Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk, szerettük 2021-ben

A Mandiner szerzői és szerkesztői a korábbi évekhez (2020, 2019, 2018, 2017) hasonlóan ezúttal is ajánlókat írtak az őket ért legizgalmasabb, legemlékezetesebb kulturális élményekről, könyvektől a filmeken át a zenéig és a művészet megannyi ágáig.

Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk tartottak ebben az évben, olvassanak minket és szemezgessenek ízlésük szerint akár az alábbi összeállításból is az új év során!

Kíváncsiak vagyunk az ön idei legjobb kulturális élményeire is, írja meg alább kommentben!

***

Győrffy Ákos

Ez az esztendő is amolyan „vízalatti év” volt, számomra legalábbis mindenképp. Mintha egy széthullóban lévő világ szilánkjai között lebegtem volna. Alig mozdultam ki szűkebb környezetemből, és amikor mégis kimozdultam, abban sem volt sok köszönet. Volt néhány nap ősszel, amikor Brüsszel utcáit jártam, cél nélkül.

ahogy az erdőben is csak így érdemes kóborolni. Ha Brüsszelt gondoljuk Európa egyik centrumának, és ebből kiindulva vonunk le következtetéseket a kontinens szellemi és lelki állapotára nézvést, akkor sajnos az van, hogy leszámolhatunk minden illúziónkkal – ha eddig még lettek volna egyáltalán illúzióink. Bizonyos értelemben az év egyik meghatározó kulturális (vagy nem is tudom, milyen) élménye volt számomra ez a néhány hosszúra nyúlt barangolás Brüsszelben. Láttam romkocsmává átalakított katolikus templomot, komplett családokat az utcán élni, maga alá vizelt hajléktalant aludni az Európai Parlament épületének tövében. 

Korfu teleszemetelt erdőit és tengerpartjait sem fogom egyhamar elfelejteni. Bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy az Achilleion (Erzsébet királyné korfui rezidenciája) kertjében tett sétám is 2021 egyik legmaradandóbb emléke volt számomra. Talán nem is az évé, inkább az az egész életemé. Nem volt senki a némiképp elhanyagolt parkban, az esőfelhők a fák közé süllyedtek, a mélyből felhallatszott a tenger zúgása. Csepegés, a vastag köd mögött ismeretlen madarak énekeltek. Mintha a tragikus sorsú királyné melankóliájának közvetlen közelébe kerültem volna hirtelen. Létezik olyan fájdalom, amely örökre beleeszi magát a hely finomszövetébe. 

De hát ezek nem „kulturális élmények” a szó klasszikus – és elvárt – értelmében, miközben mégis azt hiszem, hogy azok. Mégis mi a fenét jelent az, hogy kulturális élmény? Itt be is fejezem, elvégre nem a Mindennapi metafizika soron következő darabját írom itt.

Legyen egy lemez, legyen egy film és legyen egy könyv. 

Olyan lemezeket hallgatok általában, amelyeket rajtam kívül legfeljebb még néhány ezren hallgathatnak a világon. Ami a rádiókból szól, nem érdekel, koncertekre nem járok. Ezt a lemezt, amelyet két férfiú hozott össze, nagyon sokat hallgattam idén. Ian Hawgood és Craig Tattersall viszonylag ismert nevek az ambient műfajban. Alkalmi duójuk, az Observatories végtelenül finom és intim hangtájképeket fest meg ezen az albumon.

recsegő és sistergő szalagosmagnó-felvételek részleteivel. És olyan zseniális darabcímekkel, mint például: Saying And Doing Are Two Different Things, vagy: We Both Try For The Same Thing (But For Completely Different Reasons).  Mintha egy elvadult kertben bolyonganánk, az örökkévalóságban aranyló gyerekkor mélyén.   

Végh Attila A bennünk élő Börzsöny című filmjével kapcsolatban elfogult vagyok. Egyrészt azért, mert a szerző régóta a barátom, másrészt azért, mert olyan helyeket jár be a filmje, amelyek a lehető legközelebb állnak hozzám. Ettől még lehetne felszínes és felejthető ez a film, de nem az, sőt.

merengés az erdőről, amely egyszerre van kívül és belül. A Börzsöny metafizikája körvonalazódik itt, a sugallatok és sejtelmek erdeje, az állatok és a növények megrendítő életének csendes eseményei. Ez a film arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, milyen érző lélekkel és – rilkei értelemben – „tártan” járni egy tájban. A Börzsöny valósága a szívben rejtőzik – mondja Végh ezzel a filmmel, és valóban, hol máshol is rejtőzhetne. 

