A Kalotaszeg szerelmese, aki világgá vitte a magyar népzene hírét – Éri Péter a Mandinernek

Éri Péter 1953-ban született Budapesten. Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas etnográfus, népzenész, énekes, zene- és dalszövegszerző. 1975-től a Sebő együttes nagybőgőse, 1978 óta a Muzsikás tagja. Hangszerei: brácsa, kontra, mandolin, furulyák.

***

Háromévesen, budapesti kisgyerekként érte a forradalom. Emlékszik bármire?

Emlékszem, a lakás egy belső helyiségében üldögéltünk a felnőttekkel, ami szokatlan szituáció volt. Mindnyájan egy helyre húzódtunk, persze akkor még nem értettem, miért. Még megmaradt, hogy valamikor ez idő alatt kórházba kerültem, és az épületben mindenkit leköltöztettek a pincébe. Nekem ott volt a nagymamám, éppen meglátogatott, és már nem tudott hazamenni az utcai történések miatt. Mivel nem nagyon akartam levonulni a többiekkel a pincébe, a nagymamával ott maradtunk a kórteremben.

Na, akkor már mi is lementünk. Emlékszem, szinte sötét volt, az egyik nővérke egy tányéron behozott egy narancsot, és szétosztotta a gyerekek között. Most is látom magam előtt, ahogy világított a narancs a félhomályban. Ezek a közvetlen emlékeim, a többit inkább utólag mesélték. Például hogy valamivel a forradalom után utaztunk a nagymamával a trolibuszon, mindenki leszegett fejjel, szomorúan üldögélt, én meg hangosan megkérdeztem: ugye, nagymami, itt volt kilőve az a ruszki tank?

Milyen családban nőtt fel? Azt tudom, hogy nevelőapja volt. Nem is akárki…

Mikor megszülettem, a szüleim még egyetemisták voltak, s valahogy fönn kellett tartaniuk magukat. Én a keresztapám segedelmével egy családnál voltam elhelyezve két és fél éves koromtól hatéves koromig. Az imént mesélt forradalmi élmények is ott értek. Hétvégenként vittek haza a szüleim. Édesanyám néprajzkutató volt, s néptáncot tanított akkoriban. Idővel elvált édesapámtól, Éri Istvántól, ő régész és történész volt, a nevéhez fűződik többek között a nagyvázsonyi vár feltárása. 1963-ban édesanyám Martin Györgyhöz ment feleségül, így alakult, hogy az egész táncfolklorista baráti társaságot már egészen kicsi koromtól ismertem.

Volt a felmenői között olyan, aki a paraszti kultúrából jött?

Édesanyám hajdúszoboszlói volt, s igaz, hogy Szoboszló is város, ott azért paraszti mezőgazdálkodás folyt az ő ifjúkorában.

mikor gyerek voltam, az öregeknek már nem volt semmijük sem. Hajdanán száz holdjuk volt, meg három tanyájuk a Hortobágyon. Dédapám soha egy árva szót nem beszélt arról, hogy miként volt azelőtt. Úgy eltemette magában, mintha sose lett volna.

Még találkozott a dédapjával?

Hogyne, hat-hét éves koromban még beszélgettem vele, de erről soha semmit nem mondott. Gondolom, annyira fájtak ezek a dolgok neki, hogy jobb volt, ha nem beszél róla.

„A nevelőapám lényegében rajtam kísérletezte ki, hogy egy tisztán városi környezetben felnőtt gyerek vajon magáévá tudja-e tenni a falusi hagyományokat úgy, hogy az számára ne betanult koreográfia, hanem élő táncnyelv legyen” – mondta egyszer. Úgy tűnik, működött, nem?

(Nevet) Igen, de ez játék volt lényegében. Akkoriban Martin György belevetette magát a kalotaszegi legényes táncok filmezésébe, ez lett aztán később az egyik fő kutatási témája. Az 1961–62-ben a kalotaszegi Mérában készült zenei felvételeket használva elkezdtünk legényest tanulni – először csak egyszerű figurákat, aztán több figurát összefűztünk, majd tanultunk hozzá lezáró elemeket is. Így szép lassan eljutottam valahová.

s hát nem volt mese, ott rögtön be kellett mutatnom a tudományomat. Amikor a mérai zenészek jöttek karácsonyt köszönteni ahhoz a családhoz is, ahol mi voltunk elszállásolva, megtáncoltattak. Úgy állt a helyzet, hogy akkoriban a helybeli fiatalság – a velem egykorúak – már nem nagyon érdeklődtek a legényes iránt, szinte már csak az idősebb generáció tudta táncolni. Az én kezdetleges táncom viszont annyira megtetszett az öreg prímásnak, hogy mikor az ott szerzett újdonsült barátaimmal másnap megjelentünk a karácsonyi táncmulatságban, egyszerűen abbahagyta a csárdást, és elkezdte a legényest muzsikálni. Ez volt az első táncos megmérettetésem. Még abban az évben megnyertem egy úttörőknek szervezett országos művészeti seregszemlét a legényes táncommal. Ráadásul úgy, hogy a forgácskúti legényes dallamát – ami az egyik kedvencem volt – az osztálytársam, Schiff András, a későbbi zongoraművész játszotta.

