Mintha forradalom tört volna ki a megzenésített Nemzeti Dalra – Tolcsvay László a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

Tolcsvay László 1950-ben született Budapesten. Zeneszerző, énekes, előadóművész, a hatvanas évek beatgenerációjának egyik kimagasló egyénisége. A nyolcvanas évektől rock­operákat és musicaleket ír. 1995-ben Erkel Ferenc-díjat, 2015-ben Magyar Örökség díjat kapott.

***

Hatéves volt a forradalom idején, és elég központi helyen, a Várban nőtt fel. Fel tud idézni néhány emléket?

Itt laktunk, ahol most beszélgetünk, pontosabban nem ebben, hanem az udvarra néző, egyszobás emeleti lakásban. Apukám, aki református kántor volt, majd énektanár a Bezerédj utcai általános iskolában, azon a bizonyos október 23-án nem jött haza. Soha nem szokott ilyet csinálni. Végigjárta a tüntetőkkel az útvonalat az egyetemtől a Margit hídon át a Kossuth térig. Anyukám rettenetesen izgult, akkoriban még nem volt telefon.

A másik emlékem, hogy amikor már javában zajlott a forradalom, az egyik unokabátyám egyszer csak bekopogtatott hozzánk, tisztán emlékszem a viharkabátjára és a nemzetőrszalagjára. Két kenyeret hozott a hóna alatt. Kisfiúként nagyon felnéztem rá. És akkor ehhez képest jött a november 4-e utáni állapot. Emlékszem, a Moszkva téren vagy a Széna téren föl volt borulva egy vonatkocsi, mi pedig sorban álltunk a hentesboltnál apukámmal. November 4-e után elkezdődtek a nagy lövöldözések itt is; mélyen alattunk van egy pince, ott bújtunk el. Hallottuk, ahogy jöttek föl az oroszok tankokkal a Bécsi kapunál. Valamelyik tank talán eltalálta a kaput, mert leomlott belőle egy darab, utána már nem fértek el alatta. Egyszer valaki, aki fölmerészkedett, visszarohant, hogy ég a levéltár velünk szemben. Az izzó vasablakok sorra omlottak le a sportpályára. Szerencsére esett az eső, s nem úgy fújt, hogy lángra lobbantsa a mi háztömbünket is. Aztán ezzel az állapottal gyerekként valamennyire megbékéltünk – például rendkívül érdekes volt, hogy itt cserélik a tankok lánctalpát. A Kapisztrán téren rendezték be a ruszkik a tankodromot.

Milyen volt a viszonya az édesapjával?

Az egyik legjobb barátom volt. Rengeteget segített mindenben. Nyitott szellemiségű ember volt, egyszerre bohém és komoly. Sokat foglalkozott azzal, hogy kitágítsa a zenei fantáziámat, az ő szelleme nagyban hozzájárult a zenei nyitottságomhoz. Nagyon szerettem, rendkívül empatikus volt, pedig rendesen megpróbálta az élet, de valahogy mindig – mint egy hatalmas spirituális erő – mindenen felül tudott emelkedni. Nem voltunk gazdagok,

hogy meg tudjunk élni. Délelőtt elment tanítani, hazajött, kipihente magát, délután négykor pedig elindult, és hat órán keresztül zongorázott napi 45 forintért. De valahogy mindig boldogan jött haza éjjel. Ő ezt nem tragédiaként élte meg, hanem az ország egyik legjobb kávéházi zongoristája lett. Játszott a Pest-Budában, a Gresham-palotában és Kőbányán, egy Harmat nevű étteremben. Emlékszem, mindig cigarettaszaga volt a ruháinak, mert akkor még bagóztak a presszókban. A cigarettaszag nekem a papa ittlétét jelentette.

Mire utalt, amikor azt mondta, hogy az édesapját megpróbálta az élet?

Tízéves volt, amikor átmenekültek Hátszegről, mert kitelepítették őket. Őt és a testvérét később az Országos Gyermek­védő Liga elvitte két évre Nyugatra, amíg nagyapám megpróbált gyökeret verni itt – apukám Hollandiába került, a bátyja Svájcba. A papa mesélte, hogy miután a többi menekült gyerekkel megérkezett a zürichi pályaudvarra, apácák jöttek értük, és a nyakukba akasztottak egy-egy táblát, amire a nevük volt írva.

