„Valamiben hinni kell” – Nagyinterjúnk a születésnapos Halász Judittal

Halász Judit (Budapest, 1942. október 7.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, énekesnő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 1960-ban érettségizett a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után (1964) a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. Várkonyi Zoltán a következő évadtól leszerződtette a budapesti Vígszínházba, azóta is a társulat tagja. Számos színdarabban és közel negyven filmben szerepelt, gyerekeknek szóló lemezeit és előadásait egy egész ország ismeri és nemzedékek nőttek föl rajta. A budai hegyekben találkoztunk a kerek születésnapjára készülő, ma is aktívan dolgozó színművésszel.

***

Ön is a háborús nemzedék szülöttje. Őriz emlékeket a negyvenes évek megpróbáltatásairól?

Halvány emlékeim vannak, de az ember gyakran összekeveri a rokonsága és a környezete által elmesélt történeteket azzal, amit maga is megélt. Emlékszem, amikor Budapestet bombázták, szerettem volna kimenni megnézni a repülőket. Nagyon kíváncsi voltam rájuk, de nyilván nem engedtek. Próbáltak mindenféle jópofaságot mondani, viccelődni, de ennek ellenére sem akartam bent maradni. Miután vége volt a bombázásnak, kiengedtek, de csalódott voltam, mert akkor már nem láttam semmit. Abban az időben Zuglóban laktunk, arra is emlékszem, hogy nem volt pincénk, hanem bunker volt.

Tehát a nagyapákon kívül minden férfi családtagja érintett volt?

Mindenki. Apám és a nagybátyáim is. Édesapám fantasztikus történeteket mesélt nekem erről az időszakról, s mivel nagyon jó humora volt, mindegyiket úgy mondta el, hogy a legszörnyűbb történeteken is nevetni lehetett. Mindig fel akartam venni videóra őket, de folyton halogattam, aztán mire sor került volna rá, már késő volt.

Felderítő volt, és egy hadnaggyal elküldték felderíteni Oroszország belsejébe. Éjszaka indultak, s egyszer csak kettévált az út, így a hadnagy az egyik, apám a másik irányba indult. Mire visszaértek mindenki odaveszett. Italokat adtak nekik, hogy bírják a hideget, de megfagytak az út szélén. Azt mesélte, amikor orosz beszédet hallott, elkezdte fütyülni a Katyusát, mert azt ismerte. Amikor pedig magyar beszéd ütötte meg a fülét, akkor a Hull a szilvát énekelte. Így alakult, hogy a Katyusa nálunk egy szent dal lett – apámat ez tartotta életben.

Vannak emlékei arról, milyen volt a háború utáni Magyarország?

Persze, arról, amikor vége volt a háborúnak, fantasztikus képeim vannak. A legeslegjobb élményem a háború utáni Magyarországról az volt, hogy amikor iskolás lettem, felajánlották, hogy lehet venni színházbérletet, mert megalakult az Úttörő- és az Ifjúsági Színház. Az Úttörő Színház a mai Újszínház volt, az akkori Ifjúsági Színház pedig ma a Thália. Édesanyám persze rögtön megvette a bérletet. Lenyűgözött a látvány –

Amikor az előadás előtt leoltották a villanyt és sötét lett, anyám kezét szorítottam, mert nem értettem, mi történik, de ő megnyugtatott, hogy mindjárt világos lesz. Máig emlékszem arra az érzésre. Olyan volt, mintha én is a történet szereplője lennék, mintha én magam is részese volnék. Mindent elhittem, amit azokban a színházakban eljátszottak. Persze később már tudtam, hogy nagyon sok propaganda előadás is volt közöttük, de én akkoriban az utolsó szóig mindent elhittem.

Más emlékem is van a háború utáni fővárosról, de akkor még nagyon pici voltam. A szüleim mindig azt mondták, ha sötétedik, nem szabad kimenni az utcára, mert nagyon sok vetkőztető jár erre. Tudniillik a háború után nem voltak ruhák, cipők, kabátok, nem volt semmi. És ha az emberek gyanútlanul utcára mentek sötétben, volt, hogy elkapták őket az úgynevezett vetkőztetők, s levették a ruhát róluk – kinek mire volt szüksége.

Azt mondta, mindent elhitt, ami a színházi előadásokban történt, még a szovjet propagandát is. Akkoriban még nem állt össze a fejében az apukája sorsa és a propaganda közt feszülő ellentét?

