Testvérviszály

Moa Herngren, a nagyszerű svéd írónő, miután A válás és Az anyós című regényei­ben aprólékosan megvizsgálta és nagyszerűen megmutatta, miként értelmezik teljesen másként ugyanazokat a gesztusokat, cselekedeteket a családtagok, és ez miképp vezet végleges törésekhez, lassan sem gyógyuló sebekhez, trilógiája most megjelent darabjával, Az örökség című regényével a csúcsra ért. 

A családi kapcsolatok hálóját úgy festi elénk, hogy miközben egy letehetetlenül izgalmas regényt olvasunk, amely a jelenben meséli el három testvér küzdelmeit egymással és a szüleikkel, mélylélektani tükröt tart elénk a különböző narratívákról – divatos kifejezéssel szólva az egymástól gyökeresen eltérő „megélésekről” ugyanazon helyzetekben. 

Figyelmetlenebb esztéták könnyen a lektűr besorolást adnák a könyvnek könnyed olvashatósága, magával ragadó cselekménye miatt. Ez a könyv azonban jóval több egy mesterien megírt lektűrnél. Hiszen mi lehetne annál magasabb irodalom, ami széles olvasóközönség által befogadható, ugyanakkor egyetemes kérdésekről ír kiválóan? 

Andrea, Ullis, Rasmus – a három testvér – és szüleik életén keresztül a történet egy olyan eseményből indul ki, amely felrázza a már amúgy is feszült családi dinamikát. A testvérek váltakozó nézőpontján keresztül betekintést nyerhetünk abba, hogy a számunkra is mindennapos helyzetekben miként élhetik meg részben a személyiségük, részben pedig az eseményekről birtokukban lévő információk alapján rendkívüli eltérésekkel ugyanazt a cselekményt. 

Moa Herngren regénysorozatában több közös nevező is van: egyrészt ugyanazt az eseménymenetet több ember szemszögéből ábrázolja, másrészt pedig, ami a leginkább megragadja az olvasói figyelmet, ahogy bemutatja, hogy az elhallgatás, 

amelyek előbb vagy utóbb biztosan felrobbannak.