Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk, szerettük 2017-ben

Constantinovits Milán

2017 egyik legjobban várt kötete volt Csepella Olivér Nyugat+Zombik képregénye, ami hazánkban a még ritkán sikeres közösségi finanszírozással jött létre. A támogatók már évek óta vártak a megjelenésre, ám végre idén karácsonyra a fa alá lehetett helyezni az impozáns kialakítású, több száz oldalas képregényt. A sárga és szürke árnyalatokkal operáló monstre mű kellőképpen elborult spin off a jól ismert Nyugat-sztorihoz: adott néhány korszakos zseni, akik egy jó kis amerikai horrorzsáner szerint egy kávéházban ragadnak, és akkor jönnek a zombik. A történet ennél azért kicsit rétegzettebb, azonban a cselekmény fordulatossága helyett a idehaza még egyedinek számító témaválasztás, a modern és korabeli beszédstíl érdekes elegye és persze a sok-sok vicces vagy abszurd irodalmi utalás, kikacsintás teszi majd letehetetlenné ezt a kísérleti képregény. Ami működik is, mert tényleg szórakoztató zombikat hentelő, jambusokban beszélő Kosztolányit nézegetni.

Az év legjobb filmélményét számomra A négyzet (The Square) nyújtotta. Skandináv mozi Ruben Östlund rendezésében, akihez többek között az emlékezetes lélektani dráma, a Lavina is köthető. A négyzet olyan kérdéseket feszeget, amikkel ma lehet, hogy tőlünk nyugatabbra (északabbra) kell csak szembenézni, azonban néhány év múlva nekünk is. Kiüresedés, elszigetelődés a társadalom sűrűjében, felszínes kapcsolatok és művészetelméleti feszengések, mindezek emészthetően, laikusok számára is befogadhatóan tálalva. A cselekmény középpontjában egy kortárs művészeti múzeum kurátora áll, ez pedig eleve vicces helyzeteket kódol. Például akkor, amikor hősünknek azzal kell foglalkoznia, hogy egy takarítónő véletlenül felszippantott egy műtárgyként kiállított homokkupacot. Bár a film igencsak hosszú a maga két és fél órás játékidejével, viszont abszurd, szürreális és egyúttal nevettető helyzetek kaleidoszkópját kínálja, amiket meg lehet élni mélyen és a felszínen, könnyed helyzetkomikumok sorozataként is.

2017 lemeze egyértelműen a Thy Catafalque „együttes” Meta címet viselő anyaga. Az idézőjel azért indokolt, mert a zenék szerzője, előállítója, a szövegek írója egyetlen személy, Kátai Tamás, aki több évtizede utazik a sötét, atmoszférikus, népzenei gyökerű black metálban. A Mezolit is ilyen jelzőkkel írható le. Súlyos, testes anyag, igen komplex, legtöbbször döntően instrumentális metálszámokkal, amiket népzenei motívumok oldanak, illetve több vendégzenész, például Tóth Ágnes és Bakos Attila dallamos énektémái tesznek befogadhatóvá. A lemez két gyöngyszeme egyértelműen az Ixion duun már-már operás összetettségű kompozíciója, illetve az Ady-vers parafrázisa, a Vonatút az éjszakában. A szövegek külön figyelmet érdemelnek, kortárs versként is simán megállják a helyüket. Ezzel együtt Kátai műve nem ajánlható mindenkinek és mindenkor, kell hozzá némi télies hangulat, illetve a nehezebb metálzenék iránti fogékonyság is.

