Nem fogunk senkire hallgatni, csak magunkra – Bereményi Géza a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra és Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban.

Ha valakinek megismerjük a gyermekkorát, akkor megismerjük a személyiségét?
A regény írásakor végiggondoltam az életemet: nagyon sokat változtam gyerekkorom óta. Hatéves koromig boldog voltam, minden rendben volt, egy súlyos betegség ellenére is, sőt az sem tűnt annyira félelmetesnek. Aztán hatéves koromtól tizenhat éves koromig „rabságban” voltam, szülői felügyelet alatt, más vezetéknevet is kaptam. Csak ezután lettem szabad és önálló, életem nagy döntéseit az egyetemi éveimben hoztam meg.

Három néven élte le a gyermekkorát. Akkor végül Vetró, Rozner vagy Bereményi? Milyen hatással van ez egy gyermek identitására?
Egészen biztosan befolyásolja a gyerek identitását, csak én azt nem tudom. Nem tudatosítottam, elfogadtam, ahogy a rab elfogadja a helyzetét, mert kénytelen.

Bámulatos önvédelmi reflex működik önben: olyan természetességgel ír, beszél a gyermekkori traumákról, mintha nem is önnel történt volna. Más gyerekek a regényben megírt sztorikba lelkileg belerokkantak volna, ön nevetve túllép rajtuk.
Annyiban különbözöm tőlük, hogy én megírtam egy önéletrajzban, és újra felfedeztem. Mintha elutaztam volna. Mintha beutaztam volna újra azt az időt.

De csak a saját lelkében; a helyszínekre nem ment vissza, nem beszélt régi ismerősökkel, csupán a saját emlékezetére támaszkodott a múlt felidézésében. Szándékosan nem vett igénybe semmilyen segítséget?
Csak a saját memóriámat kutattam. Babonásan hittem ugyanis abban, hogy amit vissza tudok idézni, az a fontos. És tudtam, hogy mindent nem lehet visszaidézni, de nem véletlenül jegyeztem meg, ami maradt. Az élmények közötti összefüggéseket kerestem, így sikerült felfűznöm egy láncolatot. Fejlődési regénynek is nevezhetnénk.

„Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát” – írja. Mikor következett be ez?
Az írással. Úgy 1968-69 körül. 1970-ben már megjelent az első novelláskötetem.

Azzal, hogy a regényírás miatt most fel kellett idéznie az összes gyermekkori emlékét, a korábbinál jobban megismerte és elfogadta önmagát?
Igen, rájöttem, hogy még van mit tisztázni. Meglepő dolgokat fedeztem fel, ha nem írtam volna meg őket, teljesen feledésbe merültek volna.

Kinek írta: magának vagy a közönségnek?
Magamnak írtam. Olyannyira nem tudtam, hogy milyen minőségű az írásom, hogy amikor a Magvető Kiadó igazgatója azt mondta, hogy nagyon jó, őszintén meglepődtem. Arra gondoltam eleinte, hogy esetleg nem tudnak majd eligazodni benne az olvasók.

Magyar Copperfield. Charles Dickens is önéletrajzi ihletettségből írta az eredetit. Miért választotta parafrazeálása tárgyául az angol írót és regényét?
Már korai éveimben, amikor olvastam a Copperfield Dávidot, felismertem benne a saját sorsvonalamat. Ugyanaz: az apját nem ismerte, a nevelőapa pedig – Ottlik Géza fordításában – egy „sötét, baljós tekintetű férfi”. A nevelőapa kézbe veszi őt, neki pedig meg kell szöknie. Én is „megszöktem”, én döntöttem úgy, hogy elmegyek hazulról.

Mennyiben Twist Olivér, Tom Sawyer, Huckleberry Finn a magyar Copperfield?
Huckleberry Finn nem lehettem, mert ő a szabadság embere volt. Finn és Sawyer nem, én nyomorultabb körülmények között éltem, mint ezek a vidám fickók, koraérett gyerekek. Twist Olivérből azonban van bennem valami.

A stílus nem dickensi, inkább nagyon is bereményis, egy kicsit talán salingerös, a kis Géza pedig néha úgy beszél, mint az Indul a bakterházból Bendegúz…
Hát, erre nem gondoltam. (Nevet) Mikor írtam, mintát nem követtem. Felfedeztem magamnak a Copperfield Dávidot, és azzal megvolt nekem a minta.

