„Visszajött a politika Magyarországra. Hála a jó égnek!” – Navracsics Tibor a Mandinernek

Nagy fába vágta a fejszéjét, boldogabb országot szeretne csinálni hazánkból. Most a Századvég gondozásában készült egy jelentés, miért karolta fel a témát?

Egyrészt, mert kötelességem. Az Orbán-­kormány az előző ciklusban az uniós források felhasználásával összefüggésben azt jelölte meg célként, hogy Magyarország 2030-ig az Európai Unió öt legélhetőbb tagállama közé tartozzon. Bár a koronavírus-járvány sok mindent megváltoztatott, és az ambícióinkat is csökkentette, a cél alapvetően változatlan. S mivel a kormányban az európai uniós források felhasználásáért felelek, kvázi megörököltem ezt a tervet. Meg kell értenünk, milyen szempontok mentén tartozhatunk a legélhetőbb tagállamok közé, és mit kell tenni azért, hogy ez reális céllá váljon. Másrészt azért is karoltam fel és örültem a feladatnak, mert mindig is érdekelt, valójában mit takar az élhetőség, amire egyre nagyobb figyelem irányul. Kulturális állapot-e, vagyis állam és állampolgár közötti kapcsolat, vagy gazdasági-fejlettségi mutató, amely anyagi javakban mérhető? Vagy netán valamilyen spirituális, transzcendens dolog? Ha ugyanis az ország többségének értelmezhető módon azonosítani tudjuk az „élhetőséget”, talán a politikának is tudunk olyan vitaalapot teremteni, amely nem elválaszt, hanem összeköt minket. Röviden: közmegegyezés lehetne arról, hogy egy élhetőbb Magyarországot szeretnénk. A kutatás kettős képet mutat: van, amiben nagyon jól állunk, ilyen a családpolitika, de például az egészségügy és az általános érzület terén rosszul.

Kijelenthetjük, hogy a 2030-as cél nem reális ez alapján?

Ha az objektív mutatókat nézzük, nagyjából átlagos szinten vagyunk, sőt annál valamivel jobb helyen. Ha a szubjektív mutatókat, tehát az érzeteket is belevesszük a vizsgálatba, akkor tragikus a helyzet. Azzal szoktuk ezt elintézni, hogy mi, magyarok hagyományosan pesszimisták vagyunk, amit amúgy a kutatás is alátámaszt. Most viszont politikai akarat van arra vonatkozóan, hogy ez a hangulat megváltozzon: miután a kormány meghallgatta a kutatási beszámolót, úgy döntött, hogy évente készítünk élhetőségi jelentést. Ennek fontos támpontja, hogy az objektív mutatók sokkal jobbak, mint a szubjektívek. Ha az élhetőségi jelentés minden évben megjelenik, és erről tudunk beszélni, vitatkozni, az nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy reális képünk legyen saját magunkról és az országról. Ez talán a hagyományos magyar pesszimizmust is elbillenti. Nem vagyok benne biztos, hogy a magyar pesszimizmus a rossz lelkiállapotunk miatt van, nem pedig azért, mert pesszimistának lenni kényelmesebb, mint optimistának. Félünk a csalódástól, a kudarctól, ennek a hatása lehet az elkényelmesedés is, ez afféle közép- és kelet-európai mentalitás. 

Jól csengő politikai célok, de mitől leszünk holnaptól „jobban”? 

A minap tartottunk egy konferenciát, ahol két metszetben vizsgáltuk az élhetőségi kérdést. Egyrészt a kutatóintézetek – a Hétfa, a Századvég és az Egyensúly – vezetőivel arról beszélgettünk, hogy milyen módszertannal lehet mérni az élhetőséget, és milyen tényezőknek van szerepük benne. Ez is közelebb fog vinni minket a megoldáshoz. A másik kerekasztal-beszélgetésen pedig különböző településtípusok polgármesterei vitatták meg, hogyan tudnak az önkormányzatok hozzájárulni az élhetőséghez. Én itt látom az első gyakorlati lépéslehetőséget.

