn című beszélgetőest volt Lackfi János költővel és feleségével, Bárdos Júliával. Megkapó őszinteséggel vallottak önismereti útjukról. Arról, hogyan értek felnőtté fiatalon megkötött frigyük után. Az elfeledett, majd a sarki virágosnál utolsó pillanatban pótolt, szégyellt, harsány menyasszonyi csokortól, a nagypolgári családba beilleszkedni akaró szeleburdi bölcsészig. Arról, hogyan tanulta meg Lackfi a játékos dzsúdómozdulatok helyett felesége szeretetnyelvén kifejezni érzéseit. Az előadás egyik csúcspontja az a szívbemarkoló történet volt, amikor a fia dicséretében nem annyira elöljáró édesapa üzent Lackfinak, hogy ő igenis nagyon büszke rá.

Emberi, őszinte beszélgetés volt, bepillanthattunk Istenhitükbe is, szembesülhettünk vele, hogy bőven van hová fejlődnünk még.

***

Farkas Anita

„Akik élnek, azok délnek mennek/Akik haldokolnak, északnak” – énekelte egykor Lovasi András a Kispál és a borz 0 óra 2 perc című dalában, és ez idáig meg is voltam róla győződve, hogy ez így van, legalábbis nekem biztosan nem való a hideg, sötét, borongós északi világ. Egészen addig, amíg nyár elején, egy barátomnak köszönhetően a kezembe nem került Jón Kalman Stefánsson Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötete, ami már az első oldalakon elbűvölt, beszippantott és az izlandi író valószínűleg örök rajongójává tett. Stefánsson – és ezt az azóta elolvasott regényei (Menny és pokol-trilógia, Ásta, A halaknak nincs lábuk, A mindenséghez mérhető) is bizonyítják – ugyanis olyat tud, amit csak nagyon kevesen: a prózát költészetté emelve tágítja univerzálissá a hétköznapi történeteket, miközben folyamatosan a giccshatáron egyensúlyozik, ám soha át nem lépi azt. Derű, áradó mesélőkedv, időtlen balladaiság, elnéző emberszeretet,

– Stefánsson nekem az év legnagyobb meglepetése és legszívmelengetőbb irodalmi élménye volt.

Hogy véletlen-e vagy sem, de a színházban is éppen egy olyan előadás gyakorolta rám idén a legnagyobb hatást, amelynek az egyik felvonása Norvégiában játszódik. A Katona Kamrában bemutatott Isten, haza, család a görög sorstragédiákat újrafogalmazva, egészen különleges díszletek között, kimagasló színészi csapatmunkával arra keresi a választ, ki lehet-e szállni az öröklött gyűlöletspirálokból, van-e rá esély, hogy az új generációk tiszta lappal indulva, az ősök bűneit nem tovább cipelve jobb jövőt teremtsenek. Négy óra érzelmi hullámvasút és kőkemény szembenézés önmagunkkal – mindenképpen érdemes benevezni rá.

Isten, haza, család (Katona József Színház/Dömölky Dániel)

És ha már színház, igazságtalan volna kihagyni 2022 kiemelkedő színházi eseményei közül a marosvásárhelyi Yorick Stúdió szenzációs előadását. Bódi Attila 1989 őszén, a Ceaușescu-éra végnapjaiban játszódó,  Lázadni veletek akartam című regényének adaptációja szintén olyan, mint egy görög sorstragédia, elképesztő színészi teljesítményekkel és zenével. És a jó hír, hogy nem feltétlenül kell Marosvásárhelyre menni érte, január–februárban a Radnóti Színházban is látható majd.

Lázadni veletek akartam – a Yorick Stúdió elő­adása (fotó: Kelemen Kinga)

***

Veczán Zoltán

Az Úr 2022. éve kétségkívül nem a nyugodt elmélkedés esztendeje volt, hanem a vajúdó világban lassan permanens válságát élő emberiségé.

és annak megannyiféle esztétizálása. Filmekre főleg csak hivatalból jutottam el, de ha már, megemlíteném a Larryt, aminél – némi idegesítő és célzott repetitivitás, valamint a kissé borsodi baltával faragott mellékszereplőjellemek mellett, pontosabban ellenére – jobb nehezen történhetett volna ebben a műfajban itthon. Felzaklató, ezért hideg téli estékre nem nagyon ajánlanám a Csodálatos teremtményeket, a film ugyanakkor el- vagy éppen visszavezet minket a kallódó tinédzservilág univerzálisan rideg iskolaudvar-valóságába, de szerencsére kihagyja az olcsó lehetőséget a morális pánikkeltésre.

Ellenben azt tudom, mit nem fogok nézni. A Henry Cavill nélkül folytatott Vajákot (aki azt gondolja, hogy egy sorozat főszereplője cserekompatibilis, az biztos, hogy kizárólag rossz sorozatot nézett vagy készített eddig) és Rákóczi fejedelmünk Netflix által nőiesített kuruc katonájának woke-kerékbe tört történetét. Viszont, ha már történelem, – hazai pályán – nagyon várom a Semmelweis Ignác életének emléket állító Láthatatlan gyilkost, és adok egy esélyt a Peaky Blinders-szerű intrót villantó Petőfi-filmnek is, elvégre a Kincsem is félig steampunk látványorgia lett történelmi dokudráma helyett, és nem állt rosszul neki.

