Az átélt forradalom – így mesélnek híres művészeink 1956-os emlékeikről

Nyomtatott hetilapunk indulása óta az újság ÉLET rovatában számtalan életút-beszélgetéssel ajándékoztuk már meg olvasóinkat. Ezen interjúk részleteiből készítettünk most egy összeállítást, melynek fókuszában 1956 és az október 23-ai események állnak. Vajon hogy emlékeznek – a még ma is köztünk élő, ám akkor még „gondtalan” gyermekkorukat töltő – legnagyobb művészeink a magyar forradalom idejére?

***

Melocco Miklós

Melocco Miklós Magyar Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas szobrászművészt a főiskolára kerülése után egy évvel érte az '56-os forradalom. Ráadásul a szobrász a Képzőművészeti Főiskolára járt, ahol köztudott, hogy komoly ellenállócsoportok alakultak, sőt véres harcok zajlottak, amelyek emberéleteket is követeltek.

„Arra emlékszem, hogy a Képzőre katonák is jártak hozzánk tanulni, mert a hadsereg kiadta parancsba, hogy néhányan végezzék el a Képzőművészeti Főiskolát, és utána kezdjenek el kultúrköröket vezetni. A tanárok meghajlottak az akarat előtt, hiszen féltek. Nem akartak Recskre kerülni. Az egyik évfolyamtársam, Kovács Béla százados így járt öt évig a főiskolára. Parancsba kapta, nem tudott semmit. 1956 furcsa történet volt. Egy idő után félni kezdtek, akik túlzottan véreskezűek voltak addig. Már korábban megijedtek, mint hogy megerősödött volna a forradalmi szellem működése. Attól féltek, hogy amit addig csináltak, azt majd velük fogják tenni. Profik voltak, hiszen nyilas is volt köztük, a nyilasok egy része ugyanis hamar kommunista lett” – mesélte a korábban nekünk adott életútinterjúban Melocco, aki maga is a szervezők között volt.

„Akkoriban sok diákgyűlést tartottak, ahol egyre bátrabban szólaltunk fel. Voltam annyira izgága, hogy én is a felszólalók közé tartoztam. Amikor a ruszkik november 4-én bejöttek, berontottak a főiskola épületébe is. Emlékszem, a pincében ellenálltak a volt katonák – Csűrös Zoltán és Komondi Sándor is ott halt meg.

Hősi halált haltak fegyverrel a kezükben. Csak lepedőben tudtuk felvinni a testeket, mert géppisztollyal jöttek a ruszkik. Amerre mentek, kaszálva lőttek előre. Volt olyan ember, akiből lekvár lett. Először a főiskola udvarán temettük el őket, de onnan elvitték a testeket, mondván, nehogy már kegyhely legyen az udvaron.”

Melocco Miklós azt a történetet is elmesélte lapunknak korábban, hogy noha nem a főiskolai harcok során, de őt magát is meglőtték a ruszkik:

„Igen, meglőttek a Kálvin térnél. Noha nem volt fegyverünk, és nem csináltunk semmit, a bátyámmal minden helyszínen ott akartunk lenni. A Kálvin téren egy pótkocsis teherautó állt, nem volt teteje, tele volt ruszkikkal, akiket az Üllői útnál az Állami Biztosító épületéből időnként lőttek. Emlékszem, köd volt, és a Bástya utcából egy öregúr közeledett egy rolnival a kezében. Sötétkék csomagolópapírt vitt felgöngyölve, mert megtanulta a háború alatt, hogy azzal remekül el lehet sötétíteni az ablakot. Azt a csomagolópapírt pedig csak úgy tudta cipelni, ahogy az ember általában egy puskát visz. Láttam, ahogy átszaladt a Kecskeméti utcán, a ruszkik pedig lőni kezdtek.