Aztán kiválogatták a gyerekeket egy lista alapján, apám így elkerült a holland király fővadászához, aki negyven menekült gyereket nevelt.

Hogyan zajlott a kitelepítés?

A nagyapám történelem–magyar szakos tanár és iskolaigazgató volt Hátszegen. Amikor a papám született, 1912 karácsonyán, nagypapám vett egy zongorát ajándékba a nagymamámnak. Ez nagyon elegáns dolog volt. Pestről hozatta Erdélybe. Trianon után nagyapám nem tette le a hűségesküt, tehát nem volt hajlandó románul tanítani, ezért egyik éjszaka megjelent a házuk előtt egy szekér, és azt mondták, ami arra fölfér, az mehet, a többi marad. Így kerültek át Magyarországra. Hozták a zongorát is. Ez hihetetlen számomra, pedig most, 2022-ben is e hangszer mellett ülünk. Én is ezen tanultam zongorázni.

ahol olyan hideg volt, hogy a testükkel melegítették egymást, mint az állatok. Szegény nagymamám bele is halt. A nagyapám megpróbált elhelyezkedni, s végül sikerült úgy talpra állnia, hogy Szentesen újra gimnáziumi igazgató lett. Amikor 1979-ben a Fonográffal először voltunk turnézni Erdélyben, elmentem megnézni a hátszegi házat, akkor egy téesziroda működött benne.

Említette, hogy édesapja református kántor is volt. Az ötvenes években ez akár egy hőstettel is felért, nem?

Kántortanító volt, de még a háború előtt, az ötvenes években már énektanárként dolgozott. A református kántorság onnan jött, hogy nagyapám próbálta a gyerekeit valamiféle stabil kenyérkereset felé terelni, ezért apámnak el kellett végeznie a református kántorképzőt Nagykőrösön. Szentesen, ahol szolgált, az istentiszteletek után bejöttek a barátai a templomba, és jazzszámokat játszottak. Az volt a papa beceneve, hogy Jazzkántor. Ezután, közvetlenül a háború előtt beiratkozott a Zeneakadémiára, s akkor abbahagyta.

Ettől függetlenül volt hitélet a családban?

Volt, de katolikusok lettünk. Anyukám katolikus. Nagyapám neheztelt is apámra, hogyan esküdhetett katolikus templomban. De nem emlékszem, hogy a szüleim között lett volna „vallásháború”. A Mátyás-templomba jártunk misére. A hatvanas években voltak úgynevezett diákmisék, s nyilván akinek a gyerekei oda jártak, azt megfigyelték. De az igazi hitélet itthon volt, rendes példát láttam a szüleimtől nem ájtatoskodást. Ebéd előtt imádkoztunk, s én a mai napig keresztet rajzolok a kenyérre, mielőtt megszegem. Elmondanék egy különös történetet a gyerekkoromból. Nyolc-tíz éves lehettem, és az egyik barátomék a Babits sétányon az amerikai attasé házának gondnoki lakásában laktak, mivel a mamája az amerikai nagykövetségen dolgozott. A Mátyás-templomi pap, Zoltán bácsi minden vasárnap a diákmise után valamelyikünket behívta a sekrestyébe, és adott nekünk egy csomagot. Fogalmam sem volt, mi van benne. Azt mondta, adjam oda Juliska néninek, a barátom mamájának. Csak jóval később tudtam meg, hogy ezekben a csomagokban ostya volt, amit Juliska néni csempészett be a követségre Mindszenty bíborosnak. Ha a szüleim tudták volna ezt, szívrohamot kaptak volna. Csak évtizedek múlva tudatosult bennem, mit is jelentett, amit akkor csináltunk.

Átugorva a hatvanas évekbe: jött a beatkorszak és 1968. Mit jelentett ez az időszak?

1968-ra már felnőttünk, addigra már jócskán beatzenész voltam. Én már korán, 1962-63 környékén zenekarban játszottam, mert elengedtek a négy évvel idősebb bátyámmal.