*

Kovácshegyi Lili

A 2015-ben kiadott A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) címü kötet után idén év végén jelent meg a Géra Eleonóra-Szécsi Noémi szerzőpáros legújabb könyve, A modern budapesti úrinő (1914-1939). A hiánypótló kötet körüljárja, milyen gyökeres társadalmi változásokat hozott az első világháború a budapesti nők életében, és hogyan kellett alkalmazkodniuk a megváltozott körülményekhez. Korabeli levelezések, naplók, újságcikkek, regényrészletek segítségével kaphatunk betekintést abba, milyen lehetett nagyanyáink, dédanyáink élete, milyen kérdések foglalkoztatták őket, mit olvastak, mit néztek színházban, milyen modern divatot követtek. Mint az első kötetben, itt is megismerhetjük a korszakban népszerű háztartási, szépségápolási praktikákat, megtudhatjuk mi minden számított modernnek, ezáltal sikknek: legyen az porszívó, fogyókúrás módszer vagy hajfesték... De nem csak aktuális trendekről kaphatunk képet. Az új kötet felveti a háztartásbeli vs dolgozó nő örök dilemmáját, hiszen a háború miatt a nők is dolgozni kényszerültek, sok esetben már nem csak a férfiak dolga volt a családfenntartás. Nagyobb hangsúlyt kap a politikai szál, mivel a Tanácsköztársaság vagy Trianon nagyban befolyásolta a nők életét is. A könyvet olvasgatva sokszor éreztem azt, mintha idősebb rokonaim történeteit hallgatnám újra, az írásoknak köszönhetően részletgazdagabban tudom elképzelni az életüket. Közelebb hozott egy olyan korszakot, amiről sajnos már egy nő sem tud mesélni a családban, ezért is lett ez a kötet az egyik kedvencem 2017-ben.

Szerencsére egyre több világhírű művész kiállítása érkezik Budapestre, nyáron például Elliott Erwitt ikonikus fotóit láthattuk a fővárosban. A fényképészet Woody Allenjeként emlegetett Erwitt képein főleg hétköznapi szituációk jelennek meg, de olyan iróniával és szarkazmussal kapja el a pillanatokat, hogy sokszor hangosan nevettünk a kiállítótérben, ami egyébként zsúfolásig megtelt. A Capa Központban Erwitt legismertebb képeit, a Mai Manó Házban a művész kelet-európai látogatása során készült fotóit állították ki. Érdekes volt látni a 60-as évek szocialista országait egy amerikai fotós szemével, különösen az 1964-ben Magyarországon készült képeket. Az idén 90. életévét betöltő, napjainkban is aktív fotográfus munkásságát első alkalommal láthatta a magyar közönség, remélem nem utoljára.

*

Rajcsányi Gellért

Mark Lanegan - Gargoyle

Mark Lanegan figuráját ismertem már rég, el tudtam helyezni a (rock)zenei koordinátarendszerben, de valahogy soha nem hallgattam bele a szóló dolgaiba, pedig van azokból bőven, termékeny zenészről van szó. Az alterrock, a grunge, a blues, a folk és újabban az elektronika határvidékein alkotó, külcsínben és belbecsben is sötétségbe burkolózó Lanegan a nyolcvanas évek óta alkot. A borongós, ködös északnyugat-amerikai vidékekről származó dalszerző-énekes bőven ötvenes éveiben járva is sorra publikálja lemezeit. Bennük mélységgel, merengéssel, melankóliával és férfibúval. Egy karcosságát is megőrizni képes, méltóságteljes korosodás lenyomataival. Kimért egyensúlyozással a sötétség és a szépség szirénhangjai között, örvénylő mélységek fölött. Ez jut az eszembe legutolsó, 2017-ben megjelent Gargoyle című lemezéről is. Nem kell erről többet beszélni, inkább hallgassuk őt.

Arcade Fire - Everything Now

Eléggé kritikusan fogadták a kritikusok az Arcade Fire idei lemezét. A kanadai indie-sztárok Everything Now c. albuma nem elsősorban a zene, hanem inkább a körítés, az aktuális dalaik köré rakott popfilozófia miatt izgalmas: mintha az materiális bőségbe fulladó, és eközben valami lényegest elvesztő korszellemet próbálnák megfogalmazni. A lemezcímadó Everything Now felületesen hallgatva egy furcsamód abbás hangzású indie popdal, de a dalszöveg egy-egy jól eltalált sora, a művészies(kedő) videoklip egy-egy emlékezetes pillanata tükörbe nézésre késztethet mindenkit az élet ún. Fontos Dolgaival kapcsolatban.