Lanczkor Gábor nemzedékének egyik legjobb költője, és úgy általában is a kortárs magyar költészet egyik legfigyelemreméltóbb alkotója. Legutóbbi könyve, a Sarjerdő különleges vállalkozás. Lanczkor nagy utazó, ebben a könyvében is az utazások köré szerveződnek a versek, az egész mégis attól válik különlegessé, hogy temetők és sírok leírásaiból áll össze a kötet. Sírok (és elfeledett sírok) a világ különböző pontjain, rajtuk ismert és ismeretlen nevek. Lanczkor a sírkövek és fejfák fölött meditál a mulandóság, a fájdalom és a halállal való szembenézés lehetőségei fölött. Mindezt a rá jellemző erős, radikális nyelven teszi, illúziók és mellébeszélés nélkül. A Sarjerdő az utóbbi idők legemlékezetesebb költői vállalkozása. 

***

Zováthi Domokos

Kétezerhuszonegy talán kevésbé volt kemény és embert próbáló év, mint a tavalyi, ám így is meglehetősen furcsa volt. Így lehet az, hogy 2019-ben elkészült filmeket is bemutattak, így lehet az, hogy mára már senki nem kérdőjelezi meg a streaming szolgáltatók szerepét, és így lehet az is, hogy két és fél évvel ezelőtt vásárolt színházjegyet válthattam be.

Filmek és sorozatok

Ha már furcsaságokról volt szó a felvezetőben, az év dokumentumfilm-sorozatát nálam a Disney+ prezentálta: Peter Jackson, A Gyűrűk Ura-filmek rendezője közel 60 órányi soha nem látott felvétel nézegetésévél töltötte az elmúlt éveket, így született meg a The Beatles: Get back. A háromszor két órás sorozat az olyan rajongóknak, mint jómagam, hatalmas aranybánya, de bárkinek nyugodt szívvel ajánlom,

A felvételeket, melyek a Let It Be című, utolsó albumuk megszületése alatt készültek, egy széfben őrizték az elmúlt évtizedekben, ehhez kapott hozzáférést Jackson. Idén sok kiemelkedő sorozatba nem futottam bele, így amit tiszta szívvel javaslok megnézésre: Easttowni rejtélyek. A széria klasszikus sztereotípiákra épül: amerikai kisvárosi idill, mindenki ismer mindenkit, gyilkosság, aztán ömlik a szennyes, mindenkivek van valami takargatnivalója. Ennek ellenére működik, lassan, fokozatosan nő a feszültség, Kate Winsletből pedig egyszerűen árad az erő, a karizma és a tehetség, nagy részben ő viszi el a hátán az alkotást.

Filmes vonalon is történtek remek dolgok: Daniel Craig James Bondja ha nem is egy jó filmet, de a színész által hozott, baltával faragott arcú, falakon szó szerint átrohanó 007-es karaktere méltó és szép lezárást kapott. A megfilmesíthetetlennek tartott Dűnének látványos feldolgozása született, igaz, ehhez kellett Denis Villeneuve,

A Netflixre érkezett A kutya karmai között című western, mely nekünk két szorongós órát, Benedict Cumberbatch-nek pedig megkockáztatom, hogy Oscar-díjat szállít.

Nagy kedvencem, a dán filmipar két magyarországi bemutatót is tartogatott erre az évre, igaz, ezt már a koronavírus-járványnak „köszönhettük”. Mads Mikkelsen duplázott, hiszen a Még egy kört mindenkinek és Az igazság bajnokainak is főszereplője volt. Hogy melyik a jobb film, az Oscar-díjat nyert történet a középkorú tanárokról, akik furcsa kísérletbe kezdenek a napközbeni alkoholfogyasztással, vagy a felesége elvesztését nehezen kezelő, a gyászt egyáltalán feldolgozni nem tudó katona bosszúhadjárata ügyefogyott segítőivel? Személy szerint talán utóbbira szavaznék, abszurd humora és témája miatt.

Voltak még szívhez szóló mozik: Az angol-olasz-román Az örökbeadás, ahol a haldokló apa kétségbeesett keresésnek indul, hogy új szülőket találjon, és biztosítsa a gyermeke jövőjét. Kis Hajni első nagyjátékfilmje, a Külön falka is az érzelmeinkkel játszik, amatőr főszereplőkkel készített drámája közönségsiker lett, minden fesztiválon, melyen indult, vastapsot kapott. Férfi szülő vonalon maradva idén mutatták be Az apa című drámát, melyért Sir Anthony Hopkins megkapta a legjobb főszerepért járó szobrot tavaly.

Hosszan lehetne még folytatni az ajánlót, hiszen a járvány miatt nagyon összesűrűsödött a kínálat, számomra azonban ezek voltak a legemlékezetesebb élmények. Kedvenc dokumentumfilmem idén szintén nem várt irányból jött: Kőrösi Máté vizsgafilmje, a Dívák című alkotása nagyon erős darab lett, amiben három, nem egyszerű körülmények között felnőtt húszéves lány érettségi felé tartó útját követhetjük végig.

Könyv

Kevés idén megjelent alkotás akadt a kezem ügyébe, egyet mégis külön kiemelnék. Székely Szabolcs, A beszélgetés története című verseskötete pár hónapra odaköltözött az ágy melletti polcra. A szerző szokatlan, szinte intim közelségbe enged a családjához, a férfi/férj/apa pedig őszintén ír a szavak vagy éppen a hallgatás erejéről. Filmrajongóként Köbli Norbertet is muszáj megemlítenem, hiszen két kötetben jelent meg nyolc általa írt történelmi mozi forgatókönyve.

