„Hát kinek köllött vóna egy ruszki?” – történelmünk kel életre a Jolka harangja regényben

„A háború is igaz vót. Tizenhét-tizennyóc vótam abba az időbe. Az egyik német hű, de akart vóna gyünni énhozzám. Mikor aztán a ruszkik vótak, az egyik képes lett vóna itt maradni miattam. Aztán elmenesztették, ment a bandája után. Akart vóna maradni Magyarországon. Hát kinek köllött vóna egy ruszki? Nekem nem, a világér se.”

Érzem magamon a napi munkájuk végén, otthonaik előtt ülő szarvaskendős nénik figyelő tekintetét. Odasúgnak egymásnak, ám egy másodpercre sem veszik le rólam a szemüket. Az izomlázat is érzem, miközben a nyeregből kiállva kaptatok fel a sárga Csepellel a Táncsics utca dombjának tetejére: Egressy Zoltán könyve, a Jolka harangja egyenesen a gyerekkoromba repített vissza.

Ahogy tekerek, egy-egy ízes szót elkapok a beszélgetésből is. S bár a regény özvegy zalai parasztasszonya más tájnyelvet beszél, a közeg számomra rendkívül otthonos,

– vagy talán különösen amiatt.

A könyvben végig Jolka, a 94. életévét taposó öregasszony belső monológját halljuk, miközben el-elkalandozó értelmével emlékszik vissza életére. Önmagában is rendkívül izgalmas belelátni az asszony világába, megismerni gyerekkorát, fiatalságát, házasságát, és nem utolsó sorban megtudni hátborzongató titkait: a sajátjait, a szomszédokét, a faluét.

Figyelemreméltó, hogy ráadásul mindezt Jolka szöges ellentéte,

Briliáns megfigyelőképességre vall, hogy ennyire hitelesen szólal meg a szépkorú vidéki özvegyasszony hangján.

Ezt a hitelességet nemcsak a könyvben hemzsegő ízes kifejezésekkel, idiómákkal éri el – „kotyoltam a kapával a sír körül”, „lassan tudok toporászni, fáj a térgyem”, „szomszéd Vica még át tudott kepeszteni” –, hanem a történetmesélés módjával is.

A belső monológot olvasva egy másodpercig sem kételkedünk abban, hogy végig egy hús-vér, a halálra készülő öregasszony beszél hozzánk, a jelen perspektívájából újraélve és újraértelmezve a múltat. Vannak történetek, amiket három-négyszer is elénk tár, de sosem ugyanúgy, mindig kicsit elvéve-hozzátéve vagy épp szépítve rajta. Ettől még inkább úgy érezhetjük, ott ülünk a nagy diófa alatt, ami körül láncra vert kutya koptatta ki a füvet, perzselő nyár van, és egy valódi életet, egy valódi asszony visszaemlékezéséből ismerünk meg. Pont, mint gyerekkorunkban – mármint a miénkben, akiknek volt szerencséje falun felcseperedni.

ahogy átsejlenek a tájnyelv és az asszony sajátos szemüvegének homályán, ugyanazok az alakok, mégis mindig más fénytörésben.

Különösen érdekes Jolka több, mint húsz éve halott férjének szerepe, aki a szentté avatástól – „Jaj, de előkaparnám a Béla papát, csak tudnám! Mikor vele vótam, semmi hiányom nem vót. Minden jó vót. Azóta meg nincs semmi” – az elátkozásig minden fokozatot megjár ebben a visszaemlékezésben, láttatva kapcsolatuk mélypontjait is: „engem az uram egyszer jól orrba vágott. Még terhes se vótam, az elejin történt”.

Mindezek ellenére mindvégig érezzük, minden visszavetített vágyakozása ellenére Jolka soha más férjet nem választott volna magának. Egy helyütt meg is indokolja miért: „olyan hízelgő természet vót, azér is lett ő az uram”. Jolka legszebb időszaka is az volt, amikor harangoztak Béla papával, és a papokat szolgálták vagy éppen a templomot díszítették.

A harang szimbólum nemcsak itt jelenik meg, a más faluba férjhez ment, fiatal Jolka hazavágyódását is kiérezzük belőle.

A könyvben nemcsak a jelen és a múlt keveredik – egyszerűen nincs is konkrét cselekménye. Inkább apró képkockákból próbáljuk összerakni az egész képet, ugrálva előre és vissza az időben. Mintha a haldokló özvegyasszony szemei előtt újra és újra leperegnének a legfőbb emlékképek, a maguk jogán állva össze félig-meddig koherens egésszé. Ám

Olyan kicsit, mint egy Arany Jánosi-ballada: a könyvben mindvégig ott feszülő dráma az utolsó oldalakon bomlik elénk, ám akkor sem ismerjük meg a részleteket. Homályos marad a kép az emlékezés ködében.

Eközben a 94 éves asszony élettörténetén keresztül, alulnézetből végigkövethetjük a magyar történelem elmúlt kilencven évét, a világháború, téeszesítés, gulyáskommunizmus-vonalon túl Egressy részletes képet fest a kor vidéki társadalmáról.

Felvonulnak itt kurvák, részegesek, mikor-mit lopkodó szomszéd, lecsúszottak. „Itt is elestem, az utcán, mikor egyszer épp gyütt egy nagy autó az átelleni kurváért. Sikkesen beugrott, mentek a mezőre. Én meg feküdtem az utcán. (…) Ismertem azt az autót, az az ember lebúbolta a nőt, de hányszor. Meg aszondták, a nő valamelyik fiatal lányrokonát is. Azt is viszik már a hapsik. Tizenöt éves, szép lány. Úgy volt, hogy megy tanulni, de bizony nem ment. Keresi inkább a pénzt.”

Jócskán megjelenik a könyvben az agresszió, a férj, aki feleségéből „kitiporta” a gyereket, vagy maga a macskafojtó Jolka.

ahogy az idősíkokat sem, így ezt sem lehet egymástól elválasztani: „nem vót Úrnapján körmenet. Már tavaly se. Pedig akkor köll a gonoszt elűzni”.

Ebbe a ködös és gyakran letargikus hangulatú világba szerencsére gyakran beszűrődnek a megmosolyogtató történetek. Ilyen, amikor Jolka fiatalasszonyként elbóbiskolt a szekéren, és beesett a rúd közé, a szekér alá, vagy az is, amikor az eisenbergi szent kútból ivott, és meg kellett állítani a buszt miatta: „odafostam a partra, csak nem vót nálam semmi, papír se.”

A jó és a rossz, a szent és a profán, a tragédia és a komédia kibogozhatatlanul összegabalyodik e regény történetében, Jolka néni elbeszélésében – mint magában az életben.

Jolka harangja

Egressy Zoltán regénye

Helikon Kiadó, 2022