Ami a könyveket, illeti, nos, ideje volt leporolni Kertész Imre egyik remekművét, A nyomkeresőt, amely éppen attól csodálatos,

és arról, hogy az egymást váltó tányérsapkás-csillagos-sávos gazemberek mellett a véletlen játéka miként alakíthatja kiszolgáltatott emberek sorsát; az idei termések közül pedig Egressy Zoltántól a Jolka harangja volt többek között nagy dobás. Könyvek kapcsán viszont nem mernék fogadalmat tenni, oly nagy adósságot görgetek magam előtt. Talán jövőre sikerül törleszteni.

***

Rajcsányi Gellért

A Fehér Lótusz (The White Lotus)

Ennek a sorozatnak meg kellett születnie. Egy sorozatnak, ami a kor popkulturális platformján (HBO), a kornak megfelelő formátumban (pazar kiállítású streaming sorozat) mutat fel görbe tükröt a kor emberének –

A 2021-es első évad helyszíne egy Hawaii-szigeteki, míg az idei második évadé egy szicíliai luxusszálloda, benne az önteltség és idiótaság különböző fokain álló, különböző léthazugságokban vergődő vagy épp azokból kitörni akaró vendégekkel, utat kereső és utat vesztett fiatalokkal, kiégett és meghasonlott középkorú családosokkal és teljes zsákutcába kerülő megöregedettekkel (Stifler mamája nagymamává érett, ez van). És ott vannak még a szálloda nem kevésbé idióta vagy haszonleső vezetői és alkalmazottai. A Fehér Lótusz egy kiváló szatíra, gyönyörűen megfestett társadalmi tabló korunkról, telitalálat karakterekkel, éjfekete humorral, vicces csavarokkal, nyugati társadalmaink válságjelenségeinek nem szájbarágós számbavételével, és a rózsaszínű, virágillatú felszín mögötti örök létdrámákkal. Jó, hogy már van két évad belőle, és még jobb, hogy érkezik majd egy újabb is. Van miről beszélnünk, van min röhögnünk – és van miért az arcunkat kaparnunk ebben a mai világban.

Beth Orton -– Weather Alive

A folk és az elektronika határvidékein a kilencvenes évek óta barangoló angol énekesnő régóta a kedvenceim közé tartozik. Miután a mainstreamből az első lemezeinek néhány slágere után kikopott, többévnyi távolságban megjelentett, emberi léptékű, intim hangulatú, ambientes, légies hangzású szólólemezeket ad ki,

Beth Orton idén 52 éves, és idén adta ki hat év csendesség után Weather Alive című új lemezét. Az új album természetesen hamisítatlan Orton: ezúttal egy londoni bolhapiacon vásárolt öreg, zengő-bongó pianínó volt az ihletője, melynek billentyűiből Orton szerint egymás után jöttek elő a dallamok, pont azok, amiknek neki akkor szüksége volt. Atmoszférikus zongorázás, leheletfinom elektronikával, egyéb zörejekkel, néhol jazzes dobokkal és Beth Orton – most először – idősnek tűnő hangjával. Máshonnan megközelítve: a radioheades Thom Yorke szólólemezeinek hangulata – nőiesre hangolva. Egy középkorú, lenyugodott bohém nő napjainak krónikái ezek, amiket a gyerekek iskolai ideje alatt, az üres lakásban születtek, régi emlékekről, gyászról, vágyódásról, reményekről egy eléggé reménytelen korban.

Bush - The Art Of Survival

Ha Beth Orton lemeze egy tökéletesen feminin alkotás, akkor itt van párjának egy igazán maszkulin rocklemez, a kilencvenes évekbeli rocksztár fénykora után is tovább, máig alkotó Gavin Rossdale és időközben újraformált zenekara, a Bush idei albuma, a The Art Of Survival. Ugyan a Bush már első sikerei, a kilencvenes évek közepe-vége felé is már csak a grunge rock utolsó hullámába tudott csatlakozni, s a poszt-grunge zsákutcás és végül kihalt műfaj lett a kétezres évekre, Rossdale-nek sikerült önmagát és zenei világát átmentenie. A The Art Of Survival kiválóan szóló, nagy terű, masszív, feszes kortárs hard rock lemez, a Bushra jellemző elektronikus fűszerezéssel. Gavin Rossdale, az életvidám, vicces-hiperaktív No Doubt-énekesnő Gwen Stefani egykori férje most is, mint mindig bús (Bush, haha), bánatos és nagyon komolyan veszi önmagát és mondanivalóját – de nem is árt a tartás és kiállás ezekben a nyomasztó időkben. Art of survival, a túlélés művészete, ugye.