Az előbb említett barátomhoz pedig hamar eljutottak a Beatles-kislemezek. Megtanultuk a Rolling Stones- és Beatles-dalok minden fogását, pedig nem voltak kották. Hallgattuk a lemezt, és megpróbáltuk követni. A közös zenehallgatás és zenélés élménye egyszer csak új hitet formált a lelkünkben.

Akkor ez nemcsak a zenéről szólt, hanem valami sokkal többről?

Így van. Maga a zene is olyan volt, mint egy reneszánsz mozgalom – addig sosem hallott hangzásokkal, zenei fordulatokkal. Ez az önmagában sarjadó világmozgalom annyira újnak számított, hogy onnantól teljesen mindegy volt, hogy itt vannak az oroszok vagy sem. Engem nem érdekelt semmi más, csak a beatzene, a muzsikának ez az éppen születő, fejlődő része. Azért mondom a reneszánsz hasonlatot, mert tényleg olyan volt ez a zene, mint amikor megszületett a perspektívaábrázolás a festészetben. Abszolút reveláció. Kitöltötte a szívemet-lelkemet, a végtelen szabadságot, a barátságot, a zenekart, a szerelmet jelentette az életemben. A hitet. Aztán a bátyámmal felmerült bennünk az igény, hogy csináljunk valami sajátot, írjunk dalokat. Emlékszem, nem volt elég pénzünk, hogy erősítőt és elektromos gitárt vegyünk, így kitaláltuk, hogy akkor akusztikus gitáron játszunk. Ennek is van angolszász előképe, például Bob Dylan. Ez az a fajta világ, amiben egyértelműen megmutatkozik a népzene hagyománya is – az ír, angol és amerikai népzenéé.

A bátyjával rivalizáltak valaha?

Alapvető zenei habitusbeli különbség van köztünk. Ő inkább szólista, én pedig fel tudok oldódni egy zenekarban.

Ebből nem volt konfliktus a trión belül?

Ez nem konfliktus. A trió azért bomlott fel, mert egy jelentéktelen ügyből problémát csináltunk. Gábor (Balázs Gábor bőgős – a szerk.) érdeklődött a jazz iránt, már csak a hangszeréből fakadóan is, és egyszer valamelyik fellépésünkre nem tudott eljönni, mert bőgőversenye volt. Mi ezen fölöslegesen megsértődtünk. Mintha hülye gyerekek lettünk volna, komolyan ezt kell mondanom. Akkor elpattant valami, s ketten maradtunk Bélával. Aztán rábeszéltem a bátyámat, hogy ez nem elég hangzásban, így lettünk öten: a Tolcsvayék és a Trió. Kezdettől nagy barátságban voltunk az Illés zenekarral meg Koncz Zsuzsával. Ez lett később a KITT Egylet. Akkor már régóta dalokat írtam Zsuzsának,

Akkoriban sok zenekarra szállt rá a hatalom. Önök mennyire számítottak balhésnak?

Nem számítottunk balhésnak, valamiért mégis mindig irritáltuk a hatalmat. Én mindig éreztem némi ellenszenvet velünk szemben. Konkrét tiltás tehát nem volt, csak ellenállást éreztünk, például hogy „majd a jövő héten jöjjenek”, „később megbeszéljük” és a többi. Egyetlen nagylemezünk jelent meg, az is hosszas kunyerálás után, kompromisszumok árán. A lemezgyár közölte, hogy ha mind a három énekesnő – Koncz Zsuzsa, Kovács Kati és Zalatnay Cini – énekel a lemezen, akkor talán el lehet adni. Mi mindhármójukkal rendszeresen felléptünk, de egy zenekarnak rosszulesik, ha nem készíthet lemezt szabadon. Egyszer 1969-ben együtt turnéztunk az Illéssel Pécsett, ott nagy rendőri kivonulás volt. Másnap elmentünk kirándulni, és ahogy sétáltunk egy meredek utcán, félrerúgtam az útból egy konzervdobozt. Abban a pillanatban minősíthetetlen szavakkal ránk rontott egy önkéntes rendőr, és bevert egyet Balázs Gábornak, aki egyébként a világ legszelídebb embere volt. A rendőr­kapitányságon kikértük magunknak a történteket, a következő pillanatban pedig már bilincs volt a kezünkön, majd külön-külön elkezdtek minket vallatni. Valószínűleg már előző nap készültek erre. Ebből aztán

Minden pert megnyertünk, de ez megviselt.