Abszolút nem. Az jóval később volt, hogy apám ezeket a történeteket elmesélte. Akkor még fogalmam sem volt róla. A szüleim nem traktáltak otthon semmivel, ami nem gyereknek való, ezért jóformán semmit nem tudtam arról, ami a világban történik. Csak azt kezeltem valóságként, amit olvastam, vagy amit moziban és színházban láttam. A sors iróniája egyébként, hogy Várkonyi Zoltánnak – akit az egyik legnagyobb mesteremnek tekintek – az a bizonyos Művész Színháza, amit a 20. század egyik legemlékezetesebb és legjobb magyar színházának tartanak, ugyanaz az épület volt, ahol először láttam előadást. Várkonyi magánszínházát államosították, s másnap Úttörő Színház lett belőle. Persze mindezt csak sokkal később, már színészként tudtam meg.

Kamaszként érte az '56-os forradalom.

Hajaj, bizony!

A barátnőmmel együtt a Németvölgyi és az Orbánhegyi út sarkán volt randevúnk két fiúval, akikkel a tánciskolában ismerkedtünk meg. Mi lányiskolába jártunk, ők pedig a mellettünk lévő fiúgimnázium tanulói voltak.  Még arra is emlékszem, hogy aznapra mozizást terveztünk. A sarokról le lehetett látni a Böszörményi útra, ahol a villamos járt. Azt láttuk, hogy a villamoson délután fürtökben lógtak az emberek. Azt mondták a fiúk, hogy valami van a Rádiónál, meg állítólag a Parlamentnél is. Úgyhogy inkább jobbnak láttuk elhalasztani a mozit, így lett vége az első randevúmnak.

A forradalom kapcsán az is élénken megmaradt, hogy a házunkban laktak kisfiúk, akiknek én mindig szívesen meséltem. Akkor már közel laktunk a Déli pályaudvarhoz, ahol azért történtek dolgok, szóval féltünk is néha.  Ezek a kisebb fiúcskák az utcafronton laktak, mi pedig a ház hátsó részén, ezért a gyerekek átjöttek, én pedig a 77 magyar népmeséből olvastam nekik. Na, meg arra is emlékszem, hogy a Greguss utcában volt egy pék, és a nagymamával egészen az Istenhegyi útig álltunk sorban kenyérért. Egy teljes napot vártunk, de egy kétkilós kenyeret kaptunk. Még egy emlék beugrott most: lakott a házunkban a földszinten egy sarki rendőr és a felesége. Nagyon tisztességes, szegény emberek voltak. Az asszony takarítani meg mosni járt. Amikor kezdték az ávósokat keresni – sokat elvittek vagy megöltek közülük –, akkor ezt a sarki rendőrt is elfogták. Állítólag azért, mert neki is sárga cipője volt, ami akkoriban az ávósok ismertetőjegye volt. De ők csak nemrégiben kaptak új cipőt és új ruhákat. Nagyon nehezen tudták csak tisztázni. Végül hazaengedték, de nagyon megviselte őt az eset.

Ha már a kamaszkor: gimnazistaként az ifjúsági díjugrató válogatott tagja volt. Ráadásul nagyon sikeres is volt benne, bajnokságokat nyert. Hogyhogy nem maradt ezen a pályán?

Ó, hát akkoriban ez nem volt egy foglalkozás, mert nem volt senkinek saját lova. Sportegyesületek működtek. Én speciel annak az egyesületnek voltam tagja, ahol '56 előtt Puskás Öcsi is tag volt – a Budapesti Honvéd Sportegyesületnek. Nagyon komolyan vettem, hiszen a mai napig vallom, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember minden napját kitölti. A lovaglásnak a lóval való kapcsolat a lényege.

Úgy alakult, hogy elég hamar elkezdtem versenyezni, mert úgy tűnt, hogy Dr. Kollár Kornél – az edzőm –, valószínűleg tehetségesebbnek tartott a többieknél. Egy év után már elkezdett versenyeztetni, másfél év után pedig már elsőosztályú minősítést kaptam és országos bajnokságokon is indulhattam. Abban az évben, amikor felvettek a Színművészeti Főiskolára, harmadik voltam az országos felnőtt bajnokságon, pedig még nem voltam tizennyolc éves. Ráadásul az egyetlen női induló voltam az országban abban az évben.