Keressük itt a mintát az ifjúsági regényeknél, pedig ez kemény felnőttirodalom…
Nem ifjúsági regény, az biztos. Nem szeretném, ha a fiaim olvasnák; nem erőltetem, hogy figyelemmel kövessék azt, amit csinálok. Persze adtam dedikált példányt nekik, de nem beszéltünk róla. Az idősebbik már olvasta.

Miért gondolja, hogy nem fontos nekik az apjuk gyermekkori énjével találkozniuk?
Ez az én viszonyom a múltamhoz. Nem akarom a fiaimat terhelni vele. Más fiát igen. (Nevet)

A mostohaapja emlékét nehezen dolgozta fel, a könyvben írja is, hogy meg is akasztotta az írásban. Sikerült végül elrendeznie magában a dolgot?
Amikor az anyámmal és a nevelőapámmal eltöltött időről elkezdtem írni, eleinte egyszerűen nem tudtam papírra vetni. Aztán egy írói fogással mégis sikerült, rájöttem, hogyan kell. Leírtam, hogy vertek meg a pincében, azt a nyomasztó napot: azt az egyórás szabadságot, amikor a szülői értekezlet miatt távol voltak, és én egyedül lehettem, majd a verést. Ennek a leírásával tudtam megragadni a viszonyunk lényegét. És egészen a nevelőapámmal való szakítás megírásáig kitartott ez a lendület.

Ütött embernek nevezi őt: az apja verte őt, és ő ezt adta tovább önnek…
Azt hiszem, egy Móricz-novellában mondták ezt valakiről, és rájöttem, hogy én is „ütött ember” vagyok, és akkor az biztos, hogy külön kategória. Mert egy igazi férfi nem engedi magát megütni, el tudja intézni, hogy ne üssék.

E rossz minta alapján cselekedett ön is, vagy sikerült megszakítania a sort a saját gyerekei nevelésénél?
Éppen az ellenkezője voltam: soha nem ütöttem meg a fiaimat, egészen másképp neveltem őket – nem akartam olyan ember lenni, mint a mostohaapám volt.

És mint a vér szerinti apja? A regényben utal egy régi esküvői fotóra, amelyet nézegetett: az apja van rajta borospohárral. A Cseh Tamás által előadott Az első fénykép című dal szövegében is szerepel. Megvan a fotó?
Nincs meg. A szüleim esküvője utáni vacsoráról készült a fotó. A dalban szereplő utalás azonban fikció, a dal mindig fikciósabb, mint a próza.

Amikor a történet szerint otthonról elkerül, felszabadul az elbeszélő előadásmódja is: mintha akkortól talált volna olyan emberekre, akikben megbízik, akiket már nem csak kívülről szemlél.
A szerencse is hozzájárult ehhez: egy vidéki iskolába kerültem, Pápára, ahol a kitűnő igazgató olyan légkört teremtett, amely tökéletesen megfelelt nekem. Komolyan vettek. Volt egy Csicsa becenevű tanár, Szabó tanár úr, aki olyan híremet keltette, hogy erre a fiúra vigyázni kell, mert érték. És ezt elhitték a többiek. Eleinte arra gondoltam, hogy a körülöttem kialakult hiedelem nem is igaz.

A megörökített karakterek belibbennek, egyszer csak lesz valami jelentőségük, megtanítanak önnek egy leckét, és továbblendítik egy életszakaszon. Van olyan személy, akit még nem sikerült megfejtenie?
Azok kimaradtak a könyvből. Van egy műfaj, talán úgy lehet magyarul hívni, hogy tanulási regény – az én könyvem az; amikor az életet tanulja az ember. Azt érdemes megírni. Szinte mindegyik szereplőt menet közben kezdtem jobban megérteni. Nagyon érdekes állapotban voltam három évig, amíg írtam a könyvet.

A korábbi írásaiban, dalszövegeiben, filmjeiben már fel-felbukkan néhány az itt leírt emlékképek közül – például a betegsége az Eldorádóban vagy a disszidálás ötlete a Megáll az idő című filmben. Mintha ezek már korábban is a felszínre akartak volna törni…
Lehet, de ez nem volt tudatos tevékenység. Épp ez a különös benne. Felbukkannak, meg kell idézni őket, fel kell idézni.

