Pia, drog, szerencsejáték – Colin Farrell nem bír leállni

Jakab Bertalan írása

Colin Farrell az élete során már jó néhányszor megtapasztalhatta, milyen fent és lent. Tavaly a mennyekig magasztalták A Pingvin című sorozat címszereplőjeként teljes joggal: ilyen, Robert De Niró-i magasságokat idéző alakítást nem sűrűn látunk képregény-adaptációkban. Idén azonban rossz lapokat húzott. Az életünk elszalasztott lehetőségeivel foglalkozó Mágikus, merész, meseszép utazást nemcsak a kritikusok cincálták szét, hanem a tömény giccs még a jóval engedékenyebb amerikai közönség gyomrát is megfeküdte. Viszont az idő hamar megszépítette az emlékét, legalábbis egészen élvezetes filmnek tűnik a nézhetetlenség határát súroló Egy szerencsejátékos vallomásával összevetve.

Nem arról van szó, hogy a színész elvesztette volna a szimatát,

Előbbi moziban ugyanis Kogonadával dolgozhatott együtt ismét a számos nemzetközi elismerést bezsebelt Búcsú Yangtól után, most pedig Edward Bergerrel, aki igencsak felkapott névnek számít jelenleg. A német rendező négy Oscart is bezsebelt a Netflixnek a Nyugaton a helyzet változatlannal, majd jött a Konklávé, ami tíz jelöléséből egyet díjra is váltott. 

Berger igen ellentmondásos alkotó, Erich Maria Remarque háborús regényének adaptációjában kiveszett kissé az eredeti mondanivalója, de látványában fenomenális volt, a pápai választásról szóló drámája viszont épp a külsőségek terén volt fapados, tartalmilag mélyebbre ásott – azt most hagyjuk, hogy nyilvánvalóan a valláskritika is közrejátszott a szakmai elismerésekben. A sikerei hatására pedig a Netflix visszatapsolta, Bergert ezúttal azonban minden szempontból csalódást okozott: mondanivalója nem sok akadt, 

Utóbbiakban tengeti a napjait a történet címszereplője, aki szintén megtapasztalhatta már párszor az egyszer fent, egyszer lent szabályszerűségét, most azonban aligha lehetne lejjebb. Azután érkezett a városba, hogy muszáj volt nyúlcipőt húznia a gondosan felhalmozott tartozásai miatt, azonban nem adja fel, újra és újra próbára teszi a szerencséjét, amely talán végképp elhagyta, a rulettasztal csak nem akar kegyelmezni neki. Egy újabb bukta során aztán megismer egy nőt, aki abból él, hogy hasonló balfékeknek ad kölcsön, és fura szövetség alakul ki a társadalom két kívülállója vagy még inkább, önkéntes számkivetettje között.

Dióhéjban ez az alapsztorija Lawrence Osborne azonos című könyvének, de anélkül, hogy egy sort is olvastam volna belőle, meg merem kockáztatni, hogy a regény mélyebbre ás a főszereplő lelkivilágában és a szerencsejáték-függőség természetrajzában, annak fényében pláne, 

Azt világosan látjuk, hogy ez is olyan, mint a legtöbb addikció, ha végképp fékevesztetté válik: az érintetettet a szeme kipattanástól lefekvésig nem érdekli más, csak hogy kielégítse a szóban forgó vágyát. Esetükben a főszereplőnek jó oka is van rá, hiszen szorul körülötte a hurok, de csak csöbörből vödörbe esik, mint egy alkoholista, aki gyógysörrel űzi el a másnapot.

Ezt a mókuskereket a film lázálomszerűen ábrázolja, előfordul, hogy az antihősünket inni vagy drogozni látjuk, olykor magával ragadják a pánikrohamok is, de mindezek nem indokolják, hogy a teljes játékidőn keresztül minden egyes élethelyzetben úgy viselkedjen, mint aki be van állva, mint a gerely. Nyilván egy filmnyelvi vízióról van szó, de nem lehet karaktert ábrázolni úgy, ha valaki folyamatosan a valóság és a képzelet határmezsgyéjén mozog, és egy tiszta pillanata sincsen. Vagyis lehet, de ahhoz nem elegendőek az idegesítően színpompás képek, hanem virtuóz szimbolikák sorozata szükséges hozzá. Ezekről sajnos nem beszélhetünk, Colin Farrell nem is tud mit kezdeni a vázlatosan megírt karakterrel, ezért jobb híján ripacskodásba kezd, 

Berger megpróbál keleti tanításokon keresztül érvényt szerezni az ámokfutásnak, de nem jut tovább az olyan közhelyes mondanivalóknál, mint hogy a pénz nem minden, a függők a belső ürességet próbálják betömni. Némi kapitalizmuskritikát is kiolvashatunk abból, hogy bár a felső tízezer közegében mozgunk, mégsem látni egyetlen őszinte mosolyt sem. Mindezeket azonban már kevésbé direkten és sokkal frappánsabban számtalan alkotás megfogalmazta, a szimbolikus finálé pedig elcsépeltebb és hazugabb nem is lehetne. Viszont mire eljutnánk odáig, valószínűleg a nézők jelentős része már régen átkapcsolt inkább a Love Islandre vagy más realityre, mert még ott is több mélységet talál. Ráadásul nehéz és fárasztó is együtt menetelni egy ennyire antipatikus és önsorsrontó főszereplővel.

A humor mindezek ellenére megmenthetné a filmet, de azt Berger vagy nem ismeri, vagy nem szereti, vagy egyik sem, mindenesetre aki abban reménykedik, hogy egy Félelem és reszketés Las Vegasban-t idéző őrült tripben részesül, az csalódni fog. Ugyanakkor egy másik megközelítésből mégis tűpontos látleletet kapunk, ha azt vesszük, hogy a függőségek a valóságban szemernyit sem viccesek vagy szórakoztatóak; 

Nyitókép és fotó: Netflix