Akkor vettem észre, hogy valóban négykézláb menekülök, hiszen átlőtték a jobb lábamat. A Magyar utcánál tudatosult bennünk, hogy mennyire vérzik, próbáltuk elkötözni. Szerencsére hamar jöttek a mentők, folyamatosan járták az utcákat, és ahol bajt láttak, ott segítettek. Sokáig nem tudtam járni, csak mankóval” – emlékezett vissza a művész.

Meloccót később a sebesülése kompenzálására Varsóba szerették volna küldeni ösztöndíjjal, de Marosán György végül nem engedte ki, mondván, „Gomułkának van már elég fasisztája”. Így végül nem ment.

Tolcsvay László

Tolcsvay László, Erkel Ferenc-díjas magyar zenész, énekes, zeneszerző szintén életútinterjút adott lapunknak korábban, ahol ő is felelevenítette néhány 1956-hoz köthető emlékét. A fiatalabbik Tolcsvay hatéves volt a forradalom idején, és elég központi helyen, a Várban nőtt fel.

„Itt laktunk, ahol most beszélgetünk, pontosabban nem ebben, hanem az udvarra néző, egyszobás emeleti lakásban. Apukám, aki református kántor volt, majd énektanár a Bezerédj utcai általános iskolában, azon a bizonyos október 23-án nem jött haza. Soha nem szokott ilyet csinálni. Végigjárta a tüntetőkkel az útvonalat az egyetemtől a Margit hídon át a Kossuth térig. Anyukám rettenetesen izgult, akkoriban még nem volt telefon. A papa szelíd ember volt, de akkor úgy érezte, ott kell lennie” – mondta a zenész.

„A másik emlékem, hogy amikor már javában zajlott a forradalom, az egyik unokabátyám egyszer csak bekopogtatott hozzánk, tisztán emlékszem a viharkabátjára és a nemzetőrszalagjára. Két kenyeret hozott a hóna alatt. Kisfiúként nagyon felnéztem rá. És akkor ehhez képest jött a november 4-e utáni állapot. Emlékszem, a Moszkva téren vagy a Széna téren föl volt borulva egy vonatkocsi, mi pedig sorban álltunk a hentesboltnál apukámmal. November 4-e után elkezdődtek a nagy lövöldözések itt is; mélyen alattunk van egy pince, ott bújtunk el.

Valamelyik tank talán eltalálta a kaput, mert leomlott belőle egy darab, utána már nem fértek el alatta. Egyszer valaki, aki fölmerészkedett, visszarohant, hogy ég a levéltár velünk szemben. Az izzó vasablakok sorra omlottak le a sportpályára. Szerencsére esett az eső, s nem úgy fújt, hogy lángra lobbantsa a mi háztömbünket is. Aztán ezzel az állapottal gyerekként valamennyire megbékéltünk – például rendkívül érdekes volt, hogy itt cserélik a tankok lánctalpát. A Kapisztrán téren rendezték be a ruszkik a tankodromot.”

Halász Judit

Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész- és énekesnőt – akivel nem régiben a 80. születésnapja alkalmából készítettünk életútinterjút – kamaszként érte a forradalom.

„Életem első randevúja napra pontosan akkor, október 23-án volt. A barátnőmmel együtt a Németvölgyi és az Orbánhegyi út sarkán volt randevúnk két fiúval, akikkel a tánciskolában ismerkedtünk meg. Mi lányiskolába jártunk, ők pedig a mellettünk lévő fiúgimnázium tanulói voltak.  Még arra is emlékszem, hogy aznapra mozizást terveztünk. A sarokról le lehetett látni a Böszörményi útra, ahol a villamos járt. Azt láttuk, hogy a villamoson délután fürtökben lógtak az emberek.

így lett vége az első randevúmnak – mesélte mosolyogva.

„A forradalom kapcsán az is élénken megmaradt, hogy a házunkban laktak kisfiúk, akiknek én mindig szívesen meséltem. Akkor már közel laktunk a Déli pályaudvarhoz, ahol azért történtek dolgok, szóval féltünk is néha. Ezek a kisebb fiúcskák az utcafronton laktak, mi pedig a ház hátsó részén, ezért a gyerekek átjöttek, én pedig a 77 magyar népmeséből olvastam nekik. Na, meg arra is emlékszem, hogy a Greguss utcában volt egy pék, és a nagymamával egészen az Istenhegyi útig álltunk sorban kenyérért. Egy teljes napot vártunk, de egy kétkilós kenyeret kaptunk.

