Szombaton a Kolozsvári Magyar Operában mutatták be a Magyar menyegzőt, a részben Kalotaszegen forgatott különleges moziban a népzene, a néptánc energiája adódik össze egy nyolcvanas évek eleji történetben. A premieren jártunk, ahol a főszereplő Törőcsik Franciskát ugyan nem, de sok más szívmelengető kincset találtunk.
„Hú, ez tényleg így volt, jó a film” – mondja a mellettem ülő hetvenes hölgy a hasonló korú partnerének a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén a Magyar menyegző vetítése alatt. Nem véletlenül vagyunk éppen itt, hogy az A kategóriás tallini Fekete Éjszakák Filmfesztiválon tartott világpremier után két nappal az elsők között nézzük meg ezt a különleges mozit. Nem csupán azért, mert az 1980-as évek elején játszódó, néptáncos elemekkel bőven dúsított történet fő helyszíne Kalotaszeg,
hanem mert a múlt századfordulón kis híja volt, hogy nem Kolozsvárból lett Hollywood.
Jó, ez egy kicsit talán túlzás, de az biztos, hogy a kolozsvári magyar színház egykori meghatározó vezetője, Janovics Jenő tényleg errefelé ringatta a magyar filmgyártás bölcsőjét, hogy mást ne mondjunk, az általa alapított erdélyi Corvin Filmgyárban kezdte a pályafutását mások mellett az angol filmipart megteremtő Korda Sándor (Sir Alexander Korda) és a Casablancával magát a filmtörténet aranykönyvébe beíró Kertész Mihály (Michael Curtiz) is.
Minderről egy kedves kolléga mesél meglehetősen érdekesen a Kolozsvárig tartó hosszú buszúton, miközben a Magyar menyegző premierjére döcögünk – a határ után szó szerint is. De sebaj, megadjunk magunkat a sorsnak, és élvezzük, hogy így legalább van idő beszélgetni nemcsak egymással, hanem a különleges útitársunkkal is. Ő Bubik Réka, a moziban András Erzsi, akinek az esküvője lesz a katalizátora a filmbéli eseményeknek. Erről spoilermentesen csak ennyit írhatunk:
két Magyarországról érkezett fiatalember belecsöppen egy mérai lakodalomba, aminek az eredménye egy kis verekedés, több pálinka és még annál is több szerelem lesz.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem utolsó éves hallgatójától egyáltalán nem áll távol a sztorinak kulisszát és mélyebb tartalmat adó kalotaszegi közeg, hiszen édesanyja aktív néptáncos, a Táncművészeti Egyetem oktatója, és maga is tíz évet töltött a Bihari János Táncegyüttesben. Hogy végül mégis édesapja hivatását választja – a névazonosság nem véletlen – viszonylag későn, a gimnázium vége felé dőlt el, de „mivel rögtön felvettek, minden kétségem eltűnt, tényleg ezt akarom-e csinálni”.
A Magyar menyegző Erzsije a jelenleg a Nemzeti Színházban a gyakorlati idejét töltő fiatal hölgy első filmszerepe, de nem csupán e miatt marad örök emlék. Hanem mert „a forgatáson ritka jó volt a hangulat, és akik később, az első stábvetítésen részt vettek, is azt mondták, ilyet még nem láttak, hogy a szereplők, statiszták a végén mind együtt énekelnek.
Ha lett volna rá mód, minden bizonnyal táncra is perdültünk volna.”
Apropó tánc, a többségnek Rékához hasonlóan eleve nem volt teljesen idegen a néptánc világa, a „tömegjelenetekben”, így többek között a lakodalomban vagy a budapesti táncházas részekben a Zsuráfszky Zoltán, Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor által közösen megalkotott koreográfiákat a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, az Állami Népi Együttes művészei és kalotaszegi táncosok táncolják el. Kivétel a férfi főszerepet alakító Kovács Tamás, aki – mint Rékától ezt is megtudjuk – korábban nem sok néptánclépést tett, „a felkészülés során azonban egészen szépen megtanult még csapásolni is, sőt, úgy hallottam, a forgatás óta többször látták felbukkanni különböző budapesti táncházakban”.
