Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk, szerettük 2018-ban

Lee Konitz

Leimeiszter Barnabás

Zene

Lee Konitz Quartet a Budapest Jazz Clubban. Konitz személyében maga a jazztörténelem vonult (oké, totyogott) a színpadra: a kilencvenéves szaxofonos valaha együtt játszott Charlie Parkerrel, a negyvenes évek végén részt vett a Miles Davis pályáját megalapozó Birth of the Cool felvételein, és még hosszan folytathatnánk illusztris zenésztársai listáját. Magával ragadó és megrendítő fellépés volt ez, már csak azért is, mert láthattuk-hallhattuk, milyen elképesztő erővel bír a zene. Konitz nehezen mozog már, a számok között némileg összefüggéstelenül beszélt, az eljátszott darabok címén, sőt a kvartett-tagok nevén is sokat kellett gondolkodnia, amikor viszont belefújt a szaxofonjába, mindez teljesen érdektelenné vált. Egyetlen hangban, amit Konitz előcsal a hangszeréből, több élet van, mint mások egész életművében. A szaxofonos főképp a régi sztenderdeken mutatta be ikonikus, száraz játékstílusát, ezeket persze mára már több ezerszer eljátszotta, de egy olyan zseniálisan megírt dalt, mint például Jerome Kern All the Things You Are-ja, az idők végtelenségéig lehetne nyúzni, akkor sem veszítené el a varázsát. Konitzék sodró lendületű interpretációját nem fogják egyhamar feledni, akik ott voltak a koncerten.

Nagyon vártam Roy Hargrove fellépését is, amire szintén a Budapest Jazz Clubban került sor néhány nappal az országgyűlési választások után. Hargrove-nak az elmúlt évtizedekben sikerült úgy megfiatalítania a jazzt, hogy az a mai popzenéhez szokott füllel is könnyen befogadható legyen, miközben a művészi összetettségéből se veszítsen. Elég csak meghallgatni talán leghíresebb szerzeményét, Strasbourg St. Denis-t, hogy értsük, pontosan miről is van szó. A hard bop-hagyományt a modern hip-hop- és funk-elemekkel ötvözte, akusztikus együttese (Earfood) és a kortársiasabb hangzásvilágú RH Factor (Hard Groove, Distractions, Strength) élén egyaránt jelentőset alkotott. A budapesti koncert ehhez képest elég csalódáskeltő volt: meggyőződhettünk arról, hogy a Hargrove drogfüggőségéről és hanyatló játékáról szóló pletykák igazak. A lesoványodott, rettentően lerobbant trombitás bizonytalan tónussal, tűz nélkül zenélt, leginkább a zongorista, Tadataka Unno szólói hagytak nyomot bennem. November elején jött aztán a tragikus hír: Hargrove szívrohamban elhunyt, még ötvenéves sem volt. Az emlékére álljon itt ez a tavalyi franciaországi koncertfelvétel, amelyen Hargrove a budapestinél messze ihletettebb játékkal bizonyítja, a jazz korántsem halott műfaj.

Remek volt Pharoah Sanders free jazz-legenda koncertje is a MOM Sportban, noha a hangosítás hagyott kívánnivalót maga után, de a színpadon különös táncmozdulatokat bemutató Sanders látványa feledtette ezt. Az idén megjelent lemezek közül Miles Davis és John Coltrane utolsó közös európai koncertkörútját megörökítő The Final Tour-t emelném ki, némelyik felvételen Coltrane nem csupán lejátssza a csillagot az égről, ahogy Davis fogalmaz előszeretettel az önéletrajzában, hanem egyenesen kilő az intergalaktikus térbe (így például a második stockholmi koncert So What-ján vagy az On Green Dolphin Street-en). Meg kell említeni még az orgonista Dr. Lonnie Smith új lemezét, az All in My Mind-ot is (ezen talán a sejtelmesen gyengéd Tadd Dameron-szerzemény, az On a Misty Night a legemlékezetesebb), illetve a Keith Jarrett, Gary Peacock és Jack DeJohnette alkotta trió idén kiadott albumát, az After The Fall-t, amelyen a zongorista betegsége utáni visszatérő koncertek hallhatók.