The Crown

Filmsorozat II. Erzsébet brit királynő életéről? Mi lehet érdekes a közemberektől elzárt, tevékenységét szinte csak a nyilvános integetésben kimerítő Buckingham-palotabéli néniben? Nagyon is sok minden, különösen, ha az alakja csak egy apropó egy komplett korrajz, társadalmi és (világ)politikai tabló felfestéséhez. A világ legdrágább sorozatai közé tartozó, The Crown c. Netflix-széria a most már 91 éves királynő alakján keresztül a harmincas évektől kezdve rajzolja fel Nagy-Britannia, az angolszász világ folyamatait, változásait II. Erzsébet, családtagjai, a brit politika korabeli csúcsszereplői és a társadalom más jellegzetes figurái segítségével. A 2016-ban indult sorozat még csak az ötvenes éveket megidéző második évadánál jár, de a cél a teljes életrajz bemutatása, talán a jelen időkig. A királynőt alakító Claire Foy mindent megtesz egy amúgy nem túl izgalmas személyiség hiteles bemutatásáért, de mellette elsőrangú színészi alakítások sora (John Lithgow Churchillként végig uralja az első évadot), no meg az elsőosztályú filmek szintjét elérő megvalósítás emeli még magasabbra a kitűnő sorozatot.

Houellebecq gondolatfutamai

Több okból sem tudtam idén nagyon hátradőlni és elmélyülni az irodalomban, így inkább a korunkat, a korszellemet megfejteni próbáló, közhelyektől és ideologizálásoktól mentesülni képes (köz)gondolkodók nemzetközi és hazai sajtóban megjelenő írásai, interjúi voltak rám a legnagyobb hatással mostanában. Legutóbb például Michel Houellebecq. A francia író amúgy is kedvenceim közé tartozik, de a hol nyomasztó, hol szórakoztató embergyűlölettel operáló mester mostanában mintha kapaszkodókat keresne, kifelé vezető utakat korunk nihiljéből és célvesztettségéből. Ennek pontos lenyomata a német és francia sajtóban megjelent, általa az utolsónak szánt interjúja, tele továbbgondolkodásra, vitára késztető bölcs avagy provokatív megmondásokkal, amiket a Mandiner is alaposan szemlézett.

A házak, ha jók

Társadalmunk vizuális képzetlenségéhez hasonló mértékű az épített környezettel, annak minőségével kapcsolatos nagyfokú közönyünk. Ennek meglátszik az eredménye a legtöbb magyar város és falu kinézetén, összképén (tisztelet az üdítő kivételeknek!) Az elmúlt évtizedek magyar ház- avagy középület-építészete ritkán alkotott kimagaslót, így nagyon értékelni kell azokat az eredményeket, amik oázist jelentenek a régi, sivár kockaházak, a kilencvenes évekbeli vállalkozóbarokk és kétezres évekbeli álmediterrán stílusok sivatagában. E sorok írója a Média Építészeti Díjának zsűritagjaként idén is találkozott egy csokornyi kiváló épülettel. A zsűri Őrfi József piliscsabai lakóházát szavazta meg az év épületének. Itt nem fecsérelek sok szót rá, a zsűrizésről itt, magáról az épületről bővebben itt lehet olvasni. Örüljünk minden építőnek és építtetőnek, ha van mértékük, léptékük, ízlésük igényes és maradandó épületeket felhúzni a sokat látott magyar tájban.

