A könyvben nemcsak a jelen és a múlt keveredik – egyszerűen nincs is konkrét cselekménye. Inkább apró képkockákból próbáljuk összerakni az egész képet, ugrálva előre és vissza az időben. Mintha a haldokló özvegyasszony szemei előtt újra és újra leperegnének a legfőbb emlékképek, a maguk jogán állva össze félig-meddig koherens egésszé. Ám
a teljes kép a regény végére sem tisztul, pixeles marad.
Olyan kicsit, mint egy Arany Jánosi-ballada: a könyvben mindvégig ott feszülő dráma az utolsó oldalakon bomlik elénk, ám akkor sem ismerjük meg a részleteket. Homályos marad a kép az emlékezés ködében.
Eközben a 94 éves asszony élettörténetén keresztül, alulnézetből végigkövethetjük a magyar történelem elmúlt kilencven évét, a világháború, téeszesítés, gulyáskommunizmus-vonalon túl Egressy részletes képet fest a kor vidéki társadalmáról.
Felvonulnak itt kurvák, részegesek, mikor-mit lopkodó szomszéd, lecsúszottak. „Itt is elestem, az utcán, mikor egyszer épp gyütt egy nagy autó az átelleni kurváért. Sikkesen beugrott, mentek a mezőre. Én meg feküdtem az utcán. (…) Ismertem azt az autót, az az ember lebúbolta a nőt, de hányszor. Meg aszondták, a nő valamelyik fiatal lányrokonát is. Azt is viszik már a hapsik. Tizenöt éves, szép lány. Úgy volt, hogy megy tanulni, de bizony nem ment. Keresi inkább a pénzt.”