Mire gondol? 

Az Egyensúly Intézet tavasszal már nyilvánosságra hozta a saját élhetőségi indexét a települések vonatkozásában, amely alapján Székesfehérvár végzett az első helyen. Ha tehát „pártosítani” akarjuk a témát, akkor a Fidesznek igenis van keresnivalója ezen a téren, hiszen Cser-­Palkovics András nemcsak kiváló polgármester, de a kormánypárt politikusa is. Ebből adódóan meg­figyelhetjük, hogy milyen gyakorlatok alakulnak ki helyi szinten. Önkormányzatokért is felelős miniszterként mondhatom, hogy 

Miközben tehetséges polgármesterek éveken, akár évtizedeken keresztül vezetnek városokat, alakítanak ki élhetőségi szempontból is jó példákat, nem emeljük be a tapasztalataikat országos szintre. Van számos olyan önkormányzat, amelynél a városvezetés kifejezett célja az élhetőség megteremtése, ilyen például Veszprém. Tehát ha az önkormányzatoknál kezdjük, nekik tudunk segíteni, az már kézzel­fogható eredmény, hiszen helyben a polgárok érezni fogják azokat a változásokat, amelyek az élhetőséget segítik elő.

A téma kapcsán azt írta a Mandinerben, hogy fontos lenne életünk és kapcsolataink barátságosabbá és emberibbé tétele is. Ezen a téren most végképp nem állunk jól, elég, ha a közéletet nézzük. Azt mondta, nem a Fidesz hozta be a gyűlöletet a politikába; mégis mennyiben felelős a mostani közhangulatért? 

Az az életszerű, hogy ha valakit megütnek ököllel, védekezik. Ilyen értelemben a kormány is felelős, de valójában az igazi felelősség nem nála áll meg. 
Az eltelt tizenöt évben láthattuk, ellenzéki politikusok milyen hangnemet és kampányokat folytattak a köztársasági elnökkel, adott esetben a bíróságokkal, a független intézményekkel vagy éppen a kormánypárti politikusokkal szemben – a kormány pedig védekezett. Az lett az eredmény, hogy mára a közbeszéd valóban mélypontra került – reméljük, ennél rosszabb már nem lesz. Én magam pont az egymást tiszteletben tartó politikai kampány miatt javasoltam egy etikai kódex elfogadását a választókerületemben szeptemberben.

Kevés sikerrel.

Az akkor nyilvános jelöltek közül a Mi Hazánk nem válaszolt, a Demokratikus Koalíció aspiránsa pedig elég durva szavakkal utasította el a kezdeményezésemet – azt követően egyébként, hogy én Dobrev Klárát akkor megvédtem a Direkt36 oknyomozónak nevezett cikkével szemben. Ez is mutatja: kettős mérce uralkodik. Ha kormánypárti politikus akar békejobbot nyújtani, ellökik, ám azt elvárják, hogy megvédjük az ellenzéki politikusokat, és olyankor lehet háborogni a politikai nyelvezet színvonala miatt is. Ahhoz, hogy élhető legyen az ország, szükség van arra, hogy a választás után mindenki vegyen egy mély levegőt, és kezdjünk tiszta lappal. Például beszélhetünk végre arról, hogyan tudjuk az országot élhetőbbé tenni. A politikusok veszekednek, ezek az indulatok sajnos lecsorognak a hétköznapi életbe is, jelentős feszültséget gerjesztve az utakon, a munkahelyeken, baráti és családi körben. Nem jó ez így.

A jövőbeli megbékélést az Európai Unióval is szorgalmazná?

Lassan úgy tűnik, mintha a kormány inkább az Egyesült Államokat választaná az EU helyett, most épp a nekünk járó, ám a rossz viszony miatt blokkolt uniós források helyett amerikai pénzügyi védőpajzs segíthet ki minket. 