*

Maurras

Batiszkáf

Irodalom: Idén a legmeghatározóbb olvasmányélményeim Charles M.-hez kapcsolódnak. Na nem a kaliforniai sorozatgyilkos-szupersztárhoz, hanem a rettegett Charles Maurrashoz, akinek még ma is csak hosszas ördögűző formulák kíséretében lehet leírni a nevét a nyugati sajtóban, és akinek – ha már itt tartunk – vélhetőleg alig van jobb morális reputációja a mértékadó körökben, mint a jobblétre szenderült, féleszű Charlie-nak. Az, hogy miért vált ennek a párizsi bohémnek a neve a borzalom szinonimájává Franciaországban, elég összetett ügy, és François Huguenin munkája a Maurras által gründolt monarchista politikai-filozófiai műhely, az Action française történetéről sem ad teljesen kielégítő választ a kérdésre, a lényeges információkat azonban megtudhatjuk belőle. Maurras a francia szellemi élet talán legjelentősebb alakja volt a huszadik század első felében, csupán André Gide bírt az övéhez mérhető tekintéllyel, kis túlzással a kor minden írója és gondolkodója hozzá képest határozta meg magát. Egyesek a fasizmus előfutáraként akarják beállítani őt, ennek a tézisnek – a némiképp hasonló korporatív gazdaságpolitikai elképzeléseket leszámítva – azonban nem sok alapja van, az az élesen államellenes, föderalista alternatíva ugyanis, amit Maurras a demokratikus rendszer ellenében kidolgozott, minden, csak nem totalitárius jellegű: egy (igaz, kétes hitelességű) maurrasi defínió szerint a királyság nem más, mint „anarchia + 1”.

Maurras azonban nem csak politikai gondolkodó, hanem jelentős irodalomkritikus és korának (a pályatársak egyöntetű véleménye szerint) egyik legnagyobb költője is volt, a görög-római civilizáció, a reneszánsz és a klasszicizmus csodálója. A romantikát megvetette, benne látta a művészetek és a filozófia romlásának okát. Az antik poéta azonban egyik pillanatról a másikra véresszájú polemistává vedlett át a politikai harctéren, szélsőségesen erőszakos stílusban ostorozta a zsidóságot (tegyük hozzá: antiszemitizmusa hangsúlyosan nem faji alapú volt), a szabadkőműveseket, az idegeneket. A németektől zsigerileg irtózott (nem véletlen, hogy az Action française tagjai voltak az elsők Franciaországban, akik felhívták a figyelmet a hitleri ideológia veszélyeire). Többször megesett, hogy az AF újságjában baloldali politikusok meggyilkolására szólított fel. A katolikus egyháznak nagy szerepet juttatott politikai víziójában, ő maga viszont deklaráltan ateista volt, a pogánysággal kacérkodott. (Az AF hanyatlásához nagymértékben hozzájárult, amikor az egyház indexre tette a napilapot és Maurras egyes műveit.) A Franciaország sorsa feletti aggodalmában görcsösen kitartott Pétain marsall mellett, az ellenállók vérét követelte. (Igaz, ekkorra teljesen elszigetelődött a világtól.) A felszabadulás után egy nevetséges kirakatperben elítélték, utolsó éveit börtönben töltötte. Az ellentmondások azonban nem állnak meg itt: miközben egyfolytában a politikai cselekvés fontosságát hirdette írásaiban, klasszikus szobaértelmiségi volt, aki kora délután támolygott ki az ágyból, aznapi vezércikkeinek hajnal kettőkor állt neki. A 1934. február 6-i jobboldali tömegdemonstráció idején a kisujját kellett volna megmozdítania, hogy megdőljön a köztársaság, ő azonban állítólag egy provanszál nyelvű verset írogatott egy hölgyismerősének. Bárhogy is legyen, Maurras a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója volt; a L’Herne kiadó által kiadott dokumentumgyűjtemény, a Cahier Maurras betekintést enged ebbe a sokszínű életútba. 