Gondolom a főiskola mellett ez már nem volt tartható.

Sajnos nem. Amikor jött a főiskola, fél háromtól hatig mesterség-óráim voltak, így nem tudtam kimenni a lovardába. De ha akadt egy nap két szabad órám, akkor felültem a buszra, kiszaladtam Pasarétre, ahol a budapesti Honvéd lovardája volt, gyorsan átöltöztem, lelovagoltam a lovamat, majd úgy, ahogy voltam, mosakodás nélkül visszaszaladtam a főiskolára és estig a mesterség órán voltam. Aztán az első év végén volt egy bukásom. Nem a saját lovammal – Karakánnal – versenyeztem, hanem egy másik lóval és felbuktam. Az egyik rúd a ló két lába közé akadt, s elesett. Én pedig nekicsapódtam egy falnak, eltört a vállam, a kulcscsontom, agyrázkódásom lett, lejött az arcomról a bőr – szörnyen néztem ki. Akkor döntöttem úgy, hogy abbahagyom

A főiskolai szakmai vizsgákon szerencsére már túl voltam akkor, így nem estem ki az év végi rostán.

Mostanában is lovagol még?

Nem, mostanában már nem. Az ezredfordulón volt egy nagyon csúnya betegségem, akkor ültem utoljára lovon.

Hiányzik?

Az nem hiányzik, hogy kimenjek egy akármilyen lóval a természetbe, az viszont igen, hogy nincs egy olyan barátom, egy olyan társam, egy olyan lovam, akivel együtt csinálnánk valamit.

Halász Judit 1965-ben (fotó: Fortepan / adományozó: Kotnyek Antal)

Honnan jött, hogy színész legyen?

Nem akarok jobban belemenni a pedagógusok mostani helyzetébe, de az biztos, hogy akkoriban egész más volt. Azt, hogy én színész lettem, az első osztályos tanító nénimnek köszönhetem, aki nagyon figyelt ránk. Elsős koromban adott nekem egy verset és egy másik lánynak is adott egyet. Emlékszem, én József Attila Mama című versét kaptam. Nagyon nagy sikerünk volt, attól kezdve mi voltunk az osztály és az iskola versmondói. Az a másik lány nem más volt, mint Almási Éva.

Tehát akkor evidens volt, hogy megpróbálja a főiskolát?

Nem, dehogy, bevallom,

Meséltem, hogy sokat jártam az Úttörő Színházba, s ott láttam egyszer a Pál utcai fiúkat, nagyjából kilencéves koromban. A darab végén a barátnőm azt mondta: de jó volt ez a Békés Itala. Visszakérdeztem, az meg ki. „Hát aki a Nemecseket játszotta, te hülye!” – válaszolta. Akkor esett le a tantusz, hogy te jó ég, ez egy foglalkozás. Hát akkor én színész leszek. Attól fogva erre készültem.

Elsőre felvették. Emlékszik valamire a felvételiből?

Nem egyedül akartam az osztályból színész lenni, hanem hárman akartunk. Franciás osztályba jártunk, és ezzel a másik két lánnyal megtanultunk egy három nő által játszott jelenetet egy francia nyelvű klubestre Beaumarchais Figaro házasságából.  Marcellina, Suzanne Chérubin – három női szerep. Olyan sikeres lett, hogy a századik magyarórára csináltunk még egy jelenetet a Bánk bánból, Melinda, Izabella, Gertrudis szerepekkel. Az is nagyon jól sikerült, mire kitaláltuk, hogy hívassuk be magunkat együtt s próbáljunk meg együtt felvételizni. Így is lett. Az egyik barátnőm rögtön kiesett, a másik lány – aki szerintem nagyon tehetséges és okos volt – Isten tudja, hogy miért, de egy idő után elkezdett affektálni, így a második forduló után ős is kiesett.

A főiskolán az elképzelt varázsvilág mellett nyilván találkozott a szakma gyakorlati és fárasztó oldalával is. Volt önben valaha olyan gondolat, hogy rossz ötlet volt; érzett-e kiábrándulást?