Az emlékek torzíthatnak is. Nem érte önt ezért bírálat azok részéről, akik magukra ismerhettek a regényben?
A szereplők kilencven százaléka a valódi nevén szerepel a regényben. Persze sok közülük már nem él. Akit meg nem akartam, hogy felismerje magát, annak a nevét a hangalak alapján megváltoztattam. De mondta nekem valaki, hogy azok a lányok, akikre gondol, most örülnének, ha idős korukban ezt olvasnák magukról.

Az édesanyja nem volt elragadtatva, amikor az Eldorádót látta, és benne saját magával is szembesülhetett…
Igen, meghívtam egy házi vetítésre. És ott a vetítés közben jöttem rá, hogy ő felismerhetően benne van a filmben – onnantól az ő szemével néztem tovább a filmet, és rettenetes volt: elvégre egy hisztérikát látunk… Nyilván, hiszen a nagyapám szempontjából ábrázolta őt a film, a nagyapám grófnőnek nevezte őt. (Nevet) Mikor a vetítésnek vége lett, felálltunk, kimentünk, és hazakísértem. Mentünk gyalog az utcán, nem karolt belém, csak nézett maga elé, hosszú ideig nem szólt semmit, aztán egyszer csak azt mondta: „Az a színésznő…” Kérdem: „Melyik?” Azt mondja: „…aki az anyát játszotta a filmben…” Mondom: „Ja, az Eszenyi Enikő!”, azt mondja: „Igen. Az nagyon szép.” (Nevet) Kereste, hogy bocsáthatja meg nekem, hát végül is fölmentett. Azóta is hálás vagyok neki.

Az ön körül mozgó emberek közül a nagymamája volt az, akinek a transzcendens világról volt valamilyen elképzelése. Volt más hívő ember is később az életében?
Igen, éppen az előbb említett anyám. Idősebb korában teljesen átalakult szellemileg. Templomjáró lett, előre megsejtett dolgokat.

Önnek milyen a viszonya Istennel?
Megvan a viszonyom, csak nem vagyok szertartásos. A könyvből is kiderül, hogy vannak megsejtések. Összefüggéseket láttam meg az írás közben, a rejtett összefüggéseket csoportosítottam.

Közben többször kifogyott a tolla – legalábbis ezt említi a könyvben. Valóban kézzel írta a hatszáz oldalt?
Édesanyám gépíró is volt; úgy kezdtem az írást, hogy odaadtam neki az írásaimat, hogy gépelje le őket. Aztán vettem egy írógépet, megtanultam gépelni. Most azonban már megint van, aki legépeli, és így elfelejtettem gépelni. A Magyar Copperfieldet megint kézzel írtam.

A könyv nemcsak szubjektív önéletrajz, de autentikus korrajz is. Meglepte, hogy sokan úgy olvassák, hogy a magyar történelem mély rétegeit is felfedezik benne?
Mertem remélni, hogy az összefüggésekre maguktól rájönnek az olvasók. Nem akartam a történelmet magyarázni, azt írtam le, amit a gyermekkori önmagam tapasztalt.

1956. október 25., Kossuth téri sortűz: ön tízévesen átgyalogolt a téren a halottak között, mielőtt a mentők kiérkeztek. Szürreális jelenet.
Írás közben óvatosan bántam ezzel, ahogy akkor is óvatos voltam az eseménnyel. Távolságot tartottam. Erről nem tudok többet mondani. Nem akarok azon okoskodni, hogy akkor mi járhatott a fejemben. Vissza is fordulhattam volna, mégis bementem a térre. Amikor pedig ott találtam magam a hullamezőn, csak az volt bennem, hogy minél előbb átjutni a túlpartra. Ma sem értem magam. Állítom, hogy a Köztársaság téri sortűz azért történt meg, mert a felkelők között elterjedt a néhány nappal azelőtti parlamenti vérengzésnek a híre. A Kossuth téri vérengzés miatt kezdtek el vadászni az ávósokra – akkor még nem tudták, hogy nem az ávósok lőttek, hanem a Magyar Partizán Szövetség tagjai.