Nagy felfedezés volt Marcel Aymé, a szatírákban jeleskedő kismester. Travelingue című regénye a Léon Blum-féle népfrontos kormány, a sztrájkok idején játszódik, nagyon viccesen mutatja be a ködevő értelmiséget, az avantgárd filmművészetért lelkesedő, szélsőbalos kékharisnyákat, a meleg írót, aki egy munkásfiúból akar zsenit faragni, a kormánytagokat, akik egy borbélytól kérnek politikai tanácsokat és így tovább. A Csudapofa szintén kellemes olvasmány volt, de szerettem A faljáró című, fantasztikus elbeszéléseket egybegyűjtő kötetet is, némelyik darab Borgest juttatja eszünkbe. A Le Confort intellectuel nagyon szórakoztató esszé, a romantika kritikája, ami megfertőzte a nyelvet, kifacsarta a szavak jelentését, így teret engedve az olyan „szürrealista”, vériszamos ideológiáknak, mint a kommunizmus, a Pétain-féle nemzeti forradalom vagy az ellenállókultusz.

Mozi: A Testről és lélekről gyönyörű film. A kortárs képzőművészeti-értelmiségi közeget kifigurázó A négyzetnek vannak jó pillanatai, de az utolsó fél óra teljesen fölösleges. Emlékezetes volt az Én és a mostohám című francia film, Catherine Deneuve elbűvölő a rákos életművésznő szerepében, Catherine Frot nagyot alakít magába fordult szülésznőként. Nagyon jól szórakoztam a Vademberek hajszája című új-zélandi vígjátékon, a dagadt kisgyerek és Sam Neill párosánál kevés viccesebb volt az évben. Hasonlóképpen szórakoztató volt az olasz Teljesen idegenek, amiben egy vacsora során egy baráti társaság tagjai elhatározzák, hogy együtt nézik meg a mobiljaikra érkezett üzeneteket, közösen hallgatják meg a hívásokat – az utolsó néhány csavar kicsit azért túlzás volt. A legnagyobb filmélményem viszont nem ezek közül került ki, hanem egy 2016-os film volt az, a Florence Foster Jenkins Meryl Streep és Hugh Grant főszereplésével.

Zene: Sok mindent fel tudnék sorolni, most mégis csak egy albumot fogok említeni, az isteni Erroll Garner eddig kiadatlan felvételeiből szemezgető Ready Take One-t. Derű, derű!

*

Gacsályi Sára

Ezt olvastam

Idén nálam Závada Péter MÉSZ című verseskötete vitte a prímet. A Závada családból többnyire Pált szokták emlegetni, ám fia, Péter is egyre nagyobb ismertségnek örvend. Az ifjabbik tehetséget én a budapesti slammer közösség kapcsán ismertem meg, ami a budapesti kulturális és irodalmi élet új hullámát jelenti évek óta. Idén azért Závada Peti MÉSZ című kötetére esett a választásom, mert nemes egyszerűséggel minden megvan benne, ami miatt rajongani lehet egy könyvért. Érzések vannak dögivel, így az ember – ha akarja, ha nem – a hangulat rabja lesz. Amikor először a kezembe vettem, egy este alatt elolvastam, mert a versek instant függőséget okoztak. Végigolvastam, majd másnap újrakezdtem. Megunni még nem sikerült. (Ha valakinek összejött volna, azoknak új kötettel is szolgálhat Závada Péter; a 2017-es Roncs szélárnyékbannal.)

Ezt néztem

2017-ben valamiért a komótosan építkező – már-már vontatott kategóriába eső –, lassan kibontakozó művek fogtak meg a színházakban és mozikban egyaránt. Filmek közül a Martin Scorsese-rendezte – Endo Suszaku regényén alapuló – Némaságot választottam, színdarabok közül pedig egy Budaörsi Latinovits Színházban játszott Tolsztoj-darabot, A sötétség hatalmát, Alföldi rendezésében. 