***

Rajcsányi Gellért

Kisgyerekek nevelése mellett a mindennapok késő esti, ágyba vágódva üveges szemmel bámult Drunk Russia-jellegű videóin túl kevés kulturális élményre van ideje és energiája az embernek, de hát ez itten egy kulturális ajánló lenne, szóval a főszerkesztő is igyekszik megerőltetni a memóriáját az elmúlt év kulturális élményeiről.

Film

Silicon Valley. Na jó, ez sem a magasműveltség Csomolungmája, viszont nagyon vicces. Ez az amerikai komédiasorozat – ami, meglepetés! az amerikai Szilícium-völgy világáról szól – korunk egyik legszellemesebb szatíráját, görbe tükrét állítja elénk. Az először a saját cipőfűzőjükben, aztán a vállalkozói lét kihívásaiban bukdácsoló számítógépes kockáktól az öntelt és álszent milliárdos befektetőkön át a sunyi jogászokig, a kamu életmódgurukig és a politikaikorrekteskedő aktivistákig mindenki megkapja a magáét. Nem véletlenül: a sorozat atyja az éles szemű társadalmi megfigyelő Mike Judge, akinek a kilencvenes évek heherésző Beavis és Butt-Headjén túl a filmtörténet egyik legjobb és örökké aktuális komédiáját, a Hivatali Patkányokat (Office Space), valamint a Hülyék Paradicsomát (Idiocracy-t) köszönhetjük. Utóbbi film a nem túl távoli jövő Amerikájáról szóló, disztópikus fekete komédia, amiben a gyorsabban és jobban szaporodó hülyék átvették a hatalmat, és egy pankrátor az USA elnöke. Ez addig egészen röhejes túlzásnak tűnt, amíg úgy nem alakult, hogy Amerikának a jelenvalóban is egy pankrátor lett az elnöke.

Zene

Snow Patrol: Life On Earth. Nem kell túlmagyarázni: egyszerű indie folkos indie rock az Élet Fontos Dolgairól a menthetetlenül elpoposodó Coldplay szerényebb, szikárabb skót-északír kistesóitól, a Wildness c. idei lemezükről.

The Go! Team: Buy Nothing Day. Egyáltalán nem idei szám, de ettől még sokat volt idén a lejátszómban, és olyan friss és üde dream pop-shoegaze gyöngyszem, mintha most született volna. Vagy 1968-ban. Vagy 1992-ben. Hallgasd sokszor minden időben, és addig se vásárolj semmit!

In The Branches: In The Branches. Dark ambient az amerikai Északnyugatról, a kies, esős, fenyőerdős, ködös óceánpartos Oregonból. Nem kell ide több betű, jöjjenek inkább a hangtájképek.

Festészet

Véletlenül (l)estünk be Virág Judit galériájába egy szép őszi vasárnap délután, így néztük meg a Párizs-Nagybánya 1904-1914, Vadak és neósok c. tárlatot, ami már csak a világszínvonalú kiállítás-berendezés és megvilágítás miatt is beleégett a retinámba a ragyogó, virító, élő színeivel. Mintha időgépbe kerülve valódi ablakokat nyitottunk volna a valódi nagybányai tájra a századelőn. A nagybányai iskola leglényegét megfogó és bemutató kis tárlat volt ez, ismert és kevésbé ismert remekművekkel, az év legjobb meglepetésélménye volt számomra.

Könyv

Jordan Peterson: 12 szabály az élethez. Az életvezetési ponyva-segédletekre hajazó cím ellenére a kanadai klinikai pszichológus egy eléggé mélyen a nyugati kultúrtörténetbe, valamint a filozófiába és pszichológiába markoló, tartalmas művet alkotott a Jó Élet örök receptjéről. Bizonyos, józan ésszel tök könnyen belátható bölcselkedésével akár a Nyilvánvaló Kapitány Professzor nevet is kiérdemelhetné Dr. Peterson – mégsem őt, hanem a nyugati, angolszász nyilvánosság mai állapotát minősíti, hogy józan (mérsékelt konzervatív/klasszikus liberális) meglátásaival is hatalmas botrányokat tud kavarni, kiérdemelve a problematic minősítést is, ami minden izgalmas mai gondolkodó kötelező, büszkén homlokra ragasztható címkézése.

