Nemes Jeles László a Mandinernek: „A globalizmus ugyanolyan veszélyes, mint a fasizmus vagy a kommunizmus"

Az Árva nagy részben az édesapja, Jeles András valós történetét meséli el, de mennyire szól önről is?

Hétéves voltam, amikor apám elment, így nyilván ez a tény is benne van a filmben valamennyire. De nem ez volt a fő cél ezzel a mozival. Hanem az, hogy a vele és a nagyanyámmal történteken keresztül beszéljek valami sokkal univerzálisabbról. Apám sokáig úgy tudta, hogy az apját a nácik ölték meg, majd egyszer csak, a kommunizmus legsötétebb évtizedében megérkezett egy idegen férfi és átírta az egész identitását. A később gyakran emlegetett mondatában – „Auschwitznak köszönhetem a létemet” – eleve mint egy sorstragédiában, úgy sűrűsödik össze az európai 20. század minden őrülete és abszurditása. És ha Auschwitz nem lett volna, értelemszerűen én sem lennék, ezzel sem mindig könnyű szembesülni. Talán ez a családi mítosz lehet az oka annak is, hogy kicsi koromtól érzékeny vagyok mindenféle elnyomásra. A Kádár-kor elég cseles volt ebben a tekintetben:

Mindennek a következménye pedig ma is itt él velünk, a házmestertempóban, az irigységben, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitásban.

Ami nagyon szomorú. Ahogyan az is elég lehangoló, hogy mégsem tudunk kikeveredni abból, hogy a világot és benne az embert ne fekete-fehérben, hanem a valódi természetében lássuk. Ez előbb-utóbb újabb traumákhoz, történelmi kataklizmákhoz fog vezetni. Sőt, az egész civilizációnk bukásához.

Miért, milyen az ember valódi természete?

Összetett. Jó és rossz is egyszerre. A két pólus folyamatosan jelen van benne, néha találkoznak, máskor nem, sőt az sem lehetetlen, hogy egyszerre kapcsolnak be egy bizonyos szituációban. Engem ez a hullámzás, vagy ha úgy tetszik, elkövető és áldozat egymást feltételező szükségessége izgatott az Árvában is. Ezért törekedtem nagyon tudatosan arra, hogy egyik szereplő se legyen ambivalencia nélkül. Az apa igazi dúvad, de pillanatokra képes szerethetővé válni, az anya áldozat, mégis elhagyja valamilyen szinten a gyerekét, a fiú minél inkább el akarja utasítani hirtelen előkerült apját, annál inkább hasonlít rá. Ahogy a fény, úgy az árnyék is mindannyiunkban ott van, és minél kevésbé veszünk róla tudomást, annál nagyobbra nő. A hárítás, elhallgatás személyes és társadalmi szinten is veszélyes dolog: ha elnyomjuk magunkban, amiről hallani sem akarunk, attól még nem szabadultunk meg tőle.

Első világháború, második, holokauszt, kommunizmus stb. – üldöztetésből és elhallgatásból jutott elég a 20. században a világnak ezen a táján. Nem véletlen, hogy az Árvában is mindenki néma vagy suttog; mikor kezdtük el ennyire szorosra zárni a szánkat?

A második világháború volt a választóvonal ebből a szempontból, amihez nyilván az első vezetett; a katonák, a családok, a nemzetek akkor szerzett szörnyű sebei ma sem hegedtek be. Erről, a nyugati civilizáció hanyatlásának a kezdőpontjáról, a vihar előtti csendről szól az előző filmem, az 1913-ban játszódó Napszállta is. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mivel a vezetőink nagy része azóta sem akar vagy tud történelmi távlatokban gondolkodni, 

Mégis a második világháborút említette az igazi fordulópontnak, miért?

Van egy markáns különbség az elsőhöz képest; a képlet kibővült a civilek szisztematikus irtásával. És ezután kezdődött meg az igazi hallgatás. Akik innen-onnan hazakeveredtek, felejteni akartak, ezért nem beszéltek, majd a kommunista rendszer a maga totalitárius eszközeivel végképp befagyasztotta a szót az egész magyar társadalomban. Ebből kinőtt egy nagy közös kelet-európai fájdalom, ami a zsigerekben átöröklődve a következő generációkat is magába zárta. 

És van remény, hogy jobb lehet?

Ha nem hinnék ebben, nem csinálnék mániákusan filmeket. Az Árvában is megcsillan valami a végén, igaz, melankóliába csomagolva. De én szeretem a melankóliát. Egyszerre szép és fájó. Amilyen a legtöbb ember élete.

Mégis, mi lehetne egy ennél tartósabb megoldás?

Vissza kellene térni a humanista alapokhoz, a morális minimumhoz. Mint ahogy azt annak idején Márai is elképzelte: liberális konzervatív alapon, egyszerre tisztelve a gyökereinket és az individuumot. Ennek egyik sarokköve, hogy leszögezzük: 

A rangsorolás, méricskélés, egyik ember vagy nemzet veszteségeinek relativizálása a másik kárára csak újabb feszültségekhez vezet. Ebből a szempontból nincs különbség a szélsőjobb és a szélsőbal között, most éppen az utóbbiak hergelésére erősödik Nyugat-Európában az antiszemitizmus – mintha mindig ugyanazokat a köröket rónánk.

Új elemként pedig bejött a globalizmus. Ez volna a megoldás? 

Pont ellenkezőleg. A globalizmus, akárcsak a fasizmus vagy a kommunizmus, szintén fekete-fehérben gondolkodik, ami miatt nem kevésbé veszélyes. Az általam személyesen és a filmjeimben is képviselt neohumanizmusban ezért a globalizmus ugyanúgy nem elfogadható. Nem kell hozzá nagyon okosnak lenni, hogy az ember rájöjjön, a piac őrült ámokfutása, az eszeveszett profitkeresés nem lehet egy társadalmakat összekötő gondolat vagy energia. Pláne az internettel súlyosbítva. Amivel furcsa módon, nem a szabadság, a jó értelemben vett sokszínűség jött el. Helyette felgyorsította a totális uniformizálódást, és miközben eszeveszett vágyat ébreszt bennünk egy tökéletesnek képzelt lét után, nem vesszük észre, hogy a valóságos életünket éppen romba döntjük maguk körül. 

És ez az oka annak, hogy bár tettem rá kísérletet, nem tudok filmet csinálni a konformizmusba süllyedt Hollywoodban. Nem érdekelnek a programszerű vagy az elvárt üzenetalapú mozik, és a regresszív, antihumanista pszeudoprogresszivitásnak, az őrült identitáspolitikának sem akarok semmilyen módon részese lenni.  

Akkor egyelőre maradnak a többségében magyar pénzből forgatott, magyar nyelvű filmek?

Meglátjuk, mit hoz a jövő. Most az Árvával Magyarország nevezettjeként újabb Oscarért indulunk, ami óriási öröm. Közben a francia ellenállás hősének és vértanújának, Jean Moulin-nek a történetét forgatom szeptembertől Budapesten, ez egy francia munka lesz. És készülök az első angol nyelvű mozimra is. Megvettem Cormac McCarthy Odakint a sötétség című regényének jogait, ha összejön, jelen állás szerint Lily-Rose Depp és Jacob Elordi lennének a főszereplők. Hiszek benne, hogy előbb-utóbb sikerül rá pénzt szerezni. Úgy általában hiszek abban is, hogy a jóakaratú emberek összefogása megmentheti a világot. Csak azt nem tudom, maradt-e még idő, és vannak-e még elegen.

Nyitókép: Nemes Jeles László (Fazekas István/Pioneer Pictures)