Ez a napnál is világosabb azóta, hogy Lengyelországban a választás után az Euró­pai Bizottság azonnal felszabadította a neki egyébként korábban is járó pénzeket. De igenis fontos az amerikai együttműködés, az amerikai források. 

– sajnos. De én itt is látok árnyalatokat.

Mégpedig?

Az Európai Parlament esetében, ha úgy tetszik, gyógyíthatatlannak érzem a helyzetet, hiszen a politikai erőviszonyok határozzák meg, milyen véleményt képvisel. Más a helyzet az Európai Bizottsággal. Kétségtelen, hogy a testület már nem azon a pályán van, amit az integráció atyái kijelöltek neki, s amely előnyös lenne az európai gazdaságnak. Ám ettől még kapcsolatban kell lennünk vele, le kell folytatnunk a szükséges vitákat, s végeredményben kompromisszumra kell törekedni számos szakpolitikai kérdésben. Még akkor is, ha a nagypolitikában nem értünk egyet. Abban bízom, hogy az áprilisi magyar választás után, amikor ismét nyer a kormányoldal, az EB is rájön: hiábavalók azok a tétek, amiket arra tett, hogy az ellenzék fog győzni, és tudomásul veszi a tényt, hogy ezzel a kormánnyal, kormányzati politikával kell kompromisszumot kötnie. És így jövő április után végre el tudjuk érni azt, hogy hozzájussunk a forrásokhoz, amiket jó ideje megtagadnak a magyaroktól.

Ha már Európai Parlament: jó helyen vannak a kormánypártok a patrióta frakcióban, vagy kitart amellett, hogy jobb lenne az Európai Néppártban? Kapcsolatban van néppárti politikusokkal, hiányzik nekik a Fidesz és a KDNP? 

Kapcsolatban vagyok jó néhányukkal, s vannak ilyen visszajelzések. Kitartok amellett, hogy bár a néppárt mai politikájának sok lépésével nem értek egyet, vitatkozni szabad és kell. Továbbra is tennék arra erőfeszítéseket, hogy a néppártot visszahozzuk az eredeti, kereszténydemokrata platformra. Eközben azonban fontos fejlemény:

 és most már nemcsak a harmadik legnagyobb frakciója az EP-nek, hanem akár alkalmi koalíciós partnere lehet az Európai Néppártnak. Tehát az a blokád, amely tavaly július óta fennáll – emlékezzünk, a patrióták merőben szokatlan módon, a parlamentáris hagyományokkal szembemenve egyetlen érdemi pozíciót sem kaphattak az EP-ben –, végre valamelyest oldódni látszik. Ez óriási siker minden érintettnek. Továbbra is azt mondom: nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy az EPP-t meggyőzzük arról, nem a mostani, baloldali irányvonal az európai kereszténydemokrácia igazi útja.

Mennyire lehet gátja ennek Manfred Weber néppárti vezető, aki nyíltan támogatja Magyar Pétert és a Tisza Pártot? 

Manfred Weber az egyik legnagyobb gátja annak, hogy a néppárt visszataláljon az eredeti kereszténydemokrata útjára. A Fidesz és a KDNP főleg miatta nem tagja már az EPP-nek.

Önazonossági törvény. Jogvédő szervezetek romaellenesnek állítják be a jogszabályt, mondván, lehetővé teszi az önkormányzatoknak, hogy feltételhez kössék a településre költözést. A minap panasszal fordultak az Európai Bizottsághoz. Mit szól a vádakhoz?

Ha valaki megnézi a törvény szövegét, láthatja, nemhogy szó nincs diszkriminációról, a jogszabály kifejezetten tiltja a hátrányos megkülönböztetést. 
A főispánokat arra kértem, figyeljék az ön­kormányzati rendeletalkotást, s amint a leghalványabb gyanúja felmerül az etnikai vagy bármilyen diszkriminációnak, lépjenek fel, s az önkormányzattal együttműködve módosítsák az adott rendeletet. Ezt nagyon szigorúan vesszük! Az pedig, ha valaki szerint a letelepedés iskolai végzettséghez vagy büntetlen előélethez kötése kizárólag a romákat érinti, kifejezetten rasszista hozzáállás.