Gondolat

Ahogy tavaly, úgy idén is Michel Houellebecq aktuális gondolatfutamai voltak rám a legnagyobb hatással. Érdekes – de nem meglepő – fejlemény, hogy ez a hosszú évekig embergyűlöletből, spleenből és nihilizmusból karriert építő, ámde mindvégig valóban nagyon tehetséges francia író vénségére elindult a belátó, megértő, türelmes, válaszokat és kiutakat is felmutatni képes bölcsesség felé.

***

K. Hillier Lili

Zene

Októberben jelent meg a Greta Van Fleet debütalbuma Anthem Of The Peaceful Army címmel, azóta nem telik el úgy nap, hogy ne hallgatnék bele. Tele van a rocksajtó azzal, hogy a michigani srácok a Led Zeppelin örökösei, félelmetes a hasonlóság a két frontember hangja között. „Van egy zenekar, úgy hívják, hogy Greta Van Fleet. Ők a Led Zeppelin I. ... Az énekes gyönyörű, utálom!” – nyilatkozta róluk viccesen Robert Plant. Egyelőre Amerikában ismertebbek mint itthon, de jövő nyáron Európába érkeznek. Alig várom, hogy láthassam őket élőben. 

Festészet

Nemrég fedeztem fel magamnak Pesti Emma absztrakt tájképeit. A vajdasági művésznőre Szabó T. Anna legújabb verseskötete miatt kerestem rá, az ő festménye látható az idén megjelent „Ár” borítóján (maga a könyv is nagyszerű). Pesti Emma képei január 19-ig megtekinthetők Budapesten, a Forrás Galériában.

Kiállítások, múzeumok

Bartis Attila fényképeiből nyílt kiállítás a Mai Manó Házban tavasszal. Az író az év felét életvitelszerűen Indonéziában tölti, a kint készült fotóit állították ki a nagyközönség elé. Teljesen kikapcsolt az agyam a fekete-fehér, felirat nélkül kiállított fotóktól, a kiállításon töltött negyven perc alatt végig a képekre tudtam koncentrálni. Teljesen felfrissülve léptem ki a Mai Manóból utána.

Ősszel újranyílt a Szépmű, ami az egyik kedvenc budapesti múzeumom, így ez az esemény alapvetően meghatározta az idei kult-évem. Csodás lett, igazi európai színvonalú intézmény, írtunk is róla, és Baán Lászlóval is volt szerencsém beszélgetni az újdonságokról.

***

Constantinovits Milán

Zene

2018 egyik legjobban várt lemeze kétségkívül a veterán metállegenda, a Judas Priest legújabb albuma volt. A Firepower nem is okozott csalódást, Rob Halfordék két felejthetőbb anyag után visszatértek az együttes aranykorához, a '80-as évek hangzásvilágához. A Firepower azt hozza, amit a klasszikus heavy metálon edződött fül hallani akar: dallamos, himnikus kompozíciók, egymásnak felelgető gitárszólók, monumentális refrének sorakoznak. Ha ki kellene emelni néhány dalt a korongról, a gyorsabb tételek közül a címadó, a korábbi klasszisra, a Hell Patrolra hajazó Lightning Strike és a No Surrender abszolút favorit. A líraibb szerzemények közül a Traitors Gate, a Never The Heroes és a záró Sea of Red érdemel külön említést, de töltelékszám amúgy sincs a lemezen. Néhány dal a Priest legnagyobb sikerére, a Painkiller-albumra is felfért volna, ami a 60 felett járó tagoktól tényleg meglepetés. Nem tudni, meddig bírja még szuflával Rob Halford és csapata, de az biztos, ha újra hazánkban járnak, érdemes lesz őket élőben is elcsípni.