Még egy emlék beugrott most: lakott a házunkban a földszinten egy sarki rendőr és a felesége. Nagyon tisztességes, szegény emberek voltak. Az asszony takarítani meg mosni járt. Amikor kezdték az ávósokat keresni – sokat elvittek vagy megöltek közülük –, akkor ezt a sarki rendőrt is elfogták. Állítólag azért, mert neki is sárga cipője volt, ami akkoriban az ávósok ismertetőjegye volt. De ők csak nemrégiben kaptak új cipőt és új ruhákat. Nagyon nehezen tudták csak tisztázni. Végül hazaengedték, de nagyon megviselte őt az eset.”

Hobo

Földes László Hobo Kossuth-díjas magyar bluesénekes, dalszerzővel tavaly márciusban készítettünk életútinterjút, ahol ő is kitért néhány emlékére az '56-os forradalommal kapcsolatban:

„A forradalom alatt jöttek föl diákok, hozták a röplapokat; az volt rajtuk, hogy „Szabadságot Magyarországnak”, miközben apám benne volt az ’56-os eseményekben Kádár oldalán.

Aztán ’56 végén az apám elküldött Kelet-Németországba: lenyírtak kopaszra, fölraktak egy vonatra háromszáz másik gyerekkel együtt, és vittek ki; hat hónapig éltem ott árva, intézeti gyerekek között. Apám attól tartott, hogy disszidálok” – mesélte tavaly tavasszal a zenész.

„Apámnak már 11 éves koromban az volt a véleménye rólam, hogy csavargó vagyok. Amikor visszajöttem az NDK-ból, megkérdeztem tőle, hogy tizenkét évvel a háború után mit keresnek még itt az oroszok. Azt is, hogy ’56-ban miért disszidáltak annyian a környékünkről. Említettem neki, hogy egy barátom apukája, aki a második világháború alatt Lengyelországban meg Ukrajnában szolgált, tudott a katyńi erdőben történtekről – hogy lehetséges, hogy az oroszok a németek által megtámadott lengyel katonákat kivégezték. Erre ő felháborodott, hogy hogy merem én a Szovjetunió becsületességét megkérdőjelezni. Vak hit volt benne.”

Bereményi Géza

Bereményi Géza Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas magyar író Melocco Miklóshoz hasonlóan egészen a harcok sűrűjébe merészkedett. Bereményivel tavaly nyáron készítettünk egy igencsak hosszú életútinterjút, amelyben felidézi azt az emlékét is, amikor 1956. október 25-én – a Kossuth téri sortűz idején – tízéves kisgyerekként átgyalogolt a téren a halottak között, mielőtt a mentők kiérkeztek. A szürreális jelenetet életrajzi ihletésű könyvében, a Magyar Copperfieldben részletesen is leírja.

„Írás közben óvatosan bántam ezzel, ahogy akkor is óvatos voltam az eseménnyel. Távolságot tartottam. Erről nem tudok többet mondani. Nem akarok azon okoskodni, hogy akkor mi járhatott a fejemben. Vissza is fordulhattam volna, mégis bementem a térre.

Állítom, hogy a Köztársaság téri sortűz azért történt meg, mert a felkelők között elterjedt a néhány nappal azelőtti parlamenti vérengzésnek a híre. A Kossuth téri vérengzés miatt kezdtek el vadászni az ávósokra – akkor még nem tudták, hogy nem az ávósok lőttek, hanem a Magyar Partizán Szövetség tagjai” – idézte fel a dalszerző.

Éri Péter

A Muzsikás Együttes ikonikus alakjával éppen pár hete készítettünk életútinterjút. Éri Péter Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas népzenészt háromévesen, budapesti kisgyerekként érte a forradalom.