Azt nem éreztem soha, hogy rossz ötlet volt, mert mást nem tudtam volna csinálni, nem lett volna máshoz kedvem. Persze, nyilván mindenkinél vannak mélypontok és kiábrándulások. Természetesen bennem is voltak, de az, hogy mást kéne csinálnom, nem jutott eszembe. Az az igazság, hogy az ember lassan az évek során megtanulja, hogy ez egy hosszú meccs – egyszer lent, egyszer fent. Mindig érdemes végiggondolni, mi az, amitől az ember mélypontra került, és hogyan emelkedhet vissza oda, ahol már jól érzi magát.

1965-ben hívta Várkonyi a Vígszínházba, amelynek azóta is tagja. Mit talált meg ott, ami erre a hosszú hűségre késztette?

Sok olyan dolog van a Vígszínházban, amitől az ember eltátja a száját, ha odakerül. Először is ott voltak azok a csodás művészek, a társulat, akik az idők során ott dolgoztak és éltek. Nagyon nehéz felsorolni mindenkit úgy, hogy az ember ne felejtse el azokat sem, akiket ritkán emlegetünk.

Az ő emléküket mind magukba szívták az épület falai. Persze, akadt olyan is, akitől tartottam.

Ki volt az?

Sulyok Máriától, akit nem ismertem, pedig tanított a főiskolán. Számomra néninek tűnt, de pontosan nem tudtam, hány éves és azt sem, hogyan kell szólítani. A főiskolás tanítványai mind úgy beszéltek róla a folyosón, hogy „a Maca”. Én pedig azt hittem, így hívják. Egyik nap bementem egy próbára, és úgy köszöntem neki: „Kezit csókolom, Maca néni!” Erre ő felkapta a fejét, szúrós tekintettel rám nézett, és annyit mondott: „Szervusz”. Na, ez a belépő nem kellett volna, mert attól fogva nagyon nehéz dolgom volt vele. Ráadásul rengetegszer volt partnerem, általában a mamámat játszotta. Amikor nem tetszett neki a frizurám vagy a sminkem, sosem kint mondta meg a folyosón, hanem bent a színpadon. „Máskor ne így fésülködj! Máskor ne így fesd ki magad!” Olyankor mindig zavarba jöttem. Arra is emlékszem, hogy egyszer A hős és a csokoládékatonában ő volt az anyukám, s egy helyen pofont kellett adnia. Már tíz mondattal előtte remegtem, hogy mikor kapom a pofont – mert lehet úgy pofont adni, hogy ne fájjon, de tőle olyat kaptam, hogy majdnem leesett a fejem a nézőtérre. Amikor nem volt olyan nagy teher a vállán, mint a Macskajátékban vagy a Bernardában, akkor kedves, művelt úrinő volt és nagyszerű művész. Én pedig nem tudtam, hogy magányos és mindössze 57 éves.

Ha jól tudom, egyszer Latinovitsot is sikerült kihoznia a sodrából.

Amikor a Vígszínházhoz kerültem, az éppen akkor volt, amikor Darvas Ivánt feloldozták az eltiltás alól, és újra játszhatott nem csak Miskolcon vagy a József Attilában, de a Vígben is. Együtt játszottunk egy Csurka-vígjátékban, Az idő vasfogában. Isten ajándéka volt, hogy én lehettem mellette a női főszereplő, mert minden akkori nagy név kíváncsi volt a Darvasra, aki visszatért a szakmába, így nagyon sokan látták a darabot, s ez által én is be tudtam mutatkozni. Ráadásul ez volt az az előadás, amelynek a bemutatója után Várkonyi a következő mondattal fejezte ki dicséretét: „Ha magánszínházam volna, oda is szerződtetnélek!” Abban az évben kolléganőm, Nádasi Myrtill férjhez ment Londonban, és az összes szerepét át kellett vennem.

Így kerültem be az Amerikai Elektrába, ami egy testvérszerelemről szól. A főszerepeket Latinovits és Ruttkai játszották, akik a történet szerint épp egy másik kapcsolatban voltak. És amikor az egyik jelenetben Ruttkai épp a vőlegényével csókolózott a színpadon, nekem be kellett nyitnom a színdarabbéli vőlegényemmel, Latinovits-csal a terembe. Hangsúlyozom: ekkor a Vígszínházban csak Az idő vasfoga volt mögöttem, ami egy nagyszerű vígjáték volt, szóval az idáig csak abban szoktak meg a nézők. Benyitottam tehát a jelenetbe, és egy drámai pillanatban azt kellett mondanom: „félek, hogy rosszkor léptünk be.” Függöny, zokog a néző, izgul, hogy most mi lesz. Na már most, én a mai napig nem tudom, hogy hogyan mondtam, de úgy röhögött a nézőtér, hogy azt hittem, leszakad a plafon.