Film

Az év gazdag filmtermésében kiemelkedő helyet foglal el a Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri). A Martin McDonagh rendezte film valóságalapját három, tényleg kihelyezett óriásplakát adja, amelyen egy elkeseredett szülő állít emléket meggyilkolt gyermekének, a rendőrséget hibáztatva. Ebből az alapból építkezik a sztori, amit nehéz lenne műfaji korlátok közé szorítani. A lányát gyászoló és a tehetetlen hatóságoknak üzenő Mildred Hayes története egyszerre dráma, fekete komédia és úgy egészében nagyon erős szatíra. Mit tehet egy egyedülálló nő az általános közönnyel szemben? Jogosan állítja pellengérre a haláltusáját vívó rendőrfőnököt saját fájdalma miatt? Számít az igazság akkor, amikor már nem semmit sem lehet változtatni? A film a morális vetületen túl is leköt, szórakoztat, megrendít, a jó kétórás játékidő ellenére egy percig sem untat. Ki kell emelni a nagyszerű színész teljesítményeket, mind a gyászoló édesanyát játszó Frances McDormand, mind a rendőrfőnök szerepében brillírozó Woody Harrelson megfogó, emlékezetes alakítást nyújt.

***

Hausar Szabina

Könyv

Boris Vian: Tajtékos napok (1947). A történet otthona végtelenül groteszk és színes – olyan, mintha Vian fogta volna az ismert világunkat, majd berakja egy befőttes üvegbe és jól összerázza. Minden pusztán díszlet, és nem kell magyarázatot keresni a történésekre. Arra teremtetett, hogy gyönyörködtessen, esetleg megnevettessen. A történetben egyedül az emberek és az érzelmeik számítanak. Amint ezekre kezdünk koncentrálni, megláthatjuk a lényeget: egy egyszerű szerelmes történetet, amely egyre fojtogatóbb és nyomasztóbb – és ahol hiába szurkolunk happy endért. 

Zene

És amit még ennek a könyvnek köszönhetek, az Duke Ellington. Boris Vian – aki maga is jazztrombitás volt – rajongott érte, annyira, hogy a mű egyik főhősét, Chloét egy Ellington számról nevezte el. Vian így fogalmaz a Tajtékos napok „előszócskájában”: „Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle”. 

Film

Az ember a fellegvárban. A filmsorozat Philip K. Dick azonos című regényére épül, egy olyan világ tárul elénk benne, amelyben a második világháborút Németország és Japán nyerte meg, és a cselekmény fő színtere a győztesek között felosztott Egyesült Államok. A sorozat aprólékos részletességgel mutatja be, hogy mi történhetett volna akkor, ha a fasizmus és a nemzetszocializmus ideológiája kapott volna teret a felemelkedésre. A történet főszereplője Juliana Crain, egy hétköznapi fiatal nő, aki izgalmas és hátborzongató kalandokon keresztül próbál a nácik és a japánok uralma és terjeszkedése ellen harcolni. 2018 őszén érkezett meg a harmadik évad, itt már egy kis sci-fivel is megfűszerezik az eseményeket.

Zene

Lana Del Rey: nagy kamaszkori szerelmem a zenéje – bármennyire is sok a figurája mögött a marketing. Nem zaj-, hanem hangalapú zenét készít, aminek a hangzás- és szövegvilága is eltér a jelenleg megszokott mainstream poptól. Nagy kedvenceim azok a számai, amelyeket még a nagy durranás Born to Die előtt vett fel, a legtöbb ilyen szerzemény fel is lelhető a YouTube-on. Rengeteg van belőlük, annyira, hogy nem telik el esztendő anélkül, hogy ne tudnék kitúrni egy újabb „noname” dalt, amibe azonnal beleszeretek. Ilyen a Wayamaya is.