Mivel ebben az évben is sokat ültem otthon,

Az alkoholista, problémás, de zseniális nyomozóért és történeteiért egyáltalán nem ciki rajongani, sznobizmusból elutasítani pedig hatalmas hiba lenne. A már több mint tíz könyvből álló ciklus okosan építkezik, nem egyszer regényekkel előre vezet fel karaktereket, vagy hoz vissza szereplőket. Mivel skandináv krimiről van szó, nagy kacagásokra ne számítsunk, viszont szerethető karaktereket, akik sok szenvedésen mennek keresztül bőven kapunk. Nagy fájdalmam, hogy Hollywood elfecsérelt egy ígéretes lehetőséget, a hetedik kötetet, a Hóembert filmesítette meg, sajnos rosszul. Bízom benne, hogy talán az HBO Go rájön, mekkora potenciál lenne egy sorozatban, bár nehéz lehet ilyen hosszú időre lekötni egy minőségi színészgárdát.

Színház

Nehéz mit mondani, idén három színdarabra jutottam be: évek óta próbálkoztam megnézni Pintér Béla és Társulata Titkaim című remekét, most sikerült, és valóban katartikus élmény. Bepótoltam az Örkény Színházban Mácsai Pál Anyám tyúkja második részét, melyben ismét sikerült zseniálisan összeválogatni egy csokorba legnagyobb költőink verseit. Az Új Színházban megnéztem A funtineli boszorkányt, melyet nagy örömömre most sikerült jól adaptálni, hiszen Wass Albert regénye nagy kedvencem. Online a Brit Nemzeti Színház darabjait nézegettem, előadásaik látványvilága olyan rendkívüli, hogy még egy közepesen nagy képernyőn is élvezhető. 

Koncert

A félig nyitott évben félig óvatosan jártam koncertre: Nyár elején, még egy oltással, óvatosan tartva a távolságot a másiktól kellemeset lötyögtünk a Kobuci kertben a virtuóz Eric Sumo Band muzsikájára.

mert mire odaértem, több száz méteres sor állt a nagyharsányi templom előtt annak ellenére, hogy előre kellett regisztrálni, így erről lemaradtam, cserébe jutott egy kicsit megfáradt Kiscsillag koncert, hogy a fesztivált megmentse a francia Wombo zenekar, mely lassan a katlan lelke lesz, fúvósaik szó szerint az első napsugárig zenélnek, vagy még tovább. Egy hűvös őszi este pedig Veresegyházon munka okán hallgattam Ferenczi György és az Első Pesti Rackák koncertjét, soha rosszabbat senkinek! 

Vegyes év volt 2021, kevés, de mégis sokkal több kulturális impulzussal, mint a tavalyi évben. Én reménykedem abban, hogyha komolyan vesszük a jelenlegi helyzetet, beoltatjuk magunkat, odafigyelünk a másikra, akkor annál hamarabb élvezhetjük önfeledtem a koncerteket, fesztiválokat, színdarabokat, filmeket és amit csak szeretnénk.

***

Rajcsányi Gellért

Zene. Jó ideig a radarom alatt maradt, de idén rábukkantam a Nine Inch Nails 2020-ban ingyen közreadott Ghosts V: Together albumára, ami Trent Reznorék ambientes Ghosts-sorozatát folytatja több mint tizenhárom évvel az első album után. A kilencvenes években hektikus és bizarr indusztriális rockjával világhírűvé vált Reznor itt a legnyugalmasabb oldalát vette elő. Lassan építkező, hömpölygő, instrumentális hangtájképek születtek, tökéletesek egy minőségi sci-fi aláfestő zenéjének - vagy egy világjárvány alatti, karanténsújtotta, lusta vasárnap délutánhoz otthon.

Manchester Orchestra: The Million Masks of God. A nevével ellentétben nem manchesteri, ellenben az amerikai Délről származó zenekart is nemrég fedeztem fel, idén megjelent, The Million Masks of God c. lemezük már a hatodik a sorban. Kiérlelt, sajátos zenei világuk van az indie folk, a prog rock és a posztrock határvidékein. Az új lemez hangzása modernebb, elektronikusabb a korábbiaknál, de a nagyívű zenei megoldások és az élet és az istenhit kérdésein tépelődő, egzisztencialista, introvertált szövegek kettőssége továbbra is izgalmas elegyet alkotnak.