Aztán jött egy átmeneti időszak, amiről a bátyja így fogalmazott: „[…] megjelentek a menedzserek. Nálunk is. Úgy hívták, hogy dr. Erdős Péter. A Péter úr, aki úgymond exkluzív szerződéseket ajánlott a szupercsapatoknak. A bandatagok fölröpültek a levegőbe, mint a madarak, aztán leültek a lóvé mellé.”

Nem csak ez volt a helyzet. A legtöbb zenekarban volt legalább egy agilis, üzleti érzékkel megáldott tag, aki járta az irodákat, és el tudott intézni „ezt-azt”. Kétségtelen, hogy Erdős Péternek és a Hungarotonnak, az egyetlen magyar lemezkiadónak volt egy koncepciója, és az alapján cenzúráztak. Mi nem tartoztunk a támogatott zenekarok közé. Abban igaza van a bátyámnak, hogy később tényleg megjöttek az igazi menedzserek, de az már a nyolcvanas években volt, a rendszerváltozás környékén. Akkor szabadult el a pokol, mikor már magánkiadók lettek. Előbb tört be a kapitalizmus a rockzenébe, mint bárhova.

győzött a show-biznisz.

Ön 1973-ban megzenésítette a Nemzeti dalt, ami a szabadság szimbóluma lett a nép számára. Hogy viszonyult ehhez a hatalom?

Megijedt. Életem egyik legszebb pillanata. Petőfi születésének 150. évfordulója volt, és a hatalmon lévők kitalálták, hogy a fiatalok zenésítsenek meg Petőfi-verseket, és majd egy lemezen kiadják őket. Úgy döntöttem, a Nemzeti dalt választom. Ezen a Hátszegről kimentett zongorán írtam. A Tolcsvayék és a Trióval aztán elmentünk erre a bizonyos meghallgatásra, ahol összeültek az elöljárók, hogy hallják, „mit alkottak a fiatalok”. Miután eljátszottuk, mindenütt halálra vált arcokat láttam. Éreztem rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mit lépjenek erre, hiszen Petőfit nem lehet betiltani a Petőfi-évben. Még aznap este eljátszottuk a Vár Klubban.

A Nemzeti Dal Tolcsvayék előadásában

Sokszor kérdezték a Fonográf felbomlásának okairól, ami nagyon megviselte. Sosem mondott konkrétumot. Esetleg most?

A Fonográf nem bomlott fel. Én minden egyes zenekart úgy éltem meg, mint egy szerelmet. De ugyanúgy, ahogy bármilyen más emberi kapcsolatban, egyszer csak meglazulnak a kötelékek, a világ másképp fordul, és az egyik ember így reagál, a másik meg úgy. A Fonográf szerintem két dolog miatt lazult meg. Az egyik az az elementáris és megismételhetetlen siker volt, amit az István, a király hozott, amelyben a Fonográf volt az alapzenekar. Teljesen világos, hogy egy ilyen siker egy alkotót vagy alkotópárt kiemel az addigi életéből. Vagy legalábbis kinyit egy olyan dimenziót, amilyet addig még nem tapasztalt meg. Ez a huszadik század talán legnagyobb alkotása. A másik, hogy akkoriban már tényleg jöttek a menedzserek. Addig egy zenekar mindig mindent belül beszélt meg. Ha probléma volt, magunk közt megdumáltuk. És amikor egy külső ember jön a külső ügyeivel, az nem mindig illik a közegbe. Ettől megrepedtek olyan kapcsolódások, amelyek talán nem is voltak olyan szorosak, mint amilyennek én éreztem őket. 

Hogy éli meg, hogy Szörényi és Bródy néha egymásnak esik a nyilvánosságban?