***

Kereki Gergő

Idén leginkább társasági jogi jogesetekkel foglalkoztam a kultúrára fordítható időkeretemben, de ezt az élményt inkább nem közvetítem tovább az olvasóknak. :(

***

Secondhand - Szovjetűdök (Örkény Színház)

Gacsályi Sára

Amit olvastam

Rátaláltam egy internetes oldalra (Day Zero Project), ahol az emberek vágyaikat, teljesítendő céljaikat listázhatják, különböző határidőket szabva terveik beteljesítéséhez. Magukat a listákat is jó szívvel ajánlom olvasnivalónak, érdekes látni, hogy a világ különböző pontjain milyen célokat tűznek maguk elé az emberek: rácsodálkozhatunk mások kreativitására, motivációira, vagy éppen teljes elborultságára.  A számtalan értelmetlen, időlopó és emberi természettel maximálisan szembemenő kaland között egy listázott elem mégis megfogott: kérdezd meg húsz barátodat, ismerősödet, hogy mi a kedvenc könyve, aztán olvasd is el! Idén végül így tettem én is: három generáció tagjaitól kértem ajánlót, majd olvastam el kinek-kinek a kedvencét. Az ötletet magát jó szívvel ajánlom, azt pedig külön javaslom, hogy minél különbözőbb emberektől kérjünk ajánlásokat – állítom, hogy nem csak az irodalmat, de az ajánlást adó személyt is új oldalról ismerhetjük meg a könyvek által. 

Saját tapasztalataim alapján azt mondhatom, olvasás tekintetében nem volt még 2018-nál színesebb évem. Világklasszikusoktól kezdve (mint Dosztojevszkij és Kundera), a hazai (például Rejtő Jenőtől Szabó Magdán át Bartis Attiláig) és a német irodalmon át (W. G. Sebald Austerlitze) a kétes értékű amerikai ponyváig sok mindent olvastam. 

A 2019-es javaslatom mindenkinek: húsz jó barát húsz kedvenc könyve!

Amit néztem

Az idei filmfelhozatal kevéssé nyűgözött le. Egyetlen mozi fogott meg valamelyest, a Milorad Krstic által írt és rendezett Ruben Brandt, a gyűjtő – de ezt sem javasolnám mindenkinek. A film különös grafikája és nem átlagos témaválasztása eléggé beszűkítheti a célközönséget, de a pszichológia iránt érdeklődő és a kevésbé klasszikus grafikát kedvelő nézőknek abszolút javaslom! 

Az Örkény Színház repertoárját:  a társulat eddig is jó volt, most is az, mind a régi, mind az új darabjaik közel zseniálisak. A klasszikusabb előadások kedvelőinek a Tótékat, a maratoni darabokat bíróknak a József és testvéreit (esetleg a IV. Henriket), az újdonságra vágyóknak pedig a Secondhand - Szovjetűdöket ajánlom. Egyébként a színházban játszott Anyám Tyúkja darabok – I. és II. –, a Két néni ha megindul és az Azt meséld, el Pista! is jónak bizonyult, az egyetlen határozottan rossz élményem Kafka Átváltozásához kötődik – de fennáll az esély, hogy csak én nem voltam eléggé ráhangolódva.

***

Örök tél

Jereb Botond

Könyv

Szerb Antal: Utas és holdvilág (1937): Mindig is kedveltem a lélektani regényeket, de ez a mű valahogy teljes valójában magával ragadott. Szerb Antal egy olyan világot teremt, ahol a múlt és a jelen, a csoda és a valóság, a művészet és a polgári lét olyan elegyet alkot, aminek nincs párja a magyar irodalomtörténetben. A csodás észak-itáliai városok varázslatos szépségei egy lelki vívódásokkal terhelt férfi szemén keresztül kel életre az olvasó előtt. Az Utas és holdvilág egy önelemző regény, a magát kereső ember regénye, ami egy olyan utazásra invitál, ahol mindenki megtalálhatja a rég elfeledett gyermeki vágyait. Ez a regény nem más, mint az ifjúság ábrándjai és a felnőttkor realitásainak húsba markoló harca. „És ha az ember él, még mindig történhet valami” – zárja sorait Szerb Antal. 