Nem is mertem neki válaszolni, kiszaladtam az öltözőbe. A legközelebbi előadás előtt mondtam neki, hogy nem tudom, miért nevettek, fogalmam sincs, hogyan kell csinálni, hogy ne nevessenek. Bocsánatot kért, hogy megbántott, és adott néhány tanácsot, hogy miként kéne mondanom.

1974-ben A Pendragon legendában, Latinovits Zoltánnal (fotó: Fortepan / adományozó: Révész György)

Korábban azt nyilatkozta az első filmszerepe kapcsán, hogy amikor visszanézte, azt gondolta, „ezzel a fejjel nem lehet filmvászonra menni”.

(Nevet) Valamiért csúnyának találtam magam a felvételeken. Olyan gyönyörű osztálytársaim voltak, mint a Tordai Teri, Szegedi Erika vagy Béres Ilona, és valamiért nagyon el voltam keseredve. De az első forgatási nap első felvétele után

Az a mondat teljesen felszabadított, hiszen ezek szerint nekik tetszett, amit csinálok.

Többször is elhangzott már Várkonyi Zoltán neve, s bevallom, azt vettem észre, hogy minden eddigi interjújában elképesztően mély tisztelettel, szinte már rajongással beszél róla és a munkájáról. Milyen atmoszférát tudott teremteni? Mi volt az ő titka?

Fényes személyiség volt, olyan, aki nagyon ritkán születik. Mindig képes volt meglátni az emberben a jót, a szépet, a tehetséget. Amikor én a Vígbe kerültem, Páger Antal például már hetven-nyolcvan év körül volt, de ő is – és más idősebb művészek is, Bilicsi, Pethes – mindig elégedettek voltak és jól érezték magukat a színháznál. Várkonyi mindenkivel megtalálta a hangot. Egyszer azt mondta, a színészetben a legfontosabb a jelenlét. Ugyanerről a jelenségről beszélt a 20. század egyik legnagyobb angol rendezője, Peter Brook is: bejön két ember a színpadra, egyik sem csinál semmit, csak megáll és néz előre, az egyik egyáltalán nem érdekel, a másikról nem tudod levenni a szemed – na, ez a színpadi jelenlét. És ez az, amit Várkonyi fel tudott ismerni. Főként olyanokkal szeretett dolgozni, akik képesek voltak erre.

Várkonyi alatt tehát a legfiatalabbtól a legidősebb művészekig mindenki elégedett volt. Ön viszont, amikor kereken ötven éve volt a Vígszínháznál, sérelmezte, hogy a saját színháza nem talált egy olyan szerepet önnek, amiben jól érezte volna magát, annak ellenére, hogy a világirodalomban számtalan – az ön korának megfelelő – remek szerep van.

Nagyon kevesen csinálnak végig ötven esztendőt ugyanannál a színháznál. Úgy illett volna, hogy találjanak méltó szerepet, ez valóban egy fájdalmas pont volt nekem.

Erről most eszembe jutott, hogy korábban mesélt egy történetet arról, hogy Gobbi Hilda egyszer a takarásban panaszkodott önnek, hogy két-három hete nem kapott semmilyen felkérést, és bepánikolt, hogy esetleg ő már nem kell. Ön tart ettől?

Már nem akarom az oroszlán szerepét is eljátszani, s nem akarok minden este színpadon lenni. Persze azt nem bánnám, ha a színház, mondjuk kétévente találna nekem egy olyan szerepet, amely izgat és amelyben örömömet lelem. Nagyon sok szép szerepem volt, amit nagyon szerettem. S persze csalódások is értek,

Az éneklés?

Igen, sokszor átlendített a mélypontokon, hogy elkezdtem énekelni és koncerteket csinálni, ahol találkozhattam egy másfajta közönséggel is.

Halász Judit 1974-ben (fotó: Fortepan / adományozó: Révész György)

Milyen érzés, hogy azok a felnőttek, akik gyerekként a dalain nőttek fel, most a gyerekeikkel ülnek a koncertjein?