Ha valaki olyan tudatlan lenne, mint én, akkor elárulható, hogy a csapásolás egy néptáncos „szakszó”, ami minden tájegységekben ugyanazt az igen látványos és erőt, dinamikát sugárzó mozdulatot jelöli: amikor a férfi táncos odacsap a combjára vagy a csizmaszárára.
A Magyar menyegzőben nemcsak ebből a mozdulatból és a Pál István Szalonna válogatta zenékből akad bőven, hanem a csodálatos kalotaszegi népviseletekből is. A kolozsvári opera nézőterén ezeket ráadásul testközelből is megcsodálhatjuk, hiszen jó néhányan ebben érkeznek a díszbemutatóra a környékbeli településekről, így mások mellett Mérából és Magyarvistából – e falvak a szentendrei skanzen vonatkozó tájegysége mellett fontos forgatási helyszínek is voltak.
Ezt is ajánljuk a témában
Elindult a Magyar menyegző című nagyszabású játékfilm forgatása. A hetvenes évek végén játszódó moziban két budapesti fiatalember egy kalotaszegi lakodalomban keveredik sorsfordító kalandokba. A főszerepekben mások mellett Törőcsik Franciska és Kovács Tamás látható, a zenei rendező Pál István Szalonna.
Közöttük van a mérai néptáncos házaspár András-Varga Katalin és Varga Zoltán László, azaz a „valódi” András Kati és Péter is. A titok nyitja a nevekben rejlik, véletlen vagy a sors furcsa játéka, de a fiatalasszonyt éppen úgy hívják, mint a Törőcsik Franciska játszotta női főszereplőt. A lakodalmuk a nyáron volt, nagyjából a filmben is látható hagyományos dramaturgiát követve, népzenével, néptánccal és mérai viseletekkel. Mivel Katalinnak csíkszeredaiként ilyen egy sem lapult otthon a szekrényében,
az anyósától ajándékba kapott öltözékben ment férjhez, és azt viselte a filmben is.
A helyi statiszták többségéhez hasonlóan, akik szintén a saját vagy a szomszédok szekrényeiből szedték elő a generációkon át őrzött, felbecsülhetetlen értékű kincseket. A menyasszonyöltöztetős jelenetben az egyik nagymamát alakító Tötszegi Erzsébet nemkülönben; a tősgyökeres mérai asszonytól, aki a templomba, ünnepekre ma is felöltözik a rend szerint, nemcsak a helyi „divatról”, hanem annak változásairól is megtudunk egyet s mást. Például hogy míg „régen az én koromban, hetven felé közeledve már mindenki feketében járt, mi éppen nemrég kérdezgettük egymást a templomban, illik-e még hozzánk ez a sok szín”.
Mielőtt erre Tötszegi Tekla, a mozi néprajzi szakértője választ adna, a fiatalokat kérdezzük, soha nem jutott-e eszükbe Kalotaszeget a nagyvilágra cserélni, egyszerűbben, megtalálták-e a számításukat, az életlehetőségeiket errefelé, már a leendő gyerekeikre is gondolva. Mindketten rögtön és határozottan rávágják az igent. Még Zoltánnak sem volt ez soha igazi dilemma, hiába lakott és tanított kalotaszegi táncokat Budapesten, Ausztráliában és Amerikában –
„azért jó elmenni néha, mert akkor az ember még jobban vágyik haza”, mondja.
