„A válogatott szent és sérthetetlen” – Stieber Zoltán a Mandinernek

Egy decemberi interjúban jelentette be, hogy a legnagyobb csendben visszavonult. Szándékosan intézte így?
Volt benne némi szándékosság, igen. Próbáltunk felépíteni egy együttműködést az engem korábban képviselő német ügynökséggel, úgyhogy semmit nem akartam elkapkodni.

Végül sérüléssel zárta le a karrierjét. Emiatt hozta meg a döntést?
Előbb jött a sérülés, majd 2025 szeptemberében megszületett a kislányom, ezek mind jelek voltak. Korábban azt mondták nekem egykori játékosok, hogy érezni fogom, amikor eljön az ideje, és tényleg így volt. 

Sárváron kezdte, ezután a Győrön és a Goldballon keresztül az Újpestbe vezetett az útja. Már gyerekként valóra vált álma?
Igen, mert gyerekkoromban Újpest-szurkoló voltam. Igazából ott szerettem volna befejezni is, keretet adott volna a pályafutásomnak.

Manapság az akadémiákon minden igényt kielégítő körülmények között laknak és edznek a fiatalok, de mi volt a helyzet Újpesten húsz évvel ezelőtt?
Abban az időben az Euroleasing volt az Újpest egyik legnagyobb támogatója. Az volt a koncepció, hogy összeszedték az országból a legtehetségesebb focistákat, sokan kerültünk fel Budapestre vidékről. Műfüves pályán edzettünk sokat, nyilván nem olyan körülmények között, mint a maiak, ám ez is bizonyítja, hogy kell az infrastruktúra, de az akarat egy fokkal fontosabb. Akkoriban is el lehetett jutni komolyabb szintre.

Alig tizenhét évesen ki is került az Aston Villához. Hogyan jött a lehetőség?
Egy angol ügynök szúrt ki a korosztályos válogatottban. Jártam több helyen próbajátékon, például a Manchester Unitednél és az Arsenalnál is, utóbbival meg is egyeztünk, de végül mégsem jött össze az átigazolás. A Villánál többször is jártam, aztán megnéztek volna még egyszer, de mondtam, hogy próbajátékra én már nem szeretnék menni. Végül anélkül is kaptam egy kétéves amatőr státuszú szerződést – így indult a légiósélet.

Mennyire volt nehéz ennyire fiatalon egyedül Birminghamben?
Nem beszéltem a nyelvet, azelőtt németet tanultam az iskolában. Nehéz volt, de segített édesapám unokatestvére, aki húszpercnyire élt tőlem a családjával. Egyébként nem kollégiumban, hanem nevelőcsaládnál laktam, ami jó közeg volt. Visszatekintve, az volt a fontos, hogy végig motivált maradtam, mert tudtam, egy nagy bajnokságba akarok kerülni. Ezt próbálom én is majd a játékosaimnak átadni, hogy merjenek nagyot álmodni. Akarhatja a szülő, az edző, akárki, de az mind kevés, ha a futballista nem szeretne komoly karrierre szert tenni. Bennem ez nagyon megvolt, és az is segített, hogy egy asztalnál ehettünk a felnőttjátékosokkal, és szinte minden hazai meccsen labdaszedő voltam. A helyieket ez annyira nem érdekelte, hétvégén inkább mentek haza a családjaikhoz, én viszont nem tudtam, így rajongással telve figyeltem a mérkőzéseket, élveztem a negyvenezer néző teremtette hangulatot. Gera Zolinak is szedtem a labdát, így találkoztam vele először, aztán mit ad az élet, csapattársak lettünk a válogatottban. Nagy motivációt kaptam tőle a későbbi évekre.