Nagyszerű érzés, én szerettem volna, hogy így legyen. Volt két és fél év, amikor nem tudtam játszani, se énekelni. Akkoriban nagyon sokan jöttek oda hozzám az utcán, parkolóban vagy a postán, és mondták, hogy jaj, milyen szépek voltak a dalaim, azokon nőttek fel, s a gyerekeikkel is engem hallgatnak. Akkor jutott eszembe, miért ne csinálhatnánk egy olyan lemezt, ami a szülőknek és a gyerekeknek is szól. Ráadásul sok dalt egész másképp értelmez az ember a különböző életszakaszaiban.

Hogy találták meg önt ezek a dalok? Hogyan keveredett össze Bródyval, Szörényivel és Tolcsvayékkal?

Még a televízióban találkoztam velük, s mondtam, hogy nagyon tetszik nekem a zenéjük és Bródy szövegei, miért nem írnak nekem egy dalt. Így lett végül, hogy a „tinédzser” (Bródy János beceneve – a szerk.) megzenésítette a Csiribirit Weöres Sándortól, amit felvettünk a rádióban. Czigány György volt akkoriban a rádió zenei vezetője, s mivel neki nagyon megtetszett, rengetegen játszották. A következő állomás az volt, hogy dolgozott egy Tóth Erika nevű szerkesztő a televízióban, aki mondta Bródynak, hogy van egy műsora, a Tavasz, nyár, ősz, tél, ami négyszer megy le egy évben. És ha jön a Tél, szeretné belevenni a Micimackót is.

Később a Tolcsvay Laci megkérdezte tőlem, miért nem csinálok egy lemezt. Mondtam, hogy mert senki nem kért fel rá. Azt felelte: „majd a tinédzser bemegy veled az igazgatóhoz, s mi majd megírjuk.” És tényleg bejött velem Bródy, a Hungaroton igazgatója meg majdnem leesett a székről, hogy hogy kerülünk mi egymás mellé. Végül beleegyezett. A lemezt Bródy szerkesztette, ő írt és talált hozzá verseket, illetve a Tolcsvay Laci is írt dalokat. Ők ketten végig kísérték az összes lemezemet. Meg Móricz Misi, aki ma is játszik a koncertjeimen az engem kísérő zenekarban.

Talán kevesen tudják, hogy a gyerekműsorai és koncertjei mögött komoly pszichológiai utánajárás is van.

Tulajdonképpen meg kellett tanulnom ezt a műfajt, mert eleinte nem tudtam hogyan kell csinálni.

Figyeltem őket, a reakcióikat, és az idő múlásával más-más szerkezetű előadásokat hoztam létre. Végül megszületett az a forma, ami most is létezik – megpróbálok velük kommunikálni, egyre inkább arrafelé mozdultam el, hogy igyekszem minél több dologba bevonni őket. Eszembe jut néhány fantasztikus emlék olyan előadásokról, amikor még verseket is mondtam a dalok között: az Arany Lacinak vers elejénél – „Laci te, hallod-e, jer ide” – fölállt egy gyerek és elindult a színpadra. A vers végén pedig megkérdezte, hogy mért engem hívtál, én nem is vagyok Laci! Volt vagy négyéves. Miután már sok tapasztalatot szereztem, elolvastam sok cikket és könyveket, rájöttem, hogy az addigi tapasztalatom a gyerekekkel kapcsolatban tökéletes.

Halász Judit egyik klasszikus gyereklemeze

Gyerekek tízezrei rajongtak önért. A magánéletben milyen anyának tartja magát?

Nem biztos, hogy mindig eltaláltam azt, amit szerettem volna, de aki csak egy gyereket nevel – és nekem egy fiam van –, az a tapasztalatait nem tudja átültetni a következő gyerek nevelésébe. Nagymamaként már át tudná, csak azt meg nem szeretik a szülők, ha a nagyszülők beleszólnak a gyerekek nevelésébe. (Nevet) Az első évben, miután a fiam megszületett, nem vittük őt sehová, csak később jött velünk, ha elutaztunk valahová. Nagy szerencsénkre mindig volt segítségünk: apukám, anyukám, a két nagymama, a nagynéni. Azt hiszem, nem töltöttünk kevés időt vele, mindig igyekeztem úgy intézni a beosztásaimat, hogy meg tudjam oldani.

Van még szerepálma?

