Itt az utóbbi évek egyik legszomorúbb filmje – megnéztük Az utolsó vikinget

„Én vagyok én, te vagy te, ki a bolond, én vagy te?” Körülbelül a film felénél jövök rá, hogy magamban folyamatosan ezt a gyerekkori buta kis mondókát ismételgetem. Nem véletlenül, hiszen a leginkább az Ádám almáiról ismert dán rendező legújabb produkciójának ez az egyik, ha nem a fő kérdése: ha a világon mindenki bolond, akkor valójában senki nem az? Vagy más olvasatban, ha elfogadjuk, hogy a társadalomnak csak kis része bolond, a többség pedig – hívjuk így jobb híján – normális, akkor mivel teszünk jót ennek a még így is meglehetősen masszív kisebbségnek? Ha társai vagyunk a hülyeségben, vagy ha néhány jól irányzott gyomrossal segítünk neki a vad álmokból a potenciálisan még vadabb valóságba váltani? 

És ez még mindig csak az egyik rétege Az utolsó vikingnek, amelyben csak úgy ugrálunk a különféle műfajok között: vígjáték, road movie, leszámolásos akció-thriller meghökkentően explicit erőszakkal, lélektani dráma a gyerekkori traumák soha meg nem szűnő hatásairól és a testvéri szeretet életmentő erejéről.