Hatvanas évek eleje – mit jelentett akkoriban, hogy a szülei kijártak gyűjteni, vagy hogy ön néptáncolt azon a versenyen? Nem nézték gyanakvással? Nem kötötte a vezetés a nacionalizmus kiújulásához ezeket?

Azt hiszem, nem, de mivel gyerek voltam, utólag nem tudom pontosan megítélni. Akkoriban ez talán nem így merült fel, számtalan gyárnak volt például kórusa vagy néptáncegyüttese. Úgy emlékszem, annak a vetélkedőnek is az egyik kategóriája a néptánc volt, tehát nem én voltam az egyedüli táncos. Amire gondol, az inkább arra az időszakra volt jellemző, amikor a táncház mint olyan megjelent a színen. Tehát amikor egyszerre hirtelen nagyobb tömegeket kezdett vonzani a népi kultúra. Ugyanis az már nem felülről irányított dolog volt, nehezebben tudták kontrollálni. De végül a táncházmozgalom kikövetelte magának a saját helyét és szerepét.

Voltak azonban pártolói is, például Vitányi Iván vagy Pozsgay Imre. Pozsgay többször kiállt a népi kultúra mellett, és szorgalmazta, hogy a fiatalok műveljék és csinálják. Még abban is szerepe volt, hogy az első táncházlemezek megjelentek, ugyanis a hanglemezgyár nem nagyon akarta kiadni őket. Az első Muzsikás-, Vízöntő-, Budai Ilona-, valamint a Táncház I. és Táncház II. lemez 1978-ban jelent meg, pedig már néhány évvel korábban elkészült.

Az ön családjában tehát evidens volt, de mit tapasztalt, a tágabb közeg mennyire volt tisztában azzal, hogy a határokon túl is élnek magyarok? Mennyire volt ez a közbeszéd része?

Nyilván voltak olyan családok, ahol igen, de a köz­beszédben ettől azért tartózkodni kellett.

Utazni már éppenséggel lehetett – egy darabig, 1956 után az is tilos volt, de a hatvanas évek elején már nem. Azért tegyük hozzá, hogy amit a táncfolkloristák, néprajzkutatók csináltak – hogy rendszeresen átjártak Erdélybe gyűjteni –, egyáltalán nem volt nyilvános, a hatóságok elől bujkálva kellett végezni. Elárulom, hogy Kallós Zoltán személyes segítsége, ismeretsége, kiterjedt rokonsága és falusi barátai nélkül nem is lett volna lehetséges.

Emlékszik az első gyűjtésére?

Ugyan sokszor mentem a nevelőapámékkal gyűjtő­utakra, azért attól nem nevezném magam gyűjtőnek, hogy ott szépen csendben voltam. (Nevet) Ötéves lehettem, mikor Martin Györggyel és édesanyámmal, Borbély Jolánnal a csillaghegyi, óbudai cigányoknál voltunk filmezni. Emlékszem, akkor már tudtam írni, úgyhogy a csapó palatáblájára én írhattam föl a számokat. Később a Felvidéken, a tardoskeddi gyűjtésnél pedig már én kezelhettem a magnót.

A gyűjtések során még találtak olyan falvakat Erdélyben, ahol őrizték a régi népi, paraszti kultúrát, zenéket, táncokat, most pedig mintha a vidék szorulna rá arra, hogy a fővárosi táncházakból tanulja vissza mindezt.

Ez a jelenség már korábban érzékelhető volt. Egy idő után

és érdemes továbbvinni a 21. századba. Ekkor Erdélyben is szárnyra kapott a táncházmozgalom; ma is sok helyen fölveszik a népviseletet például vasárnap, amikor a templomba mennek. Ez többé-kevésbé annak is köszönhető, hogy kívülről jövő hatásra, de elindult a tudatos hagyományápolás. Szóval valóban megfigyelhető egyfajta visszahatás, ez egy hosszú folyamat eredménye szerintem.

Melyik tájegység áll a legközelebb a szívéhez?

A Kalotaszeg. Azért, mert a gyerekkori élményeim is hozzá fűznek. Életre szóló barátságok kötődtek ott, és Kati lányomat is ott, Mérában kereszteltük meg.

Az, hogy kicsi gyerekként már ebben a világban mozgott, mennyiben határozta meg, hogy a népzenével kezdett foglalkozni?