Tényleg vérre mennek még az edzések is Angliában?
Hát igen, kicsit más ott a mentalitás, mindenki megszakad az edzéseken. Itthon a legtöbben szeretnek a komfortzónájukban maradni. Később a felnőttek között is azt éreztem, hogy mivel minden posztra van két-három játékos, mindenki be akar kerülni a csapatba, nincsenek nagy haverkodások. Tiszteljük egymást, de közben ugyanazért a pozícióért harcolunk. A labdarúgó pályafutása egyébként is egy hullámvasút: volt olyan csapattársam Birminghamben, aki nem nagyon játszott nálunk akkoriban, később mégis bajnok lett a Leicesterrel. A kitartás nagyon fontos. Én mentálisan erősnek tartom magam, de ha kaptam volna kint segítséget, akár szakembertől is, rátehettem volna még egy lapáttal, és talán még magasabb szintre jutok. Ezt már sosem tudjuk meg.

Mi hiányzott ahhoz, hogy tétmeccsen is bemutatkozzon az Aston Villa első csapatában?
Amikor odakerültem, nagyban támaszkodott a klub az utánpótlásra, a nálam egy-két évvel idősebb generációból sokan felkerültek az első keretbe. Aztán jött egy amerikai tulajdonos, több lett a pénz, az egyesület pedig kész játékosokat tudott venni. Ilyenkor jön szóba a szerencsefaktor. Az én fizikai adottságaim amúgy sem feltétlenül a Premier League-hez passzolnak. Hosszabbíthattam volna, de azt mondták, játszani nem tudnék a felnőtteknél, csak edzeni. Volt két ajánlatom az angol másodosztályból is, de úgy éreztem, nem ez az én utam, Németországban több fantáziát láttam, a Bundesliga elérhetőbbnek tűnt számomra.

Mi hiányzott ahhoz, hogy bemutatkozzon az Aston Villa első csapatában?
Amikor odakerültem, a klub nagyban támaszkodott az utánpótlásra, a nálam egy-két évvel idősebb nemzedékből sokan felkerültek az első keretbe. Aztán jött egy amerikai tulajdonos, több lett a pénz, az egyesület pedig kész játékosokat tudott venni. Hosszabbíthattam volna, de azt mondták, játszani nem tudnék a felnőtteknél, csak edzeni. Volt két ajánlatom az angol másodosztályból is, ám úgy éreztem, nem az az én utam. A fizikai adottságaim nem feltétlenül a Premier League-hez passzolnak. Németországban több fantáziát láttam, a Bundesliga elérhetőbbnek tűnt.

Koblenzbe igazolt, majd onnan az Aachenbe, és talán ott hívta fel magára a figyelmet.
Koblenzben sem sikerült rosszul az ősz, az volt az első olyan felnőtt együttesem, amelynél nem kölcsönben játszottam. De megsérültem, sok időt kihagytam, a következő idényben pedig sem én, sem a csapat nem volt stabil. Így jött az aacheni lehetőség, valóban ott hívtam fel magamra a figyelmet, a válogatottnál is ott kerültem képbe, de a nemzeti csapatba végül a Mainzból hívtak be.

Miért pont a Mainz?
Valóban voltak más lehetőségeim is. A Mainz vezette a bajnokságot, ugye az volt az az idény, amelynek az elején sorra nyerték a meccseket. Mi ugyanakkor kiejtettük őket a kupából, és nekem elég extrára sikerült az a mérkőzés ellenük. Ott játszott Szalai Ádám, az edző pedig Thomas Tuchel volt, aki fiatal játékosokból jól összerakta a csapatot. Az ügynökömmel abban maradtunk, hogy következő lépésnek ez remek lenne. Aztán mégsem úgy alakult az egész.

Mi volt a baj?
Mentálisan nem álltam készen a szintlépésre. Előtte szinte mindenhol meghatározó játékos voltam, sok esetben épült rám a taktika, ezért azt gondoltam, a Bundesligában ugyanúgy annak kell lennem. Négyéves szerződést kötöttünk, ők hosszabb távon gondolkodtak, én viszont türelmetlen voltam. Közben bemutatkoztam a válogatottban, de mivel nem játszottam, később már nem hívtak. Ez stresszelt, emiatt is váltani akartam. Télen nem akartak elengedni, a feljutó Greuther Fürth mégis kivásárolt. Ott fontos szerepem töltöttem be, még ha nem is teljesen rám épült a taktika. Ha éreztem, hogy számítanak rám, akkor sok mindent ki tudtam hozni magamból, de ehhez olyan edző is kellett, aki bízott bennem.