Katalin pedig eggyel emelkedettebben fogalmazva így foglalja össze a miérteket:
„Sokan hamar elköltöznek innen a jobb megélhetés reményében, de mi azt szeretnénk megmutatni, miért érdemes mégis maradni, miért jó ma is Kalotaszegen élni. És ehhez a legjobb eszköz és érv a néptánc, a hagyományaink. Ami nem azt jelenti, hogy le lennénk maradva a világtól, nyilván mi is használunk mobiltelefont és van Netflixünk. De attól még erősen hiszünk a megtartó gyökereinkben, a közösségünk egymást segítő, megemelő erejében.”
Berúgták az ajtót
A közösség megtartó ereje érdekes módon az est további részében is többször szóba kerül. Ezt hangsúlyozza az említett néprajzi szakértő is. Tötszegi Tekla már az előkészületek során heroikus munkát végzett, amikor úgy igyekezett összegyűjteni és -válogatni a nádasmentei viseleteket, hogy azok minden elemükben – az ünnepi muszujtól (bő, ráncolt, lepelszerű hátsókötény) a hímzett bujkákon át a menyecskék viselte piros csizmákig – egyszerre legyenek tükrei az egész tájegységnek, de közben a nyolcvanas évek eleji állapotokat is hűen visszaidézzék.
Amikor főleg a nők tartották egyben az itteni mindennapokat,
hiszen a férfiak nagy része a városokba járt dolgozni, így „a családi-közösségi szabályokat az otthon lévő anyák és feleségek írták a génjeikben hordozott örökségük és a kiskoruktól magukba szívott tapasztalatuk, tudásuk szerint” – mindez erősen megmutatkozik a Magyar menyegző különböző módokon, de egyformán erős női karaktereiben is.
És ezt, a közösségben lévő megtartó erőt emeli ki a rendező is. Káel Csaba, a kizárólag e miatt az alkotás miatt az operatőri székbe visszaült Lajos Tamással együtt, az ötlet megszületésétől kezdve nagyjából harminc évet várt a mozi megvalósulására. A forgatókönyv ráadásul az ő személyes élményeiből táplálkozik: építész egyetemistaként, 1981-ben Magyarvistán csöppent bele véletlenül egy hasonló esküvői ünnepségbe, aminek a hatására rövid úton leszámolt az addig halványan dédelgetett rockzenészi álmokkal, és amellett, hogy a magyar néptánc örök szerelmese lett, másfél évig még a Bartók Táncegyüttesbe is eljárt.
Most, három évtizeddel később, a tallini filmfesztiválon pedig az is bebizonyosodott számára, hogy ez a közeg mindenféle előzetes tudás vagy helyismeret nélkül, csupán az energiájával, a hagyományokban gyökerező, mégis nagyon élő erejével bárkit ugyanígy képes egy pillanat alatt elvarázsolni:
„a miénk volt a nyitóprodukció, és a fesztivál elnöke külön megköszönte, hogy ilyen hévvel és lendülettel berúgtuk az ajtót”.
Ugyanakkor – teszi hozzá Káel Csaba – ez a bizonyíték arra is, hogy a másik céljukat szintén elérték: skanzen „építése” helyett annak az euforikus érzésnek az átadását, „amit bármely korban érez az ember, ha belecsöppen egy kalotaszegi mulatságba. Vagy csak meghallgat-megnéz egy dinamikus legényest, amit a maiak ugyanolyan elánnal tudnak eltáncolni, mint a sok évtizeddel-évszázaddal korábban élt őseik.”
A film ugyanakkor egyfajta korrajzként is értelmezhető, felvillantva a Ceaușescu-rendszert duplán nyögő erdélyi magyar kisebbség fortélyos félelem uralta korabeli mindennapjait és csak azért is túlélését – a bevezetőben említett nézői reakció szerint ez sem sikerült éppen rosszul. Amellett, hogy a Magyar menyegző sikeresen – és büszkén vállaltan – idézi meg Novák Ferenc „Tata” személyét és örökségét, Korniss Péter munkásságát, a magyar táncházmozgalom ikonikus alakjait és nem utolsósorban azokat a zenészdinasztiákat,
amelyek leszármazottjai a lakodalmas jelenetekben is feltűnnek.