Film

Örök tél (2018): A magyar film az elmúlt éveiben ismételten reneszánszát éli, akár a Saul fiára, akár a Testről és lélekről sikerére gondolunk. Idén is sikerült maradandót alkotni: Szász Attila filmje az emberi méltóságuktól is megfosztott és elhurcolt több százezer magyar férfinak és nőnek állít emléket, akiket a szovjet megszállást követően lágerekbe kényszerítettek. A fizikai és lelki megpróbáltatásokon mégis felül tud emelkedni egy felettes érzés, a szerelem. Ennek a szerelemnek szabályai vannak, pont, mint a túlélésnek. Csányi Sándor és Gera Marina alakítása a romantika és a dráma határmezsgyéjén finoman érzékivé tették a filmet. A rideg valóság hatására azonban a szerelmet is a kijózanító valóság lengi körül. Vajon az érzés hatalmasabb, mint a pusztító realitás? Van esély a túlélésre és az újrakezdésre?

Zene

Hobo – Hé, Magyar Joe (2018): Földes László idén is hiánypótló lemezzel jelentkezett. Jimi Hendrix „Hey Joe” száma inspirálta Hobot, hogy megalkossa a magyar Joe-t, ő lett Magyar József, a hetvenes évek végén született villamosvezető. A hányatott gyermekkor után Joe elvette az első nőt, aki lefeküdt vele, a felesége azonban félrelépett, és amikor Joe rajtakapta, apja vadászpuskájával lelőtte. Így jutott a cellasorra. Tizenhat év a börtönben folyamatos lelkiismeret-furdalással és szégyenérzéssel telt. Szabadulása után pedig a mai Magyarországon találja magát, ami nem hasonlít arra a Magyarországra, ahol ő felnőtt. A „Hé, Magyar Joe” a fájdalom, a szégyen és a lelkiismeret albuma, az istenkeresés, a megnyugvás és a békesség keresésének története. Aki szereti Hobo stílusát és a bluest, annak ez az album biztosan csúcspont volt idén.

***

Szilvay Gergely

„Van az a mondás a modernek részéről, hogy az órát nem tekerheted vissza.
Az egyszerű és nyilvánvaló válasz az, hogy de, visszatekerheted.
Az órát, minthogy ember alkotás, bármikor vissza lehet állítani ujjunkkal bármely órára.
Ugyanígy a társadalom, lévén emberi alkotás,
rekonstruálható bármely olyan terv szerint, amely valaha létezett.”
(Gilbert Keith Chesterton)

Tudják, miért petárdázunk szilveszterkor? Az archaikus gondolkodásban a zajkeltés mindig gonoszűző tevékenység, ennek kései megjelenési formája a petárdázás. Egyébként a szilveszteri és újévi hiedelmek, népszokások célja az egészség, a szerencse, a bőség biztosítása. Ilyenkor megújítják az időt, „a múlt év és az elmúlt idő eltöröltetik”, ez ugyanis „a világot elpusztító és újrateremtő mitikus pillanat”, s az élet megújításának szertartásai „új teremtést, azaz a kozmogóniai cselekedet megismétlését” is jelentik. Ilyenek a rituális megtisztulások (például böjt), vagy épp a termésbiztosító népszokások, mint a regölés.

„Ugyancsak a teremtés újévi megismétlése miatt tekintik még ma is a karácsony és vízkereszt között eltelt tizenkét napot a következő tizenkét hónap előképének. Európa parasztságának ugyanis nincsen semmi más oka arra a mindenütt általános gyakorlatra, hogy e tizenkét nap meteorológiai előjeleiből állapítsa meg az egyes hónapok időjárását, illetve esőzését.”