Főváros. Karácsony Gergellyel nemrég együtt adtak át villamosokat, úgy látszik, félre tudják tenni a politikai vitákat. Eközben Budapest csődben van, a kormány szerint a rossz városvezetéstől szenved, ám a Kúria a fővárosnak adott igazat a szolidaritási adó ügyében. Van esély, hogy rendeződik a helyzet?

Rendeződnie kell. A Karácsony Gergellyel való ismeretségünk régre nyúlik vissza, annak idején tanársegédek voltunk a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, sokszor szerepeltünk együtt konferenciákon. Nálunk a politikai nézetkülönbség nem vezet antipátiához – fontosnak tartom, hogy amennyiben lehetséges, külön kell választani a személyes és a politikai tényezőt. Visszatérve a konkrét kérdésre: Buda­pestnek óriási felelőssége van az ország gazdasága szempontjából. A fővárosban az egy főre eső hazai össztermék több mint a kétszerese a nemzeti átlagnak, és vármegyéből három olyan van, amely tudja hozni az átlagot: Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom és Fejér. Ráadásul Budapest az uniós fejlettségi szint 169 százalékán áll, az utána következő két legfejlettebb régió, a Nyugat-­Dunántúl és a Közép-Dunántúl pedig körül­belül a 70 százalékán. Ez azt is mutatja, hogy bár Budapest abszolút domináns szereplője a magyar gazdaságnak, az ott megtermelődő fejlettség, jövedelem, vagyon nem tud kisugározni az ország többi részére. Holott azt várhatnánk egy ilyen várostól, hogy húzza magával az ország többi részét, vállaljon kötelezettséget a fejlesztésében. Miközben a kormány a források átcsoportosításával ezt biztosítja, úgy látom, Budapest vezetése nem hajlandó ebben részt venni. Ez probléma.

Az imént Fidesz-győzelemről beszélt a jövő évi választáson. Korábban a Mandiner klubestjén a Tisza kapcsán azt mondta, a párt és Magyar Péter a hétköznapi ember frusztrációjának kifejezője. Akkor elég csak megszüntetni a frusztrációt? 

Nehéz feladat vár ránk, hiszen hangulati változást elérni legalább akkora munka, mint kézzelfogható eredményeket. Én magam a választókerületemben komoly munkát végzek, és abban bízom, a Fidesz többi jelöltje is ugyanígy jár el. A választókerületekben kell megnyernünk ezt a vitát, hiszen ott érhető tetten az, hogy 

A párt az előző egy-másfél évben mondott már mindent, és mindig azt, amit az emberek éppen hallani akartak. Gondoljunk bele, hányszor hirdettek programot: március 15-én, augusztus 20-án, a júliusi kongresszuson, a legutóbb október 23-án – senki nem olvasta még össze ezeket a programokat egyébként, nem is hallunk róluk. Ezek mindig a pillanatnyi hangulatnak megfelelő politikai beszédek; ez a mentalitás veszélyes tud lenni akkor, ha kormányzással párosul. Tehát a 106 egyéni választókerület többségében győzni kell, és akkor meg tudjuk szerezni a listás helyek többségét.

A mostani kampányra megváltozott a kommunikáció, a miniszterelnök lépten-nyomon interjúkat ad, a politikusok elárasztották a közösségi médiát – ön tiktokozik. Mit szól hozzá, mennyire komfortos ez a terep? 

Visszajött a politika Magyarországra. Hála a jó égnek! A politikusoknak az a feladatuk, hogy kint legyenek az utcán, az állampolgárok között, beszéljenek, érveljenek, de ott legyenek a médiában is, ütköztessék a nézeteiket. Végre más a politika, mint a hétköznapi veszekedések, felelősen, érvelve kell az ügyeket megvédeni, illetve győzelemre vinni. A tiktokozást pedig van, amikor kifejezetten élvezem.

Nyitókép: Földházi Árpád