Utóbbiak tekintetében Pál István Szalonna főként azok közül válogatott, akik zsigerileg kötődnek Kalotaszeghez, „ahol az volt a szokás, hogy minden egyes kisebb régiónak, akár falunak megvolt maga zenész családja. Bogártelkén a Czilikák, Mérában az Árusok, a Bánffyhunyadon a »Csipások«, Netti Sanyi bácsiék meg, kivételként erősítve a szabályt, szinte mindenhol zenéltek. Nekünk a filmbeli zenekarban pedig van egy Árus Bélánk, aki harmonikás, ifjú Netti Sándor és Varga István »Kiscsipás« hegedülnek, a brácsás meg ifjabb Toni Rudi, Kalotaszeg legnagyobb brácsás generációjának szinte utolsó mohikánja.”
Ők, vagyis a Pál István Szalonnával kiegészült helyi zenészek gondoskodnak arról is, hogy aki ezen az estén belép a kolozsvári operába, rögtön érezze a svungot; tényleg egészen különleges élmény élő muzsikaszóra bevonulni a zsúfolásig megtelt terembe. Ahogyan az is különleges élmény, hogyan képes tényleg mindent elfeledtetni a tánc, a zene a vásznon is könnyedén átsugárzó ereje, a viseletek időtálló szépsége
és a mindezek mögött felsejlő ősi rend tiszta logikája.
Még a forgatókönyv vékonyságát és a karakterépítési hiányosságokat is megbocsátjuk a végére. Ezt a problémát egyébként a színészek közül leginkább az örömapát játszó Lengyel Ferenc tudja megugrani, de mindenki más is becsülettel megteszi, amit a mozgástere enged. És ha azt mondjuk, a lányok álomszépek, úgy arról sem feledkezhetünk meg, hogy Kovács Tamás meg olyan, mint egy régi vágású, nagyon jóképű hollywoodi filmsztár. Januárban a magyarországi nézők is megbizonyosodhatnak minderről, a tervek szerint a Magyar menyegző ekkor viszi majd táncba a határon belüli közönséget is.
Nyitókép: Jelenet a Magyar menyegző című filmből, amelynek két főszereplője Törőcsik Franciska és Kovács Tamás. (Szupermodern Stúdió)
De nem hagyja szó nélkül a felnőttek felelősségét sem. A tavaly Cannes-ban nagy sikert aratott francia mozi az HBO Maxon látható.
És a világon mindenkinek. Őszentsége, a 14. dalai láma utolsó filmes megszólalása hosszú útmutató ahhoz, hogyan lehetne nyolcmilliárd ellenség helyett nyolcmilliárd testvér a földön. A boldogság tanítása képi világa fantasztikus, gondolati szempontból viszont kissé a felszínen mozog.
Irigylésre méltó az édesanyjával való kapcsolata, a felesége áldozatkészsége és a futball iránti szenvedélye is. Egészen hátborzongató jeleneteknek lehetnek szemtanúi, akik beülnek a Bölöni – az erdélyi legenda című dokumentumfilmre.
Anders Thomas Jensen legújabb mozijában Mads Mikkelsen John Lennonnak, más meg időnként Heinrich Himmlernek képzeli magát, de nem biztos, hogy velük van a legnagyobb probléma. Farkas Anita írása.
A mindkét nemzet által hősként tisztelt egykori BEK-győztes labdarúgóról film készült, amelyet háromszoros telt ház előtt, a címszereplő örömkönnyeinek közepette mutattak be Marosvásárhelyen. Bölöni László a könnyeivel küzdött.
Küzdelmes életéről, pályafutásáról beszél a Kontextus-csatornán Pártay Lilla, a 20. század egyik legnagyobb magyar balettművésze.
A drogpárti aktivisták már ott tartanak, hogy polgári ellenállásra buzdítanak a rendőrségi razziák ellen.
Valamit tenni kell az ügyben.