Ezt írja Mircea Eliade Az örök visszatérés mítosza c. kicsi kötetében, amelyet a legjelentősebb művének tartott, s amit nemrég újraolvastam, minthogy az egyik legfontosabb műnek tartom, ami valaha kezembe került, s amit érdemes összeolvasni a Jeles napok, népszokások aktuális időszakra vonatkozó részeivel. Eliadét Szalóki Ági lemezei juttatták eszembe – Öröme az égnek, ünnepe a földnek; Körforgás, Fújnak a fellegek. Az elsőn karácsonyi dalok szólnak úgy szalókiágisan, a második egy jópofa gyereklemez, a harmadik pedig népzene. 

Ég, föld, fellegek, körforgás – adta magát Eliade, főleg így év vége felé. De Eliadét számos más művel is érdemes összeolvasni. Például Kósa László Megjártam a hadak útját – A magyar nép történeti emlékezte című munkájával (s Dobos Ilona Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség és Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága című könyvével is). A népi emlékezetben összetorlódnak a századok, tatár és török egy kutya, Rákóczinak mindenhol van egy fája, s hős-arcehtípusokat épít a valós személyekből. Kósa László bemutatja Mátyás király, Toldi Miklós, Rákóczi, Zrínyi, a török, a jobbágyvilág, Kossuth és 1848, valamint régi vitézek, bujdosók betyárok, katonák, és persze a szent királyok népi emlékezetét. Kiderül, milyen toposzok jelennek meg a népi tudatban.  A népi emlékezet lukas és torzít – vonhatnánk le a következtetést.

Igen ám, de a Megjártam a hadak útját ráolvasva Eliadére, vagy inkább Eliadét ráolvasva Kósa munkájára rádöbbenünk, hogy amikor a népi történelmi emlékezet deficites voltát emlegetjük, igazából tévedünk. Nem az alapállításban, hanem abban, hogy ezzel azt előfeltételezzük, hogy a népi történeti tudatnak célja volt a történelmi események, alakok hű megőrzése. Ez azonban nem igaz, Eliadétól ugyanis megtudjuk, hogy az archaikus gondolkodás – márpedig a parasztság, a nép gyakorlatilag a huszadik század második felében végbement eltűnéséig archaikus módra szemlélte a világot – célja éppenhogy a történelem kiküszöbölése. A történeti alakok mítikus hősökké változnak, a történeti események kiesnek, hiszen „a nép emlékezete az egyedi eseményeket és a valóságos személyiségeket nehezen őrzi meg: az események helyett kategóriák, a történeti személyiségek helyett pedig archetípusok határozzák meg az effajta képzelet működését”, „az archaikus tudat nem ismeri el a személyes emlékezés fontosságát”. Mindez pedig „lázadás a konkrét történelmi idő ellen”, visszatérési vágy a mítikus időkbe, a történelem rémületétől való menekülés, egyfajta lelki önvédelem, de ugyanakkor sajátos archaikus lételmélet is. Eliade szerint nincs szó semmiféle primitivizmusról, az archaikus gondolkodás ugyanis megóvott a történelem rémületétől, szemben a modern gondolkodással. 

De itt még nem ér véget azok sora, akiket érdemes ráolvasni Eliadéra, vagy akikre érdemes ráolvasni Eliadét. Mindenekelőtt adódik Platón, aki gyakorlatilag ennek az archaikus létszemléletnek a filozófusa. Mondhatnánk, hogy az archaikus létszemlélet platonista, s így a magyar népi tudat is platonista. 

Zseniális kötetecske C.S. Lewis The Discarded Image című munkája, ami a következő összeolvasandó munka Eliadéval. Tudják, mi rejlik amögött a kifejezés mögött, hogy „hetedik mennyország”? Ha elolvassák Lewist, megértik. Az amúgy ismert fantasy-szerző a felvilágosodásig uralkodó világszemléletet, az ókori-középkori kozmoszt, a ptolemaioszi világfelépítést mutatja be részletesen, lenyűgöző módon, igazából a középkori és a reneszánsz irodalom megértését segítendő, de ez mellékes. Hogy épült fel az univerzum a középkoriak szerint? Mik voltak a szférák? Hogy nézett ki a föld (nem, nem volt lapos)? Mit gondoltak az emberről, az élővilágról? És persze a csillagokról, amelyeket élőlénynek tekintettek sokáig! S ha már Lewis: Mezei Balázs Radical Revelationje egészen fantasztikus elemzését adjak régiek és maiak világszemléletének (is).