Milyen élmény volt a Dortmund legendás stadionjában csendre inteni nyolcvanezer embert a gólját követően?
Szürreális. Vezettek a legelején, felrobbant a stadion, majd egyenlítettünk, és a nyolcvanezerből már csak háromezer szurkoló kiabált, a maradék hetvenhétezer síri csendben ült. Körbenéztem, és elképesztő érzés fogott el. Az ilyen pillanatokért megéri csinálni, ezeket soha nem felejtem el. Még akkor is, ha végül nem nyertünk a bajnoki címvédő Dortmund ellen. 

A hírek szerint a Hamburg 1,2 millió euróért vette meg a játékjogát később. Ekkora összeghez tíz éve még nem voltunk hozzászokva. Mit jelentett önnek, hogy félmilliárd forintos játékos lett?
Erre soha nem gondoltam így, csak egy hatalmas lehetőséget láttam benne. Előtte osztályozót játszottunk velük, amit idegenben lőtt góllal nyertek meg, így ők maradtak bent, mi meg nem jutottunk fel. De már azelőtt is jártam a Hamburg stadionjában a Villával Európa-liga-meccsen. Nem voltam a keretben, de csodálattal néztem a létesítményt, és arra gondoltam, milyen jó lenne itt játszani. Boldog voltam, hogy összejött, bár sajnos nem volt olyan állapotban a klub, hogy nagyobb sztori kijöjjön belőle. Hamburg hatalmas város, fantasztikus stadionnal, komoly szurkolótáborral. De az első idényben négy edzőnk volt, hiányzott az állandóság. A HSV volt akkor az egyetlen csapat volt, amely soha nem esett ki a Bundesligából. Volt is ott egy óra a stadionban, ami ezt számlálta. Azóta sajnos lekerült onnan… Összességében szép időszak volt a hamburgi is a pályafutásomban.

Az utolsó félévét Nürnbergben töltötte kölcsönben.
A válogatottal kijutottunk az Európa-bajnokságra, Hamburgban pedig éppen nem kaptam annyi lehetőséget. Bernd Storck szövetségi kapitánnyal a télen leültünk beszélni, és annyit kért, legyek rendszeresen a pályán, akkor tudja garantálni, hogy kerettag leszek. Ezért mentem el Nürnbergbe. Ott viszont megvolt a csapat, és úgy éreztem, nem igazán rám volt szükség, az edző sem engem akart. Néhány meccset játszottam csak, de a célomat elértem, bekerültem az Eb-keretbe – annak a félévnek ez volt a lényege.

A külföldi karrierjéből a Kaiserslautern után hátra volt még egy nagy dobás, az amerikai DC United Wayne Rooney-val. Azok is szép évek voltak?
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy Washingtonba igazoltam. Rengeteget tanultam, még jobban megismertem magamat. Rooney nagyon közvetlen srác, topbajnokságban biztosan nem tudtam volna vele egy csapatban játszani, nem vagyunk egy szinten. Nagyon jó volt testközelből megtapasztalni, mire képes, ráadásul akkor még csak harminchárom éves volt, úgyhogy akadtak fantasztikus megmozdulásai.

Lehetett tanulni tőle?
Persze, de tanulni a fiataloktól is lehet. Én ugyanúgy tanultam Rooney-tól is, ahogy az MTK öltözőjébe újonnan belépett tizenhét éves fiataltól. Nem gondolom, hogy mindent tudok a fociról. 

A mainzi és nürnbergi példa is mutatja, hogy mindent a válogatottnak rendelt alá. Honnan ered ez az elhivatottság?
Sokszor beszélgettem erről a volt csapattársakkal a nemzeti csapatban, és ők is azt mondták, ez határozta meg a karrierjüket. Pedig lehet, hogy a mainzi időszakom is másképp alakult volna, ha nincs bennem az az érzés, hogy mindenképp ott akarok lenni a válogatottban. Könnyen lehet, hogy ez a klubpályafutásom rovására ment, de ha visszamehetnék az időben, ugyanígy döntenék. A válogatott egyszerűen szent és sérthetetlen volt, az határozott meg mindent. És ezzel nem csak én voltam, vagyok így…