A két mű látszólag nagyon különböző, ám érzésvilágban és hangulatban sokszor mégis ugyan olyan. A Némaságban bő két és fél órában ismerkedhetünk meg a XVII. századi keleti keresztyénüldözéssel, az üldözők és üldözöttek lelkivilágával, az Isten melletti kitartással és az életen át tartó dilemmák súlyával. A sötétség hatalmában pedig egy orosz családot ismerhetünk meg, akik a cselekmény előrehaladtával egyre távolabb kerülnek Istentől és már-már visszafordíthatatlanul kardoskodnak a sötétség mellett. Persze – az orosz realistákhoz híven – a végén itt is feltűnik egy fénycsóva, miután minden szörnyűség kibontakozott és eluralta az emberek életét. 

Egyik mű sem könnyű, kellemes, vagy gyorsan emészthető. Mégis érdemes mindkettővel megküzdeni. Régi alkotások, új köntösben – a ma emberéhez igazítva.

Ezt hallgattam

Szerelembe estem az electro swinggel, így rengeteget hallgattam Parov Stelar-számokat. Az osztrák zenész alapította együttes gyakran lép fel nálunk, jó szívvel javasolhatom őket tánctéri jobbra-balrázós lötyögéshez és első soros tomboláshoz egyaránt.

*

Dunkirk

Czopf Áron

Idén leginkább a századforduló és a Horthy-korszak sajtóját olvastam – főként Az Estet, a Budapesti Hírlapot, a Pesti Hírlapot, Pesti Naplót, a Népszavát és egyebek mellett több élclapot is gyakran forgattam. Ez egyrészt remek szórakozás (mindenkinek ajánlom), másrészt segített belegondolni, milyen lesz, ha már a mai lapok is „csupán” történeti források lesznek.

Ami a könyveket illeti, idén az egyik legérdekesebb olvasmányaim közé számítom Tilo Schabert A politika méltóságáról és jelentőségéről című művét. A szerző híre miatt egyfajta „gnózist” kerestem a könyvben és nem is kellett csalódnom, hiszen a magyar viszonyokra nézve is gondolatébresztő módon írja le a politikai kreativitás informális működését.

Érdekesnek találtam Niall Ferguson: Civilizáció. A Nyugat és a többiek című művét is. Aki a végtelenül elaprózott, specifikumokba merülő történeti művek rengetegében az átfogó perspektívát hiányolja, annak érdemes elolvasnia. 

Nem maradhat le a listáról Stefan Zweig A tegnap világa című könyve sem, amivel idén találkoztam először. A hangulata alapján olyan, mintha Budapest 1900 osztrák változata lenne, de a szerző a korrajzát átszövi személyes gondolataival és tapasztalataival.  

Az idei filmtermésből egyértelműen a Dunkirk emelkedett ki, a háború élményének vizuális prózája. Az erőltetett heroizmus és a drámai gesztusok egyaránt hiányoznak belőle, ahogy az ellenség démonizálása is.

*

Douglas Murray

Filemon Norbert

Douglas Murray - The Strange Death of Europe: Immigration, Identity, Islam (2017)

Számítottam arra, hogy a brit szerző meggyőző érvekkel szedi szét a nyugati államokban divatos multikulturális felfogást, az viszont meglepett, hogy milyen éleslátóan mutatja be a válság filozófiai és politikai előzményeit. Murray szerint a nyugati népek demográfiai helyzete siralmas, ráadásul identitásuk a történelmüket terhelő önvád miatt gyenge, ezért felelőtlen politikusaik tömeges bevándorláspolitikája az öngyilkosság szélére sodorta őket. Ez az elit kiválóan kezeli a másodlagos problémákat, de folyamatosan hazudik az elsődleges kérdésekről. A homoszexuális, ateista szerző pozitívan tekint a keresztény kultúrára, mert úgy látja, hogy az elválaszthatatlan Európa jövőjétől. 

T.S Eliot - Christianity and Culture: The Idea of a Christian Society and Notes Towards the Definition of Culture (1940)

A kötet két esszéből áll. Az első részben, az amerikai-brit író a keresztény társadalom eszméjének főbb kérdéseit boncolgatja, brilliáns pragmatikus logikával. Kiderül, hogy még az egyre kevésbé vallásos Európában is, ezt a koncepciót tartja a totalitalitárius rendszerek alternatívájának. A második részben a kultúra fogalmát és a vallással fennálló kapcsolatát elemzi. Az egész művet átható okfejtés és nyelvezet színvonala olyan műveltségről árulkodik, amivel csak a legnagyobb írók rendelkeznek. 