Az ötvenes évekről még ma is nehezen beszélnek az emberek, ön mégis humorral, iróniával ír a korszakról – bár az első éveinek a helyszíne, a Teleki tér emberi hely volt.
A Teleki tér piac, a piac pedig színház. Az árus nemcsak az áruját árulja, hanem önmagát is. És különböző alakítások vannak. Erről pedig nem lehet másképpen írni, mint humorral. A nagyapám is egészen más volt, amikor a standban állt.

Olyan figura volt, mint az Eperjes Károly által alakított Sanyi bácsi az Eldorádóban?
A film azért másik műfaj. Eperjes a forgatókönyv alapján ismerkedett a karakterrel, ez az ő elképzelése volt a nagyapámról. Amikor nem eléggé találta el, akkor azért szóltam… (Nevet) Ő akkor meg is fogalmazta, mi volt a lényege annak a figurának, amelyet játszott: a „durva védelem” – durván ragadja meg a gyereket, amikor az elkülönítőből kihozza a haldoklók közül.

Nem volt hátborzongató négyzetméterre ugyanazon a helyen leforgatni az Eldorádó című filmet, mint ahol felnőtt?
Néha megszédültem. A díszletező megkérdezte tőlem, hogy hova tegyék a főszereplő Monori standját. Ott építettük fel a piac díszleteit, ahol nevelkedtem. Éppen a forgatás előtt bontották le a házunkat, egy üres telek maradt a helyén. A falak maradványai azonban ott voltak, és láttam a téglákból, hogy hol volt a szobánk, hol állhatott a nagyszüleim ágya. Azt válaszoltam tehát, hogy itt legyen a stand díszlete… Olyan volt, mint egy szellemidézés. Sokszor beleszédültem. Nagyon érdekes volt.

A gyerekkora egybeesik a Kádár-rendszer megszilárdulásával. Mi volt a legbanálisabb a Kádár-érában?
Az elhallgatás és a sunyiság. Ez az egész társadalomban elterjedt. A legeklatánsabb példa az 1957. május elsejei ünnepség – fél évvel a forradalom után. Akkor kezdődött el, ami végig folyt: mindenki tudta, hogy miről nem szabad beszélni, mire nem szabad gondolni. A könyvben is van egy rész, amikor az egyik diák a színpadon álló Marosán elvtársnak, aki a beszédébe belezavarodik, odakiált: „Elfelejtette!” Mindenki hallotta, de semmilyen következménye nem lett – ez volt maga a megszilárdult Kádár-korszak. Fantasztikus volt nagybetűkkel leírnom, hogy: EL-FE-LEJ-TET-TE, és rájöttem, hogy milyen jelentései vannak ennek a szónak: a többiek is elfelejtették, hogy ez a diák ezt kiáltotta.

A rezsim félt a daloktól, egyáltalán az átmenő üzenetektől. Milyen kompromisszumot kellett ahhoz kötni, hogy megjelenhessenek az írások, a lemezek?
Én kikötöttem, hogy semmit nem fogok a dalszövegekben változtatni. Az volt maga a kompromisszum, hogy a gondolatok dalszövegek formájában jelentek meg. A dalokról úgy vélte a hatalom, hogy rétegműfaj, ezért tűrt műfaj volt – közben azért szétszivárgott a társadalomban. Azért kaptunk útlevelet Cseh Tamással, mert ő a 25. Színházban fellépett, és emiatt megbízhatónak tűntünk. Amikor a műsorok után némelyek felháborodottan tiltakoztak, az igazgató Gyurkó László megvédett minket.

Mennyire félt a daloktól az aczéli kultúrpolitika? Hiszen a sorok között mindenki pontosan értette, miről szólnak.
Rétegzenének tartották. Ők a nagy zenekarokkal, az Illéssel, az Omegával meg a többivel voltak elfoglalva, azokat kontrollálták. A mi produkciónk eredetileg szobaéneklésre készült. Amikor Gyurkó a 25. Színházba hívott minket, Jancsó Miklós védelme alatt voltunk: ő is a „tűrt” kategóriába tartozott, valahogy az ő farvizén tudtunk haladni. Utána pedig már nem lehetett ezt visszavonni. Szemet hunytak felettünk.