Könyv. Hazabeszélek: az ezen összeállításban is megszólaló Győrffy Ákos kolléga új kötete, A távolodásban az idei legfrissebb könyves élményem – amihez elég sok kapcsolódási pontot érzek. Nem csak azért, mert Győrffy kolléga szállítja a Mandiner legtöbb gondolatisággal rendelkező írásait mostanában, hanem azért is, mert e szövegeket nekem van szerencsém szerkeszteni e felületen, és e szövegek, gondolatok egy részét viszontláttam az új kötetben is.

a vékony, ám annál tartalmasabb kötetben – ajánlom mindenkinek, akinek van füle és van szeme Győrffy Ákos művészetének értékeléséhez.

Film. Mint tíz- meg százmilliókat a járvány korszakában, engem is rég beszippantott már a streaming szolgáltatók világa. A Netflixen az ostoba, átlátszó propaganda erőltetése mellett továbbra is számos gyöngyszemet lehet találni, főleg, ha az amerikai mainstreamen kívül keresgélünk. 

Engem is meglepett, mi érintett meg a legjobban idén: a Sunderland 'Til I Die dokumentumfilm-sorozat, ami az angol futballuniverzum mélyére kalauzolja a nézőket. A Sunderland AFC egy a Premier League-ből a harmadosztályba lezuhant focicsapat az észak-angliai iparvidékről,

A filmesek pont a csapat gyors hanyatlásának két szezonját vették fel a színfalak mögött és a pálya szélén, bemutatva és megszólaltatva mindenkit a kapkodó menedzserektől a vereségeket magyarázgató edzőkön és a tanácstalan focistákon át a kiábrándult drukkerekig, akik viszont a legvégén mégis csak a csapatuk mellé állnak. Mert ez az életük egyik – sokuknál talán az egyetlen – értelme és hitvallása. Életdrámák, karrierdilemmák, közgazdasági és sportos tanmesék, kiélezett helyzetek sorakoznak egymás után a dokusorozatban, a végére együtt izgulunk, sírunk és nevetünk a szereplőkkel – a teljesen fogalmatlan egyszeri nézőt is könnyen Sunderland-rajongóvá varázsolva. A sztori egyedi, mégis egyetemes: BÁRCSAK Magyarországon is csinálna valaki egy hasonló dokut, mit tudom én, a kazincbarcikai, a pécsi vagy a tatabányai foci mai mikrovilágából. Nézném!

***

Nizalowski Attila

„…jelentősége Marathónnal és Waterlooval vetekszik, de ami akkor és ott történt, mára jobbára feledésbe merült” – írja a szerző, Adam Zamoyski régi híres lengyel hercegek angollá lett utódjaként az 1920-as varsói csatáról szóló könyvében.

Hogy az angol, belga, német, osztrák és cseh munkások miképp akadályozták Lengyelország honvédő harcát. Hogy a kivéreztetett magyarság akkor is ott állt a lengyelek mellett, a végén szinte egyedüliként. Varga E. László történésznek, Lengyel Márk fordítónak és egy gyönyörű lengyel filmnek köszönhetően ma már sok minden megtudható a csatáról és saját szerepünkről magyar nyelven is.

Cziffra. A század három-négy legnagyobbja közé sorolják. Születésének 100. évfordulójakor több mint kilencezren keresték fel az életrajzát a magyar Wikipédián. A fenti muzsika egyszerre emlékeztet Chopinre, Eszterházy Johanna hárfásra, akinek ajánlotta, közös barátjukra, a 210 éve született Lisztre, hármójuk alig élt kis tanítványára, Carl Filtschre,

fia haláláig tette a dolgát rendületlenül.

Idén volt az egyik lengyel nemzeti bárd, Norwid születésének 200., valamint a lengyel szükségállapot bevezetésének 40. évfordulója. Czesław Niemen, „a lengyel zene királya” 1981-ben felhagyott egy időre a zenéléssel tiltakozásul. Idée Fixe albuma viszont bearanyozta a kamaszkoromat. Az M. asszony, aki tányért megy venni Norwid rövid, egyszerű versecskéjére írt dal. Az emigráns elegáns dáma Szicíliában tányért néz a múzeumban,

s nem látja, hogy a cserepet nyomorgó, szomorú nemzedékek nyújtják felé az idő szakadékából. A táj és a természet szépsége hazaszeretettel, honvággyal, a beteljesületlen szerelem és az elmúlás miatti keserűséggel kavarog a versben és a zenében. Ugyanakkor bennük van az is, hogy az emberi élet valamennyi szenvedésével együtt csupán egy pillanat az idő végtelenjében, s a lényeg az, hogy amikor becsukódik utánunk az utolsó ajtó, minden a helyére kerül.

Sokan sokféleképpen emlékeztek meg idén Árpád-házi (Türingiai) Szent Erzsébet halálának 790. évfordulójáról. Még regény, musical és emlékérme is készült. A világ Assisi Szent Ferenccel együtt emlegeti jóságáért, s neki köszönheti Európa a híres gyógyító-fertőtlenítő italt, a „magyar vizet”. A fenti, hozzákapcsolódó zenét ugyanakkor alig ismerjük mi, magyarok. Pedig megmutatja, hogy mennyi erő, büszkeség, pompa és humor jellemezte II. András és IV. Béla korát, amit történetírásunk sajna úgy szeret beállítani, mintha csak szégyellni való pusztulás volna. A táncdal bárkit felüdít egy nehéz nap után.