Marcantonio Colonna - The Dictator Pope (2017)

A könyvben a lepantói csata törökverő hőse Ferenc pápát kritizálja. Ebben az esetben a Colonna álnév csupán, hiszen a szerző valójában egy Rómában élő, katolikus oxfordi történész, aki hatalmas mennyiségű terhelő tényanyagot szedett össze a pápa személyiségéről és egyházvezetői tevékenységéről. Egy hívő katolikus ezt a művet fájdalmas szívvel olvassa, de a végén biztosan imára kulcsolja kezét a Szentatyáért.

Stefan Zweig - A tegnap világa (1941)

*

Molnár-Caracas Antal

Dunkirk – Christopher Nolan 2. világháborús filmje a kiszolgáltatottság és a remény érzéseit adja a nézőnek. Folyamatosan az jutott eszembe a film után, hogy mi az, amiben reménykedni lehet, amikor mögötted tenger, előtted pedig ellenség leselkedik? Az egyik legmeghatóbb jelenete a filmnek, amikor Dunkirk partjára polgári hajók hada érkezik és veszi fel a reményvesztett katonákat, akik végül megmenekülnek. 

Aldous Huxley: Szép új világ – A minden időben érvényes mű sok etikai, erkölcsi, politikai és filozófiai kérdést felvet. A könyv cselekménye minőségileg alul marad más, ehhez hasonló könyvekkel szemben, ellenben a párbeszédek gondolkodtatóak és üdítőek még ma is. Milyen lenne az a világ, ahol nincsenek érzelmek? A mű legtöbb párbeszédét és monológjait többször elolvastam, sok párhuzamot lehet találni a mostani világfolyamatokkal. Egy világtársadalom, amely élesen elválasztott osztályokból épül fel. Egy világ, ahol többé nincsenek háborúk, mindenki egészséges, kultúra nem létezik, és mindent a materializmusnak és hedonizmusnak rendelnek alá.

*

Stendhal

Finta László

Mit olvastam és láttam 2017-ben?

Abban az életkorban járok, amikor az ember már jószerivel inkább újra olvas régi könyveket, és újra megtekinti a kedvenc filmjeit. 

„Valaki egyszer azt mondta, hogy ha egy új könyvet kiadnak, ő rögtön elolvas egy régit” – Michael Oakeshott bon mot-ja különösen érvényes a szerelem tárgykörére. Korunkban ugyanis se szeri, se száma a szerelem ürügyén napvilágot látott, közhelyes „párkapcsolati tanácsokkal” szolgáló filléres brosúráknak, és ez így lesz 2018-ban is. A sekélyes szerelmi bölcselkedések Valentin-napi konjunktúrája előtt és után is érdemes levenni a könyvespolcról egy igen régi kötetet, Stendhal A szerelemről (De l’Amour) című esszéjét. Vajon mit „kezdhet” korunk embere a szenvedélyes szerelemmel? Mutatkozik-e benne ilyesféle – Stendhal szavaival szólva – „időpazarlás” iránti hajlandóság? Kínzó kérdések ezek egy olyan korban, amelyben leginkább a testi és újabban ismét a hiúságból táplálkozó szerelem divatozik. Stendhal szenvedélyes szerelmeseinek alakjában felsejlik a régimódi, arisztokratikus erényeket tanúsító lady és gentleman figurája: olyan esztétikai és erkölcsi ideált megtestesítő nők és férfiak, akinek nagylelkűségére minden szükséget szenvedő számíthat, és akik minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnokai a reájuk bízott civilizáció örökségének. Ha a szerelem valóban a „civilizáció csodája”, amiképp Stendhal véli, akkor a lady és a gentleman e civilizáció őrzői – törekedjünk arra, hogy ilyenekké váljunk: ebben segíthet Stendhal életműve 2018-ban is.