Ha már csillagok: Bödők Zsigmond Harmatlegelője (más címmel Magyarok égi képeskönyve) azt mutatja be, miként látta az égboltot a magyar nép, hogyan nevezték a csillagokat, csillagképeket, milyen történeteket láttak beléjük – jó kis alternatíva a görög mitológia csillagok egével szemben. És ha már archaikus világ, mítoszok és archetípusok: Tánczos Vilmos Szimbolikus formák a folklórban című munkáját is jó szívvel tudom ajánlani; Lewis pedig meghozza a kedved Dante Isteni színjátékához, aminek Nádasdy-féle fordítását idén fejeztem be.

Roger Scrutont megint csak ajánlani lehet, legyen szó akár a Conservatism – The Invitation to the Great Tradition kis könyvecskéjéről, vagy a magyarul idén megjelent Zöld filozófiáról, ami bizonyítja, hogy a környezetvédelem, természetvédelem, ökogondolkodás igenis teljes mértékben összeegyeztethető a konzervatív gondolkodással, sőt, azzal egyeztethető össze igazán – csak épp Scrutonunk a baloldali zöldekkel szemben nem a globális, hanem a lokális cselekvést hangsúlyozza, központba helyezve a kötődést – a kötődést az otthonhoz, a sajáthoz, a tájhoz, nemzethez, családhoz. 

Chesterton számos művét is volt alkalmam 2018-ban elolvasni, így a The Everlasting Mant, a What’s Wrong With the Worldöt, vagy épp az Aquinói Szent Tamásról szóló könyvecskéjét. A józan ész és az egyszerűség védelmezője ma is kiváló és aktuális olvasmány, Chesterton kiváló intellektuális védelmet jelent a kurrens nonszenszekkel szemben, az Outline of Sanityben kifejtett disztribucionista elképzeléseit pedig imádták volna a két világháború közti magyar népiek és falukutatók, elképzelései jól rímelnek az elmaradt földosztásra. Jó elővenni újra Szabó Zoltán Cifra nyomorúságát és Féja Géza Viharsarokját is. 2018 őszén volt nyolcvan éves az egyik legnagyszerűbb magyar író, a zilahi-kolozsvári Szilágyi István, aki állítólag új regénnyel készül. Mindenesetre regényei, novellái mellett érdemes Márkus Béla Szilágyi István című kötetét is kézbe vennünk. 

Mindehhez Szalóki Ági lemezei mellett ajánlom Kubinyi Júlia Rusticóját (vele készült interjúnk itt olvasható), vagy a Magos Forgatósát (Magos-interjú itt), illetve a délvidéki Fokos zenekartól a Jókedvembent, mielőtt túlságosan úrrá lenne rajtunk a hanyatlás miatti mélabú.

Végül engedjenek meg egy idézetet C. S. Lewistól: „Mivel a középkori univerzum véges, ezért formája van, a tökéletes szférikus forma, ami egy rendezett sokszínűséget rejteget. Ha modern szemmel szemléljük az éjszakai eget, az olyan, mintha a tengert néznék, ami a ködbe veszik, vagy mintha erdőben bolyonganánk – fák mindenütt, horizont sehol. A felénk tornyosuló középkori univerzumra tekinteni viszont inkább olyan volt, mint egy nagyszerű épületet szemlélni. A modern asztronómia „tere” rémületet válthat ki, összezavarhat vagy holmi álmodozásba kergethet minket; a premodern asztronómia szférái viszont olyas valamivel szolgálnak, amiben a tudat meg tud pihenni, s aminek nagyszerűsége ugyan letaglózó, de megnyugtató harmóniájában. Ebben az értelemben a mi univerzumunk romantikus, az övéké pedig klasszikus volt”.