Harmincegy évesen tért haza Magyarországra, először Zalaegerszegre. Azt nyilatkozta nemrég, hogy ezzel tulajdonképpen lezárta a pályafutását. Ezt akkor is úgy gondolta, vagy csak utólag látja így?
Csak utólag fogalmazódott meg bennem, hogy a karrierem érdemi része akkor valóban véget ért. Nem akarok megbántani senkit, nem szeretném degradálni magyar focit, de tényleg így van. Persze, voltak még szép momentumok, például az MTK-val visszajutni az NB I-be, vagy az, hogy sokat tudtam segíteni a fiataloknak.

De ahogy említette: Újpestről szeretett volna visszavonulni. 2020-ban oda is igazolt, de mégsem így lett.
Nem teljesen az volt Újpesten, amit gyerekként elképzeltem. Egy ilyen kaliberű klubnak nem a kiesés elkerülése ellen kellett volna küzdenie. Nekem úgy élt a fejemben, mint az ország egyik legnagyobb egyesülete, amelynek a Ferencvárossal kellett volna a bajnoki címért harcolnia. De az előző tulajdonosnak nem ez volt a koncepciója. Nem kaptam meg azt a bizalmat sem, amire számítottam. Mindenesetre a mai napig szurkolok az Újpestnek. Úgy tűnik, adottak a körülmények, főleg az anyagi része. Ha most kerülnék oda, lehet, más lenne a helyet, de éreztem még magamban annyit, hogy egy-két hét vacillálás után elfogadjam az MTK ajánlatát. Jó döntésnek is bizonyult, három és fél évet voltam ott, nagyon szerettem, sok jó embert ismertem meg.

Mit szól ahhoz, hogy Dárdai Pál lett az újpestiek sportigazgatója?
Örülök, hogy végre beadta a derekát, és hazajött egy patinás klubhoz. Szerintem sok mindent hozzá tud tenni ahhoz a közeghez, de azért neki is időre lesz szüksége. A válogatottnál is le tudta rakni annak idején az alapokat, de végül nem vele jutottunk ki az Eb-re. Néztem az újpesti bemutatkozását, ahol szintén valami olyasmit mondott, hogy lehet, ő már ott sem lesz, mire az Újpest eljut arra a szintre, amit mindenki elvár. Nagyon fiatal még, úgyhogy bízom benne, hogy ott lesz.

Akkor is Dárdai volt a kapitány, amikor Eb-selejtezőn győztes gólt rúgott Helsinkiben a finneknek. Az a legemlékezetesebb találata vagy az ominózus osztrákoknak elleni a 2016-os Európa-bajnokságon?
Az az Eb azért mégis jobban megmarad az emberekben, hiszen előtte harminc éve nem jártunk nagy tornán, viszont a finnek elleni gólom meg sokkal fontosabb volt, mert anélkül talán ki sem jutottunk volna rá. Én egyébként már annak is örülök, ha ez a két találat szép emlékként él a szurkolók fejében még egy-két évtizedig.

Amiatt nincs hiányérzete, hogy 2018-ban lépett pályára utoljára címeres mezben, így már nem élhette át a Puskás Aréna telt házas hangulatát?
Sajnálom, de a mindennapjaimat azért nem ez határozza meg. Inkább hálás vagyok azokért a pillanatokért, amiket átélhettem a labdarúgásban. Nálam alapvetően a pohár mindig félig tele van, és közben az motivál, hogy legyen majd egy olyan játékosom, aki pályára tud lépni a magyar válogatottban a Puskás Arénában.

Mikor szeretné ezt látni?
Hosszú távú koncepciót alakítottunk ki, és nem szeretnék sietni és olyan döntéseket hozni, amik esetleg hátrányt jelenthetnek a játékosaimnak a karrierjükben. Jelenleg Csenterics Adriánt és Lehoczki Bendegúzt képviseljük, látunk is bennük fantáziát, meglátjuk, hová jutnak el. Lechoczki már védett az U21-es válogatottban, reméljük, mindketten a felnőttben is szerepelnek majd.

Nyitókép: AFP / KISBENEDEK ATTILA