Őszintén nem értem. Ez a politikából jön, amit viszont én utálok. Olyan távol tartom tőle magam, amennyire csak tudom. Rosszhiszeműség járja át ezt az egészet. Szomorú vagyok, amikor látom, hogy egymásnak ugrasztják ezeket az általam végtelenségig tisztelt embereket. Engem inkább már

Ezt találtam meg, amikor a Magyar Misében azt akartam, hogy együtt muzsikáljon műfajtól és világnézettől függetlenül minden olyan énekes és zenész, aki látszólag sosem fog egy zenekarban játszani. És mégis így volt 1987-ben.

Amikor belevágott a Magyar Misébe, volt ilyen vágy mögötte: visszahozni a békét?

Igen, az összetartozást szerettem volna szimbolizálni ezzel a művel. Kaptam egy óriási lehetőséget a Margitszigeti Szabadtéri Színpadtól, hogy felkérhetek, akit akarok – így az Amadindától Dés Lászlón át a Muzsikásig, Csoóri Sanyitól Pitti Katalinon és a rockzenész barátaimon át a Honvéd Férfikarig mindenki teljes zenei összhangban muzsikált. Olyan spirituális energiák jöttek össze, hogy hihetetlen. Ez a mű aztán elindított egy egészen más pályán.

Melyik a darab legkülönlegesebb pillanata? 

Az Érintsd meg a lelkem. Emlékszem, annak idején egyszerre jutott eszembe a szöveg és a dallam. Egyszer csak megszületett bennem. A tétel ennek a sornak a kíséret nélküli, szabad, a kórustagok egymástól független belső ritmusa szerinti a capella énekhalmaza. Aztán megszólalnak harangok a zenei csúcspont végén. Elárulom, hogy egy barátom gyűjtötte össze a harangok hangját a Felvidékről, a Délvidékről, Erdélyből, Magyarországról. A stúdióban montíroztuk össze. Volt egy titokzatosság abban, hogy

Úgy tűnik, ez az irány bevált: jött a Doctor Herz, az Isten pénze, a Mária evangéliuma.

Amikor Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója hallotta a Magyar Misét, meghívott, hogy Müller Péter készülő musicaljéhez írjam meg a zenét. Ez volt a Doctor Herz, amit 1988-ban mutattak be, tíz évig ment. 1991-ben pedig már a manchesteri Royal Exchange Theatre játszotta. Hihetetlen ajándék volt az élettől, hogy hónapokig dolgozhattam Angliában angol musicalszínészekkel. Ezután jött a Mária evangéliuma 1991-ben, amely szintén bejárta fél Európát – lefordították szlovák, olasz, német és cseh nyelvre. Több mint ezer előadást ért meg ezekben az országokban. Az Isten pénze is hasonló utat járt be. 

Ezek mind szakrális témájú művek. Keresi ezeket, vagy a témák találják meg önt?

A szívemre hallgatok, nem az eszemre. Valahogy mindig ezt váltom ki a munkatársaimból is.

mert meggyőződésem, hogy az emberi lélek alapvetően nem változik. A társadalmi berendezkedés változhat, de az ember mint lelkület, mint princípium nem változik. Konkrétan emlékszem olyan pillanatokra a Mária evangéliuma megírásából, amikor megmozdult valami a lelkemben – valami boldogságérzés: én, az univerzum, a zongorám, a dallamsor. Ez így együtt megmozdított valamit talán a bennem lévő jóból. És amikor azt látom az előadás alatt, hogy a közönségben, a zenészben vagy az énekesnőben is ugyanaz történik, az hihetetlen boldogság. Valami lélektől lélekig zajlik, függetlenül kortól és időtől. 

Mert abban a dimenzióban történik, ahol sok ember tud együtt rezonálni, ezért tud kortalan lenni?

Pontosan. Ugyanaz a világlélek dolgozik bennünk. A szomszédomban, az elnökökben, az utcaseprőkben ugyanaz a lélek munkál. Én pedig azon dolgozom, hogy ez derüljön ki. Szerintem most

Csupán egy dolgot kellene tudomásul vennünk: hogy „a másik ember is én vagyok”. Bevallom, időnként úgy érzem, nem értem a világot, és ez visszahat rám – hogy az a béketeremtő vagy jószívű muzsikálás, amit csinálok, talán nem olyan aktuális. Ezt nem szomorúan mondom, csak megállapítom. Néha nem tudom, kihez beszélek. De nem adom fel.

 Nyitókép: Ficsor Márton