***

Almási B. Csaba

A szerelem mellett a bűn a másik téma, amely sikerre van ítélve, mutassa azt be bármely kulturális, művészeti ág. Mindenki szeme elé leereszkedik a lila ködfátyol – a szerencsésebbek esetében ez egyszer fordul elő, vagy persze többször, ez csupán megítélés és életfelfogás kérdése –, de gyilkosságra, rablásra, lopásra hál' istennek csak viszonylag kevesek adják a fejüket.

Nem számítanak az emberi értékek

A vászon és a tévé képernyője előtt, illetve a színpadon a romantikus love storyk nem igazán érdekelnek, viszont szenvedélyes rajongója vagyok a bűn ábrázolásának. Különösen azokat a filmeket, darabokat kedvelem, amelyeknek van valóságalapjuk, még ha tudom is, hogy a dramaturgia érdekében – amint erre mindig figyelmeztetnek is a készítők – a cselekmény szövésében néhol a fikció győz. Az utóbbi években, így idén is remek sorozatokat láttam, ezek közül kiemelkedik a nápolyi maffia életét bemutató Gomorra, valamint a kolumbiai és a mexikói drogkartellek világába beavató Narcos, illetve Narcos: Mexico.

Bár az európai és az amerikai filmkészítési filozófia jelentősen eltér egymástól, itt ez a különbség nem számottevő, mindhárom sorozat nyíltan, kendőzetlenül mutatja be, hogy az ember milyen kegyetlen, gonosz és brutális is tud lenni, mennyire nem számítanak a camorra tagjainak, a medellini, cali, sinaloai, tijuanai dílereknek olyan egyetemes értékek, mint emberség, becsületesség, biztonság, hűség, szeretet. S csak néhányan vallják be közülük, hogy ők kőkemény, bestiális bűnözők, sokan magukat sajátos területen dolgozó vállalkozóknak, üzletembereknek,

S a legnyugtalanítóbb kérdés, hogy miért csinálják mindezt, miért bűnöznek, gyilkolnak halomra embereket, hiszen pontosan tudják, a hatalom, a fényűző gazdaság csak ideig-óráig tart – s addig sem élhetnek nyugodtan, hiszen mindvégig tartaniuk kell a lelepleződéstől, árulástól –, vagy egy golyó, kés végez velük a legváratlanabb pillanatban, vagy ami talán még rosszabb, egy undorító börtöncella vár rájuk életük végéig. Az pedig, hogy Kolumbia és Mexikó gyakorlatilag teljes államgépezete, kormánya, helyi adminisztrációja, rendőrsége nem csupán eltűrte ezeket a gonosztetteket, hanem aktív részese, haszonélvezője is volt, igazán hátborzongatóvá teszi ezeket a történeteket, hiszen azt mutatja be, gyakorlatilag lehetetlen volt normális emberként élni ezekben az országokban, ha javult is azóta a helyzet. Olaszországban talán nem fajultak el ennyire a dolgok, de a korrupció Itáliát is beterítette.

Mire képes egy tébolyult elme?

Egészen más természetű, de legalább annyira undorító és vérlázító bűncselekmény-sorozatot mutat be a Colonia című film, amely nagyjából-egészéből szintén megtörtént. A történet Chilében játszódik az 1973-as katonai puccs idején, amikor a szélsőbboldali Pinochet tábornok az embereivel – és a CIA támogatásával – megdöntötte a kommunista Salvador Allende uralmát. Egy fiatal német fotóst, aki Allendét támogatta, elfogtak a puccsisták, és a Colonia Dignidad (Méltóság telep) nevű, szigorúan őrzött helyre szállították. A stewardess barátnője önként érkezett ide, hogy megszöktesse.

Fokozatosan derül ki, hogy a kolónia parancsnoka egy szintén német, egykor a náci hadseregben betegápolóként szolgáló férfi, akit hazájában pedofília miatt üldöztek, ezért

ahol 1961-ben alapította meg a telepet. Paul Schäfer szektája hivatalosan mezőgazdasági termelésből élt, de valójában egy szigorúan őrzött koncentrációs táborként működött, ahol megalázták az embereket, a nőket különösen durván bántalmazták, a gyerekeket elválasztották a szüleiktől, a kisfiúkat pedig az aberrált, magát megváltónak tekintő elmebeteg Schäfer rendszeresen megerőszakolta. S azért maradhatott fenn a kolónia, mert egyben a chilei titkosrendőrség titkos börtöne is volt egyben. S ami a legdrámaibb – s ez adja a politikai szálat –, sokáig a santiagói német nagykövetség sem segített azoknak a keveseknek, akiknek sikerült megszökniük, sőt összejátszott Schäferrel.