Nincs,

Annak ellenére, hogy eleinte sérelmezte, hogy Várkonyi komikaként tekintett önre, és sok vígjátékot játszatott önnel, nemrég azt nyilatkozta, hogy mostanában viszont nagyon vágyik egy jó vígjátékra.

Igen, teljesült is a vágyam, a Bella Figurában egy nagyon jó szerepem van most, amit nagyon szeretek. Egy nagymamát játszom, aki szereti az italt, de nem veti meg a drogot sem; a születésnapját ünneplik, nem tudni, hányadikat, és elüti egy autó. Ráadásul a mostani lábtörésemet is bele szőttük a darabba.

Az Audienciában II. Erzsébetet alakította, aki nemrég hunyt el. Milyen érzés volt a királynőt játszani?

Izgalmas. Nagyon érdekes volt egy olyan nő szerepébe bújni, akinek egész életében figyelnie kell arra, hogy mikor, hol, hogyan viselkedik és mit mond. Engem meglepett, hogy a királynő nem szólhat bele semmibe, mindent meghallgathat, elmondhatja a véleményét, de ha az állam vezetői nem akarják, nem veszik figyelembe. Élete legfontosabb tettének a Brit Nemzetközösség fenntartását gondolta, bizonyos szempontból ennek szentelte az életét. Volt idő, amikor úgy is nevezték, hogy az „afrikai királynő”, mert mondjuk a ghánai elnökkel vagy a zambiaival szívesen ült le tárgyalni és beszélgetni. És meg is tudott állapodni velük. Thatchernek azt is felvetette: hallgatni kellene a színes bőrű afrikaiak véleményére is. Szuezzel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy hiába tartozik angol-francia tulajdonba, de egyiptomiak építették, és százhúszezer egyiptomi halt bele az építkezésbe. Az sem véletlen, hogy olyan nagyon szerette Balmoralt, ami skót földön épült. „Engem skót nők neveltek, nem csak a mamám! Erős, szívós, jó skót asszonyok” – mondta egyszer.

Volt egy súlyos balesete, és két csúnya betegsége. Ezekben az embert próbáló időkben mi tartotta önben a lelket?

A Bródy írt egy nagyon szép verset a Kőmíves Kelemenhez: „Nem lehet, értsétek meg, nem lehet, hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.” Valamiben hinni kell.

Én abban hittem, hogy azok az orvosok, akiknek a kezébe kerültem, nem hazudnak nekem. Az első egy daganatos betegség volt, aminél azt mondta Dank Magdolna, az onkológus, hogy meg lehet gyógyulni belőle, de vannak dolgok, amiket szigorúan végig kell csinálni. Csak azt nem tudtam, hogy a „végig csinálni”, az másfél évet jelent majd. De elhittem nekik, és meg akartam gyógyulni. Két hónap múlva kiderült, hogy van egy másik betegségem is, ami legalább olyan nehéz és nehezen gyógyítható volt, mint az első. Úgy éreztem, nem nagyon örül nekem az orvos, Nemesánszky Elemér. Gondolom azért, mert tudta, hogy bármikor elmehetek. Ahogy elkezdett kezelni, és egyik kezelésről a másikra jobbak lettek az eredményeim, egyre aranyosabb lett és egyre tüneményesebb. Végül a legjobb orvos-beteg kapcsolatban, gyógyultan váltam el tőle. Sokáig nem tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy két ilyen remek orvos kezébe kerültem.

Az a második betegség egy májbetegség volt egyébként, 17 évig nem volt ellene gyógyszer, időközben több kedves barátom meg is halt ebben a betegségben. Tizenhét év után egyik este bekapcsoltuk a televíziót és azt hallottuk, hogy megtalálták ennek a betegségnek a gyógyszerét.

Utolsó kérdésem: nyolcvanadik születésnapja van, ami egy nagyon szép szám, ugyanakkor abszolút nem látszik meg önön az eltelt idő. Honnan ez a kortalanság?

Jelenleg csak azt érzem, hogy szeretnék újra normálisan járkálni, hála Istennek a napokban leveszik a gipszet a lábamról. Egy biztos: akik valaha valamilyen minőségben és mennyiségben sportoltak, és életükben továbbra is figyelnek a mozgásra és az egészséges táplálkozásra, azoknak nagyon sokat ad ez a későbbiekben is.

Nyitófotó: Ficsor Márton