„Emlékszem, a lakás egy belső helyiségében üldögéltünk a felnőttekkel, ami szokatlan szituáció volt. Mindnyájan egy helyre húzódtunk, persze akkor még nem értettem, miért. Még megmaradt, hogy valamikor ez idő alatt kórházba kerültem, és az épületben mindenkit leköltöztettek a pincébe. Nekem ott volt a nagymamám, éppen meglátogatott, és már nem tudott hazamenni az utcai történések miatt.

Na, akkor már mi is lementünk.

Emlékszem, szinte sötét volt, az egyik nővérke egy tányéron behozott egy narancsot, és szétosztotta a gyerekek között. Most is látom magam előtt, ahogy világított a narancs a félhomályban. Ezek a közvetlen emlékeim, a többit inkább utólag mesélték. Például hogy valamivel a forradalom után utaztunk a nagymamával a trolibuszon, mindenki leszegett fejjel, szomorúan üldögélt, én meg hangosan megkérdeztem: ugye, nagymami, itt volt kilőve az a ruszki tank?” – mesélte a zenész.

András Ferenc

András Ferenc Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas magyar filmrendezővel alig egy hónapja készült életút beszélgetésünk. A rendező korábban azt nyilatkozta: 1956 az egész életét meghatározta. Tizennégy éves volt ekkor.

„Mindenre emlékszem. Az első perctől kezdve, ahogy kitört a forradalom. Október 23-áig már hét egyesem volt orosz nyelvből az I. István Gimnáziumban, ami korábban Szent István volt, csak a szentet leradírozták előle. Ezeket az egyeseket alá kellett volna íratnom a szüleimmel, amitől eléggé féltem, így sokáig halogattam. Amikor ledöntötték a Sztálin-szobrot, és elkezdtek lőni, bemondta a rádió, hogy nem kell iskolába menni, bizonytalan ideig felfüggesztik a tanítást – én abban a pillanatban elégettem az intőkönyvemet. Tehát volt az eseményeknek egy ilyen magánjellege.

A másik a politikai vonal:

Minden megmozduláson ott voltam. Na, talán ezért hálás vagyok apámnak – ő vitt magával. Ha tovább tartott volna, valószínű, hogy apám is részt vesz, mert az egykori bajtársai felkeresték: újra össze akartak állni, amikor Király Béla üzent, hogy megújítaná a nemzetőrséget. De nem ment el, mert anyám nem engedte, ő tudta, hogy nagyon rossz vége lesz, s nem akarta, hogy apám börtönben végezze vagy felakasszák” – emlékezett vissza András Ferenc.

Bukta Imre

Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas magyar képzőművész 1952-es születésű, kisgyermek volt a forradalom idején. Lapunk még áprilisban készített életútinterjút a festőművésszel, aki így emlékszik 1956-ra:

„Most hirtelen bevillant egy kép: édesanyám a karjában tartott, és a szihalmi patakhídon mentek a tankok sorban, kivilágítva. Olyan volt, mint egy fényes gyöngysor. Ismerve a történéseket, némiképp abszurdnak tűnhet, de nekem ez a kép szép emlékként maradt meg.

– idézi fel a művész, aki a harcok idején Mezőszemerén élt a családjával.

Kása Béla

Kása Béla fotóművésszel két éve készítettünk életútinterjút, ahol röviden ő is érintette 1956-ot:

„Komlón laktunk abban az időben. Pécsen születtem, aztán Komlóra kerültek a szüleim. Hatéves koromig laktunk ott. Ötvenhat maradandó élmény. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy jöttek a tankok, és lőttek. Akkora robbanások voltak, hogy kiestünk éjjel az ágyból. Utána gyűjtöttük a töltényhüvelyeket, pedig nem szabadott.

megesett, hogy gyerekek kezében felrobbant a talált kézigránát” – mesélte a fotográfus.

Fotók: Földházi Árpád, Ficsor Márton és Mátrai Dávid / Mandiner