Vallási fanatizmus

A történetet egyébként egy többrészes dokumentumsorozat is feldolgozta. Az Elfojtott hangok című filmben a túlélők mesélnek a borzalmaikról. Elképesztően megrázó ez az alkotás is, kiderül belőle, hogy a vallási fanatizmus hogy csaphat be, majd gyűrhet maga alá emberek százait, ezreit.

Az öreg hölgy látogatása a bűn – és a bűnhődés – harmadik aspektusát mutatja be. A Vígszínház – immár Rudolf Péter vezetése alatt – tűzte műsorára Dürrenmatt zseniális drámáját. A történet szerint a lepusztult, elszegényedett városba évtizedek múltán visszatér a korábban innen elmenekült idős nő, aki hajlandó lenne anyagilag is támogatni egykori lakhelyét, feltéve, hogy a lakók meggyilkolják azt az embert,

A darab arról szól, hogy mire képes a bosszú, miként képzelhető el, hogy valaki 40 éven keresztül sem tud megbékélni a sorsával, nem tud megbocsátani, felülemelkedni a sérelmein, ehelyett a gyilkos ösztönökre apellál. Másfelől reális és megdöbbentő képet kapnak a nézők arról is, hogy az emberek erkölcsi érzéke, a bűn elutasítottságának evidenciája hogyan inflálódik, lesz másodlagos, ha az anyagi biztonságuk, a gazdagságuk, a jólétük a tét.

***

Kemenes Tamás

Azt hiszem, az idei esztendő szinte összes jelentős élménye félálomban ért. Nem (csak) arról van szó, hogy kevés szabadidőm lenne (noha kevés van, nagyon kevés), és emiatt, például, alig aludnék (noha – alig alszom): újabban mintha maguk a művek is csak félig születnének meg. Itt vannak mindjárt a nagy átcsúszók, a 2020-asok, amikhez 2021-ben evickéltem el, legalábbis úgy rémlik – 

Egészen elképesztő ez a film, telis-tele kínzóan közeli rejtelemmel – van-e félelmetesebb, Horatio, mint a bolygón átvezető óriási üregek ismerőssége...? –, kétszer is megnéztem már, vagy négyszer, és hamarosan érkezik a folytatás. Ha még nem láttak minden ízében hibátlan trailert, gyorsan mutatok egyet (az első évadét):

A Lingua Ignota elnevezésű zenei projekttel úgyszintén idén találkoztam: (ultra)radikális feminizmus ez a javából, hazánkban egyelőre ismeretlen nagyságrendű agresszióval és gyöngédséggel, rendkívül magas művészi nívón megvalósítva (grosso modo: a pokol kapujától az Opera küszöbéig minden létező regisztert bejátszik) –

Azt most hagyjuk is, talán, hogy a lentebb mellékelt felvétel-kvázi-pörformansz-zenei orkán befogadása után alig bírtunk aludni, mert egyrészt már mondtuk (fura dolog ez az álmatlanság különben, ti. egyáltalán nem az a helyzet, hogy aki nem tud aludni, az így cserébe, mit tudom én: ébren lenne, és szépen hátba szúrhatná a várost – de hát valahol minden jelentős mozi is erről szól, erről a kínzó határosságról, főleg minden idők legjobb mozija, A nyolcadik utas: a halál: az ember se gyilkolni, se életet menteni nem tud igazán, inkább szül valamit, elhessegeti – azután próbálja nem föltenni az ún. jelentős kérdéseket), másrészt van ebben az egészben valami vitán felül érvényes. Nagyon sajnálom.

Még nem szálaztam szét, egyelőre nem számoltam el magammal teljesen ez ügyben (elképzelhető, hogy nem is kell), de ha valaki ezek után is kíváncsi lenne:

Az új albumot (Sinner get ready) mindenesetre a megjelenése után azonnal beszereztem. A legharsányabb hang is, szégyen, ebben a 2021-es évben került elém (egyre inkább úgy tűnik, hogy a karantén alatt nem csináltam semmit), de csak a legelső részig jutottam – nem mintha ne tetszett volna, hisz a nyitójelenet rögtön egy festői műremek (emlékszünk, remélem, félhomály, víztükör-szerű padlón hever egy óriási test, vulgáris és titokzatos egyszerre – mi ez?, ki ez? –, mintha a sokaság teste lenne, mellette gyógyszeres flakon: delírium és öngyilkosság, amerikai álom és minden álmok ellenszere. Szól a tévé. Lassan közeledünk, valahogy úgy, ahogyan a vértócsa szokott ilyenkor távolodni, a háttérben – vélhetően – a fürdőszoba fénye, valóságos kezdet és még valóságosabb vég; innen indulunk, és lám, az égvilágon sehova se jutunk el belőle. Természetesen. A hatalmas, mozdulatlan testen kinyílik a szem, és egy hang ezt mondja: „Tudom, mit fognak mondani rólam az emberek. Sőt: én adom a szájukba a szavakat. Jobboldali, paranoiás, kövér”), őszintén szólva nem is igazán értem, hogy miért nem néztem tovább. Talán mert valahol azért mégiscsak unalmasan ismerős errefelé minden:

mint a nyári szerelmes dalokban vagy az áttétes rákban, egymásba nyíló hájrétegek labirintusa van csupán örök főműsoridőben, mely invitál és invitál ugyan, de nem vezet sehová, a mélyben újabb felszínek és hatások és invitációk sorakoznak: a Roger Ailes zsírjelmeze alatt láthatóan izzadó Russel Crowe hátterében egy csodálatos elme éli fáradságos mindennapjait, mögötte meg a Gladiátor.