Annyira nem. Nálam sok minden megfért egymás mellett, sok minden érdekelt. Kézilabdáztam egyidőben, közben a Bartók Táncegyüttes utánpótlás-együttesében táncoltam, emellett egy iskolai beatzenekarban is gitároztam. Én sem voltam mentes a kor művészeti hatásai alól.

Hogyhogy nem a beatzene mellett döntött, mint oly sokan mások?

Úgy éreztem, abban nem vagyok annyira tehetséges, hogy érdemes volna erőltetni.

és előfordult, hogy felléptünk szalagavatón vagy például a Hajtómű- és Felvonógyárban. Élveztem, de nem éreztem úgy, hogy hosszú távon csinálnom kellene. Őszintén szólva, magán a zenén sem gondolkoztam, nem volt bennem az, hogy valaha is zenész lesz belőlem, nem voltak ilyen terveim.

Igaz, hogy a néprajz mellett román nyelv és irodalomból is diplomázott?

Igen, igaz. Éppen nemrég olvastam egy interjút Andrásfalvy Bertalannal, elmondja benne,

Valami ilyesmi motoszkált bennem is, amikor jelentkeztem. Reméltem, hogy a románnyelv-tudás jól jön majd, segíteni fog, ha néprajzos leszek.

Végül a Sebő együttesben kezdett népzenélni, ami azért érdekes, mert ha jól tudom, Halmos Béla és Sebő Ferenc, illetve ön között vagy hét-nyolc év van. Hogy keveredett közéjük?

Igen-igen, ők akkor már végzett egyetemisták voltak, én pedig harmadikos gimnazista. Ez úgy alakult, hogy miután Halmos Béla és Sebő Feri megnyerte a Röpülj, pávát, Kósa László néprajzos azt tanácsolta nekik, hogy menjenek fel Martin Györgyhöz, neki sok eredeti felvétele van. És valóban, egyszer csak megjelentek nálunk az ajtóban, emlékszem, három napon keresztül ott hasaltak a szőnyegen, és a nevelőapám gyűjtéseket másolt át nekik. Akkor került szóba, hogy a Péterke is gitározik, ők meg persze azonnal mondták, hogy játsszak valamit. Én akkor egy palatkai ritka magyart gyakorolgattam, így hát elpötyögtem nekik. Erre ők mondták, hogy másnap próbálnak a közelben, ha van kedvem, menjek le, és vigyem a gitárt is. Így kezdődött.

De nem gitárosként maradt köztük.

Nem, azt hamar elvetettük. Egy ideig Halmos Béla hegedült, mi pedig Lajtha László Széki gyűjtéséből próbáltuk kisilabizálni az akkordokat gitárral. Ezt egy darabig csináltuk, de egyre világosabbá vált, hogy ebből soha nem lesz az a széki zene, amit igazán szeretnénk megtanulni, összegezve: gitárból soha nem lesz brácsa. Akkor adtak nekem egy brácsát, a gond csak az volt, hogy a gyűjtésben le volt írva, hogy a kíséretet háromhúros brácsán játsszák, amelynek ezek és ezek a hangjai, de hogy milyen sorrendben vannak a húrok, az nem volt odaírva. Eleinte úgy próbáltam, hogy teljesen fordítva volt fölhangolva a hangszer, nem lehetett rajta játszani.

Hogy került végül a Muzsikáshoz?

Sipos Misit kisgyerekkorom óta ismertem, Csoóri Sanyival meg ifjúkorunkban barátkoztunk össze, még mielőtt zenélni kezdtünk volna mind a ketten. Amikor a Muzsikás együttes elkezdett formálódni, én is ott voltam velük, csak akkor még hivatalosan Sebőékkel játszottam. A Bartók Táncegyüttes körül kialakult egy zenészkör, mert ugyan Sebő és Halmos voltak az elsők, akik ott letették a voksukat, jól látszott, hogy nem fogják bírni, hogy heti háromszor táncpróbára járnak, utána meg előadásokra. Így hát elkezdtek maguk körül kialakítani egy kis kört. Ebben benne volt Sipos Mihály és Hamar Dániel is. Mi pedig páran, mindamellett, hogy zenéltünk, aktív táncosai voltunk a Bartók Táncegyüttesnek – én, Csoóri Sanyi és még talán Sebestyén Márti is.

Mit tudott a Muzsikás, amitől ilyen elképesztő sikeres lett? Mit tört át azokban az időkben, mi volt a titka?

Az interneten kering egy kulcsmondat, miszerint

Ez tulajdonképpen így igaz. Talán onnantól nyert bizonyosságot, hogy a magyar népzene a világ bármelyik színpadán megállja a helyét – a kocsmától a kis klubon át a világ legnagyobb, legnevesebb koncerttermeiig.

