Németországban is élt, nem is keveset.
Hetedikes voltam, amikor édesanyámék úgy döntöttek, hogy Németországba megyünk. Toncsi bátyám a második világháború után amerikai hadifogságba esett, majd Ausztráliában kötött ki, és miután visszajött Európába, ő hívta anyámékat; kivándorló-útlevéllel el lehet hagyni az országot, ha Nyugaton élt rokon. Az megint nagy érzelmi érvágás volt nekem: elszakadni a barátoktól, akik közül egyébként később nagyon sokan művészek, fotósok, zenészek, festők lettek. Négyen mentünk: édesanyám, édesapám, a nővérem és én. Egy szál bőrönddel utaztam. Sokan mentek akkor hozzánk hasonlóan, mert a Kádár-rendszer kicsit lazult. Bőgtem egészen Bécsig a vonaton, hogy itt kellett hagynom a barátaimat.
Ekkor már foglalkoztatta a fotózás?
Komlón voltak apámnak barátai, egy házaspár. A férfi fotózott, maga hívta, nagyította a filmjeit, színes képeket is készített. Akkor láttam először ilyesmit, még nagyon kicsi voltam, négy-öt éves. Később Budapesten az egyik barátom, Bütyök, akinek az édesapja fotós volt, bevitt a sötétkamrának is használt fürdőszobájukba, attól fogva együtt hívtunk elő és nagyítottunk képeket. Amikor meghalt az édesapja, rengeteg negatív maradt hátra, mi meg kicsipegettük belőlük az érdekes témákat. Abban a világban például nem látott meztelen nőt az ember, sem élőben, sem képen. Hogy ekkor fogant-e meg a fotózás gondolata, azt nem tudom… A viccet félretéve, később sokat jártunk fel Jancsó Miklósékhoz, mert a fiával, Kuksival jó barátok voltunk. Elképesztő, ami ott körülvett minket, még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok. A filmesek meg a többi ember, aki járt hozzájuk, aztán azok a könyvek és tárgyak, egyáltalán az, ahogyan be volt rendezve a Rózsa Ferenc utcai lakásuk − olyan volt, hogy nem tudtad, Budapesten vagy falun vagy – mind a kettő vagy egyik sem? Gyönyörű bútorok, pulikutya, tulipántos láda, lemezjátszó, Rolling Stones-, Beatles-lemezek. Valami csodavilág volt!