Képregényes téren is ébredeztem idén, és bevallom, alig győztem csodálkozni. Maxwell Prince és Martin Morazzo horror műfajú remekműve, az Ice cream man például valami olyasmit művel a médiummal (kellemetlenül nagy körülötte a magyar csend, nem is értem), amit, közhely, jó pár évvel ezelőtt az HBO (aztán meg a Netflix és a többi) művelt a sorozatokkal. Több mint 20 rész jelent meg belőle, a színvonal pedig: töretlen. Nagyon tetszett még a Gideon Falls (paranormális jelenségekkel teletűzdelt horror sztori), a Home sick pilots, a Department of truth, Eric Powell-től a Did You Hear What Eddie Gein Done?, valamint a BOOM! Studios-tól szinte minden, de különösen is a Red Mother, amit mindenkinek nagyon ajánlok. Nos, egyik sem egy tüpische karácsonykörnyéki történet, de mentségükre legyen mondva, hogy a világon egyetlen történet se az (rózsáink elhervadtanak).

2021-ben tovább gyűjtöttem a karanténos/járványos könyveket, én bajom (némelyik kifejezetten remek, pl. a Dögvészkalauz, vagy épp H. Nagy Péter Karanténkultúra-szériája), és nagyjából ennyi.

Derengenek még:

Sorozat: Gesztenyeember (Netflix), A tettes (Netflix), The Nevers (HBO), Mise éjfélkor (Netflix), Love, death, robots (Netflix), Testőr (Netflix), Messiás (Netflix)
Zene: Egy grandiőz rakás Arve Henriksen és Current93 (egyik se 2021-es), Camerata Mediolanense-koncert a józsefvárosi Szent József-templomban (ez viszont az)
Könyv (mind 2021-es): Horváth Márk: Antropocén, Lichter Péter: 52 hátborzongató film, Martha C. Nussbaum: Költői igazságszolgáltatás, Uri Asaf: Fekete tűzzel fehér tűzre: A Tánhumá midrás, Molnár Attila Károly: A protestáns etika Magyarországon, Roberto Calasso: Ka, Titus Burckhardt: Alkímia, Történelmet író betegségek, Pilinszky János: Önéletrajzaim, Földényi F. László: Az eleven halál terei, Dekameron-projekt, Kaló Zsuzsa: Bevezetés a szerhasználó nők világába

***

Constantinovits Milán

Feró 75 - 'Ahogy Ti zenéltek..."

Egyre népszerűbbek hazánkban is az olyan rockzenei tribute-albumok, ahol egy-egy klasszikus előadó előtt tisztelegnek a műfaj meghatározó szereplői. Készült már ilyen feldolgozáslemez a Tankcsapda, a Moby Dick vagy épp az Edda tiszteletére, 2021 pedig alkalmat adott Nagy Feró munkásságát is újraértelmezni. A nemzet csótánya, a piros-fehér baboskendő örökifjú lázadója ugyanis 75 éves lett idén, így fia, Nagy Hunor Attila, aki a most is aktív Beatrice dobosa, összerántott 32 előadó részvételével egy meglepetéslemezt. 

és többé-kevésbé szabadon értelmezik át a közel négy évtizedes alkotói pályafutás ismert és nem annyira ismert darabjait. Ha csak a legjobban sikerült interpretációkat emeljük ki, mindenképp említeni kell az Ős-Bikini avantgárd korszakát felidéző Ordog együttest (A zenekar üzenete), a Feró szövegével, D. Nagy Lajos énekével elhíresült Fagyi feldolgozását a Mobilmániától vagy a melankolikusra hangolt Mostanában-t a Bagossy Brotherstől. Elsőre meghökkentő, modern elektro alapokra épül a diszkó-Feró-korszak slágere, a Gyere kislány, gyere (Medix feat. Kamilla Nguyen), és hasonlóan kellemes meglepetés Ákos Jerikó-újraálmodása, ahol a 80-as évek punkja sejtelmes, lírai balladává lényegült. Üdítően friss, erőteljes még a Katicabogárka is egykori Ricse-tagok tolmácsolásában, de a többi előadó is tisztelettel és érzékenységgel nyúlt a rock-klasszikusokhoz. Összességében a Feró 75 - "Ahogy Ti zenéltek..." méltó tisztelgés az ország korosodó, de leállni továbbra sem bíró rock'n'roll nagyfaterja előtt, ez számomra 2021 vállalható nosztalgiája.