Az önök titka valami hasonló lehetett, mint Bob Dylané egy óceánnal arrébb. Egy nemzedék, „a nagy generáció” életérzését sikerült megfogalmazni. Ez volt a titok?
Ez. Már a második előadáson telt ház volt. Egy pillanat alatt elterjedt a híre. Amikor még csak a lakásban énekelt Tamás, és egyre többen jöttek fel hallgatni őt, az egyik nap megjelent egy irodalomtörténész. „Jó napot kívánok – mondta. – Hallottam, hogy maguknak van egy daluk Petőfi Sándorról.” Volt, a Petőfi halála című dal. „Szeretném meghallgatni, mert már hallottam róla, és Petőfi-kutató vagyok” – közölte. Leült, meghallgatta, majd fölállt, és azt mondta: „Ez egy merőben új megközelítése Petőfi Sándornak. Köszönöm. Viszontlátásra!” És távozott.

Ebben a sikerben mi volt Cseh Tamás karakterének a szerepe?
Cseh Tamás remek énekes volt, és érdekes jelenség, nagyszerű színészi képességekkel. A kezdet kezdetén két dalszöveget írtam neki, és utána megbeszéltük, hogy összeköltözünk, vagyis ott maradok abban a lakásban, ahol ő lakott. Másfél-két évig ott laktam, és mindennap írtunk. Már a második-harmadik dalszöveg után azt mondtam neki, hogy mostantól nagyon vigyáznunk kell, három lépés távolságot kell tartanunk, nem érzeleghetünk, nem hatódhatunk meg magunktól, és nem fogunk senkire hallgatni, csak magunkra.

Ez a „vérszerződés” volt a barátságuk alapja?
A kapcsolatunk alapja.

És a barátságuké mi volt?
Ez több is volt, mint barátság, és kevesebb is. Inkább munkatársi viszony. Mindvégig. Tamás erőt vett magán, és megváltozott velem kapcsolatban. Egyszer egy őszinte pillanatában azt mondta másoknak: „Géza egy fakír, Géza egy jégherceg” – pedig csak vele voltam az. És ő is úgy volt velem. Mint egy pár, akinek gyerekei vannak. Ezek voltak a dalok. Vigyáznunk kellett rájuk, és a gyerekekre való tekintettel az ember bizonyos dolgokat nem csinál meg.

A már beteg Cseh Tamás utolsó, Bakáts téri koncertjét nézve mit érzett? Hiszen ha az egyik „szülő” eltávozik, akkor veszélybe kerülnek a dalok…
Erről nem tudok beszámolni. Arról tudok, hogy Tamás felesége, Éva, aki tökéletesen ismerte a viszonyunkat,Tamás halála után felhívott engem és megkért, hogy én mondjam a gyászbeszédet a ravatalnál. Azt feleltem, hogy nem akarok. Erre Éva azt mondta, ha én nem mondok, akkor egy politikus fog. „Ja, jó. Akkor én beszélek” – közöltem, és úgy tartottam meg a gyászbeszédet, mintha életemben először úgy beszélnék hozzá, ahogy még sose beszéltem.

Tetszett volna neki?
Nem tudom. Nem kerestem a tetszését. De méltó volt hozzá.

Milyen kép maradt meg róla?
Leginkább a változó és kifejező arca. Egyfolytában változott az arckifejezése. Ritka képesség. Forróvérű ember volt hozzám képest, akit jéghercegnek hívott, mindenképp.

A dalokban szereplő női nevek azért fifti-fifti oszlanak meg önök között, nem?
(Nevet) A dalszövegeim is önéletrajziak voltak, de Tamás úgy énekelte őket, hogy az övéi lettek. Beléjük helyezkedett. A női nevek azonban kivételek – egyszer mondta is, amikor valaki felvetette, hogy milyen szomorú szerelmei voltak, hogy: „Nem, ezek nem az én nőim, ezek Géza női. Én csak eléneklem.” Ez volt az egyetlen, amit odaadott nekem.

A Cseh Tamás által hagyott űr – mind az alkotói munkában, mind a barátságban – betölthetetlen…
A Tamás az Tamás, kész. A hiányt az alkotói munkában azért betöltöm: írok megint dalszövegeket, mert szeretem csinálni. Néha meglepem magam.

