A francia forradalmat még mindig a „nagy” jelzővel említik az iskolákban – pedig sokkal inkább illene hozzá a „gyalázatos” jelző

A francia forradalmat még mindig a „nagy” jelzővel illetik a történelemkönyvek, így tanítják az iskolában. Pedig sokkal inkább illene hozzá a „gyalázatos” jelző. A francia forradalommal szemben fogalmazódtak meg a tudatos politikai konzervativizmus első alapmunkái, a brit Edmund Burke töprengései és a francia Joseph de Maistre elmélkedései. 

A felvilágosodás és a megjelenő radikális baloldal álmai egyesültek: a történelem újraindítása a nulláról „tiszta lappal”, a régi helyett egy radikálisan új rend létrehozása a semmiből, mégpedig a társadalom és mindenekelőtt az ember „megjavítása” által és érdekében. Ez az optimista emberjavító és társadalommérnökösködő hit türelmetlen erőszakoskodással párosult azokkal szemben, akiket a „haladás” ellenségeiként azonosítottak: királypártiak, arisztokraták. Aztán a forradalom balratolódásával, mint azt tudjuk, a jakobinusok likvidálták a „burzsoá” gironde-pártiakat, majd a jakobinus vezető Robespierre maga is áldozatául esett a diktatúrának – a forradalom felfalta gyermekeit. A konzervatívok azóta is vitáznak arról, hogy vajon meg lehetett volna állítani a folyamatot, vagy a forradalom egyben kapható csomag, avagy olyan lejtő, amelyen nem lehet megállni, le kell csúszni az aljáig. A „konzervatív” ki­fejezést is a francia ellenforradalmárok használták először: Louis de Bonald szóban, François-René de Chateaubriand író és diplomata, a francia romantika atyja pedig az általa alapított lap, a Le Conservateur címében.