***

Kéri Gáspár

Az adóbevallást nem számítva, egyetlen restanciám maradt erre az évre: a kulturális élmények összegzése. A listák messze nem teljesek, többnyire a sorrendjük is véletlenszerű, inkább a meghatározó darabokra fókuszáltam. Nem csak a 2021-es megjelenéseket vettem számításba, de azért hangsúlyos az idei film-, sorozat- és színházi premier, a friss nyomdaillatot árasztó kötet, valamint az aktuális zenei megjelenés. Utóbbit a Spotify személyes százas listájából redukáltam tízre, de a legtöbbet hallgatott további kilencven is bőven elférne itt. A filmek között Thomas Vinterberg Drunk c. alkotása messze kiemelkedik, szerintem az utóbbi másfél évtized legfontosabb mozija. Ha a sorozatokat nézzük, akkor az HBO személyes és társadalmi drámákban még mindig irgalmatlanul erős,

és vágyom a tisztességesen lezárt, extrém karakterfejlődésektől mentes másfél, kétórás filmekre. 2021-ben Harukit és Knausgård-t nagyon szerettem, és a közeledő őszi Kamra-beli premier miatt végre rászántam magam, hogy elolvassam Téreytől a Káli holtakat. Bár a regény a várakozásoknak megfelelően továbbra sem lesz ott a kedvenc Térey-kötetek között, de Dömötör András rendezésével valahogy mégis helyére kerültek a dolgok. És ha már színház, a szentpétervári Prjut Komedianta Bűn és bűnhődése Konsztantyin Bogomolov rendezésében olyan elementáris erejű kortárs orosz színházat hozott Budapestre, hogy még most is csak kapkodom a fejem. Ugyancsak revelatív élmény volt a fehérváriak Tragédia-folytatása, nem véletlenül kapták meg az ünnepek előtt az évad legjobb drámája címet a dramaturgok céhétől. Örültem, hogy idén végre ideértek Gerhard Richter, Cezanne, Malevics és a korai avantgárd jelentős alkotóinak munkái, meg hogy szó szerint képbe kerültünk Pilinszky fotográfiai tevékenysége kapcsán; sőt Velence után már a Ludwigban is látható az Othernity projektje. Zenékről meg már esett szó, nagyjából a chamber psych, az indie folk, a dream pop, a new wave és az indie rock környékén hallgattam dalokat.

FILM

- Thomas Vinterberg: Még egy kört mindenkinek

- Kirill Szerebrennyikov: Nyár

- Jan Komasa: Chorpus Christi

- Paolo Sorrentino: Isten keze

- Andrej Koncsalovszkij: Kedves elvtársak!

- Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai

- Pavel Lungin: Testvériség

- Rod Lurie: A helyőrség

- Dominik Moll: Bestiáda

- Tim Dünschede: Limbo

SOROZAT

- A kígyó

- Vongozero

- Mocsár 1997

- Fekete nyár

- Rejtélyes jég

- Északi vizeken

- Senkik földje

- Easttowni rejtélyek

- Isten hozott Senkiföldjén

- Utódlás (3. évad)

- Blackspace

KÖNYV

- Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

- Karl Ove Knausgård: Ősz

- Bereményi Géza: Azóta is élek

- Térey János: Káli holtak

- Szabó János - Sudár Balázs: Az Árpád-ház nyomában

- David Hockney - Martin Gayford: A képek története

- Mihail Bulgakov: A fehér gárda (cenzurázatlan kiadás)

- José Saramago: Káin

- Réz Pál: Bokáig pezsgőben

- Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

SZÍNHÁZ

- Bűn és bűnhődés (a szentpétervári Prjut Komedianta előadása a MITEM-en)

- Az ember tragédiája 2.0 (Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

- III. Richárd (Radnóti)

- Káli holtak (Kamra)

- A Mester és Margarita (Nemzeti)

- 10 (Radnóti)

- Othello (Katona)

- 33 álom (Örkény)

KIÁLLÍTÁS

- Gerhard Richter. Valós látszat (Magyar Nemzeti Galéria)

- Az esetlegesség rétegei – Pilinszky János fényképei (Műcsarnok)

- Wolfgang Tillmans: A te tested a tiéd (Trafó Galéria)

- Cezannetól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig (Szépművészeti Múzeum)

- Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása (a 17. Velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonja után a Ludwig Múzeumban)

ZENE

- Aldous Harding: The Barrel

- Graham Coxon & Valentina Pappalardo: Yoga Town

- Stephen King: Pascal

- Pokey LaFarge: Rotterdam

- Lykke Li: Youth Knows No Pain – The Lost Sessions

- Sharon Van Etten: Seventeen

- Porridge Radio: 7 seconds

- Mayberian Sanskülotts: Monday Session

- Pedro Onetto & Lu Godoy: Espiral

- Night Beats: Hell in Texas

SOUNDTRACK

- Vongozero

- Velkommen til Utmark

- Nyár