Szereti A Hídember című filmjét, nem rejti véka alá. 2002. áprilisi bemutatója a két választási forduló közé esett, néhány nappal a Kossuth téri tömegtüntetés előtt. A film aktuálpolitikai optikát kapott. Nem bánta, hogy ilyen kon­textusban jött ki?
A film különös műfaj. Nem bántam, hogy ilyen kontextus lett, de arra gondoltam, hogy ez a film most már el lesz temetve; a szerencsétlen politikai konstelláció megölte, mert mindenki mindenféle hangsúlyokat keresett benne.

Megkapta a stigmát, hogy kurzusfilm.
Igen, kurzusfilmnek tartották. A nyugati országokból érkező filmkritikusok, akik látogatták a magyarországi filmfesztiválokat, úgy néztek rám, mint egy bűnözőre. Meg lettek dolgozva.

Akkor már két évtizede benne volt a filmes berkekben, ismerte a közeget. Mégis meglepte, hogy ez történt?
Nem. Fel voltam rá készülve. Nem voltak illúzióim.

Igaz, hogy a film miatt egy időre pária lett a filmes szakmában, nehezen jutott ki nemzetközi eseményekre, nem jelölték, kiszorították?
Persze. Így történt. Előtte meg fesztiválnyertes voltam Párizsban. Az Eldorádó szerencsés időben került a francia nézők elé, mert éppen akkor vonultak ki az oroszok Magyarországról. A díjkiosztón azt a részletet játszották be, amikor a házmesterné azt kiabálja, hogy „Itt vannak az oroszok!”, mert szerintük az aktuális volt. Ilyen a film mint műfaj.

Mára a helyére került A Hídember a fejekben?
Igen, a legnagyobb meglepetésemre és örömömre visszadolgozta magát. Mégiscsak Széchenyiről szól, az ő Naplójából készült, csupa hiteles esemény, és ezt érezni benne. Valamint az ő élete rendkívüli sors. A film hiteles képet ad Széchenyiről: így rohangált a lakásában ordítozva, ilyen módon volt hamiskás kadét, és így tovább. Van egy mondása, amelyet különösen szeretek, akkor írta, amikor keresztülutazott egy városon, amelyhez kellemes múltbeli élmények kötötték: „Mi ez az édesbús érzés? Életemben nem éreztem még ilyet, hogy édes és keserű is egyszerre.” Az a keserű, hogy elmúlt, hogy nem jön vissza többet. Az édes pedig, hogy még megismétlődhet, hiszen itt vagyok, itt vannak a régi utcák, helyek. Ilyen gondolkodású ember volt Széchenyi.

Az ember első huszonöt éve számít, a többi már a társadalmi létről szól – mondta a telefonban. Miért nem érdekes ön számára az azt követő idő?
Mert a karriertörténetről szól, és azt fikcióban érdemes megírni. Az önéletleírásban a karrierrel eltöltött idő nem érdekes – gyorsan múló évek, amelyekre az ember a nyugdíjas éveiben már nem is fog emlékezni. A gyerekkorra és az ifjúkorra viszont igen.

Ön mikor lépett ki a társadalmi létből? És milyen érzés kint?
Akkor, amikor visszatértem az irodalomhoz. Előző­leg filmrendező, színházi rendező voltam, sőt színházigazgató is. Erre az időre nem emlékszem, komolyan mondom. De arra igen, hogy hova tegyük a nagyapámról mintázott Monori Sanyi bácsi standját.

Miről szól akkor a jelen idő?
Szeretnék még fikciót írni. És szeretném még megírni egy második önéletrajzi írásban az egyetemi éveimet.

Azt nyilatkozta, hogy rendezni már nem szeretne többet.
Igen, egészen addig, amíg bele nem szerettem a nyolcrészes tévésorozat nevű műfajba. (Nevet) Próbáltam ilyenbe belefogni, de hála Istennek, arra már nem került sor.

Hetvenöt éves – van mire visszanézni. Melyik az a három alkotás, amely biztosan maradandó lesz a Bereményi-életműben?
A Magyar Copperfield biztosan. A filmek közül az Eldorádó és talán A Hídember is. És a dalszövegek – azok közül azonban nem tudok kiemelni egyet sem, de hármat sem, mert a kedvenc havonta változik bennem.

Nyitókép: Mátrai Dávid