Amikor a Rick’s Café Américain zenekara rázendít a francia himnuszra Kertész Mihály Casablanca című filmjében, a szabadság hangorkánja elnyomja a pattogó német indulót, a Die Wacht am Rheint, és még a feslett erkölcsű kéjnő, Yvonne is fennhangon és könnyezve énekel. Az érzékenyebb nézők arcán pedig legördül egy könnycsepp. Férfiasan bevallom, ezt a jelenetet magam is mindig megkönnyezem, ahogy a film végét is, amikor Rick és Ilsa szerelmének himnusza, az „As Time Goes By” is újfent felcsendül, komorabb tónusokkal. Hiszen nem csak ahhoz kell bátorság, hogy egy önfeláldozó hős szabadságharcot szítson egy lokálban, hanem ahhoz is, hogy „három ilyen jelentéktelen kis ember” a szerelem beteljesülése és a magánélet boldogsága helyett a becsületet és a háborút, „ezt az őrült világot” válassza – a bizonytalan győzelem reményével. Igaza van Umberto Ecónak, amikor úgy fogalmaz, hogy „két klisé nevetséges, száz klisé megható”. Talán az élet is klisék gyűjteménye, de korántsem biztos, hogy a végítélet pillanatában annyira megható az összkép. A Casablanca nem olyan, mint a való élet, bár abban kétségtelenül hasonlít rá, hogy nem tudni, milyen lesz a kimenetele. Talán emiatt olyannyira szerethető ez a film. 

*

Partos Bence

Zene

A Spotify minden év végén statisztikát küld a felhasználók zenehallgatási szokásairól. Miket hallgattak, mennyit, mikor. Mindent megtudhatunk magunkról zenei téren. Én 2017-ben például 34 nap hallgattam zenét egyfolytában. Számomra az elmúlt év nagy felfedezettje a Sean Koch. A dél-afrikai zenészt és együttesét szinte senki nem ismeri, én is csak véletlenül találkoztam velük a veszprémi utcazene fesztiválon. De, ami jó, az jó. Ismeretlenül is. Minden nap játszottak a királynék városában és minden nap felrobbantották Veszprém utcáit. Dinamikus, különleges, intelligens zenét játszanak. Vigyázat, függőséget okoz:

A svéd bluesénekest, zeneszerzőt, Daniel Norgrent sem ismerik sokkal többen, pedig kellene! Én is csak 2017-ben bukkantam rá. Nagyon letisztult, mély, elgondolkodtatós zenét játszik. Moonshine Got Me című száma tökéletesen illett a kazah sztyeppék hangulatához is.

Az amerikai Tycho napjaink egyik legütősebb ambient zenei projektje. Örülök, hogy rájuk találtam. Századjára is képes kiszakítani a jelen pillanatából és valahova teljesen máshova repíteni. Földöntúli zene.

A Future Islands-et már régóta ismerem, de a legújabb albumukat 2017-ben dobták ki, ezért tavaly újra rájuk pörögtem. Nincs még egy ilyen együttes a földön, az énekesük pedig a galaxis legnagyobb frontembere. Szavakkal nem lehet leírni, amit művel a színpadon. Mi sem próbálkozunk meg vele.

Könyv

Isaac Asimov Alapítvány-triológiáját már jó pár éve olvastam, de 2017-ben a nagy Star Wars láz hatására úgy gondoltam, újra előveszem minden idők egyik legnagyobb sci-fi alkotását. Az alapköteteken túl még számos könyvet elolvastam az orosz származású amerikai író univerzumából. Azoknak is ajánlom, akik annyira nem szeretik a sci-fit. Olvassanak kicsit Hari Seldonról, a pszichohistória tudományáról, a Galaktikus Birodalomról és máris máshogy fognak nézni a tudományos-fantasztikus irodalomra!