Mi volt a legmeghatározóbb helyszín, ahová a Muzsikással eljutottak?

Óriási élmény volt például India. Egyrészt azért, mert részt vettünk egy fesztiválon, ahol igazi indiai népzenét hallottunk, nem azt a fajta szitáron játszott klasszikus zenét, amit általában az emberek ismernek. Másrészt maga az ország is elképesztő hatással volt rám – látni, hogy van másfajta élet is, nem csak olyan, mint a miénk itt, Európában. Az emberek teljesen más életkörülmények között élnek, és nem tűnnek boldogtalannak. Ahogy a muszlimoknak illik életükben egyszer elmenni Mekkába, ugyanúgy

Az is emlékezetes maradt, amikor 1981-ben bejártuk autóval Új-Zélandot és Ausztráliát. Mi vezettünk városról városra egy hosszú, hathetes turnén. Marci fiam egyéves volt, és akkor még nem lehetett normálisan hazatelefonálni, csak a betárcsázós módszer volt. Szólni kellett a szállodaportásnak, hogy hívja fel az adott számot, majd várni, hogy kapcsolják. Ebből a szempontból megterhelő volt, ifjú házasként borzasztó volt a hathetes távollét.

Azóta megfejtette, mi az indiai emberek boldogságának a titka?

Nyilván valamiféle belső életszemlélet lehet, amely különbözik a miénktől.

Csoóri és Éri – legendás alkotópárként ragadtak meg sokak emlékezetében. Végül nem a legszebb véget ért a kapcsolatuk. Kérdezhetem erről?

Nem szívesen beszélek róla, de talán annyit elmondhatok, hogy nagyon jó barátok voltunk. Aztán Sanyi egy idő után gyorsabban szeretett volna tanulni, haladni, fejlődni, rólunk pedig azt gondolta, hogy le vagyunk maradva. Ez a helyzet éleződött ki egyre jobban, mígnem a baráti viszonyt is megrontotta.

Tartják még a kapcsolatot?

Nem keressük egymást, de ha találkozunk, elbeszélgetünk.

Hiányzik?

Bevallom, volt, amikor hiányzott, de akkoriban még nagyon fűtött engem egyfajta jogos harag. Tehát hiába hiányzott, nem lett volna rá mód, hogy ezt kivasaljuk. Sok olyan dolog történt, amit nem tudtam csak úgy lenyelni. Most meg már annyi idő eltelt, hogy már azért nem lehet.

Népzenészkörökben kétféle vélekedés van: az egyik szerint csak az autentikus a jó, a másik szerint kellenek a feldolgozások, hiszen általuk tud szélesebb rétegekhez elérni a népzene. Ön melyik csoportba tartozik?

Személyesen nem érzékelem ezt a fajta megosztottságot, de bizonyára létezik. Úgy gondolom, mind a két nézetnek van helye. Sőt, a mi példánk azt mutatja, hogy

A népzene önmagában kifejti a hatását, nem kell különösebb belenyúlás ahhoz, hogy hatásos legyen. Persze a mi számaink is meg vannak azért szerkesztve, van elejük, közepük, végük, de nem feltétlenül kell ahhoz feldolgozásokat játszani, hogy az ember sikeres legyen egy koncerten. De nekünk is voltak olyan dalaink, amelyekre ma már azt mondanánk, hogy tulajdonképpen világzene, tehát mi sem voltunk ettől mentesek. De nem volt bennünk elhatározás, hogy akkor ezentúl csak ilyet vagy csak olyat fogunk csinálni.

A gyerekei is zenélnek. Apai hatás?

Nem igazán. Nyilván annyi szerepem volt benne, hogy még mikor a járókában álldogáltak, minden­félét csináltam: énekeltem, hegedültem, szájharmo­nikáztam. Érdekes, hogy ennek ellenére mikor Marci fiam iskolás lett, borzalmasan hamisan énekelt. Akkor elszomorodtam, hogy hát ez azért nem így kellene hogy legyen. De aztán jött egy új énektanár hozzájuk, és érdekes módon a gyereknek lett hallása, és elkezdett szépen, tisztán énekelni. Utána már ő maga kérte, hogy „papa, légy szíves adjál be az Óbudai Népzenei Iskolába a Csoóri Sanyihoz”. Később Kati lányomat is odavittük, ő csellózott. Egy darabig nála úgy tűnt, hogy a képzőművészet valamelyik ágával fog foglalkozni, végül kihátrált, s újból elővette a hangszert. Azóta bőgőzik, ráadásul nagyon jól, a fiúk is szeretik, ami ritkaság, mert a nagybőgő nem igazán női kézbe való. Ott azért izomerővel is kell bírni. Nagyon tehetséges gyerekek.

Fotók: Földházi Árpád