Akit a záróra utáni emberek érdekelnek – András Ferenc filmrendező a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

Vannak emlékei a második világháborúról?

Ma is tökéletesen emlékszem a motívumokra. Legalábbis a háborúnak arra a szakaszára, amikor már kivonulóban volt – keresztülment a Dunán­túlon, s már Berlin felé tartott. Sümegen laktunk, emlékszem, álltam egy asztal alatt, és volt egy alacsony ablak, amin néztem kifelé. Láttam, ahogy vonul el egy hatalmas horda, s közben amit tudott, zabrált. Arra is emlékszem, hogy a szomszédban – ahová vízért jártunk a kútra – volt két hölgy, ők fogadták a szovjet katonákat. Tisztán fel tudom idézni, hogy egy hatalmas csokor ibolya volt az asztaluk közepén. Egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy őket megerőszakolják, inkább úgy tűnt, szívesen fogadtak férfi vendégeket. Illetve az is megmaradt, hogy

Nem akart bennem félelmet gerjesz­teni.

Ezen­kívül többnyire csak emlék­­villanásaim vannak, például arról, hogy milyen ruha volt rajtam. Katona­tiszt apám révén nekem volt katonasapkám, katona­ruhám, amibe mindig beöltöztettek kicsi koromban. Apám megszállott volt, szenvedélyből volt a foglalkozása rabja. Később aztán tönkretették az életét, kar­rierjét, 1946-ban B-listázták, és egy megalázott, meggyötört, megbénított embert csináltak belőle. Furcsa ez az egész, belőlem éppen az ellenkezőjét váltotta ki: egyszerűen mindent tagadtam, ami militarizmus, a mai napig ellensége vagyok az efféle dolgoknak.

Ez a tagadás azért volt, mert megélte gyerekként a háborút, majd kamaszként 1956-ot, vagy azért, mert az édesapjával kapcsolja össze?

Talán mindkettő. Az biztos, hogy erősen belejátszik apám is. A stílus, az egész életforma taszított, én a szabadságot vágytam. Az igazság az, hogy legtöbbet a nagyapám mellett voltam, aki pont az ellentéte volt apámnak.

Az édesapja keveset volt otthon?

Nem keveset, hanem egyáltalán nem volt otthon. A fronton volt. Háromszor volt a Don-kanyarban, szolgált Dnyeprodzerzsinszkben és Dnyepropetrovszkban. Ezeknek a városoknak a nevét abban az időben kívülről fújtam, néha még fényképet is hozott, ahogy áll a dnyeprodzerzsinszki temetőben négyezer fejfa között. Akkor úgy éltem meg, hogy ők csinálják a háborút, és ez hihetetlenül taszított. Másfelől mélyen elítéltem a németeket, olyannyira, hogy egyszerűen a mai napig nem voltam képes megtanulni a nyelvüket. A háború és az, amiket műveltek, meghatározta a gyermekkori énem idegrendszerét. Azt, amit akkor éreztem, tapasztaltam és elhatároztam, ma is él, ezen nem tudott sem a sors, sem a történelem, sem a politika változtatni.

Sokáig haragudott az édesapjára?

Nem haragudtam rá, de nem tudok semmi olyat felidézni, ami általa meghatározta volna az életemet: egy mondat, jelszó vagy bármi, amit tőle kaptam, tanultam volna. Az én életemben a férfi a nagyapám volt. Azt hiszem, az ember gyakran nem az apjával, hanem inkább a nagyapjával tud egy nyelvet beszélni. Nagyapám egy jómódú sümegi parasztgyerek volt. Hihetetlenül szép, 190 centi magas férfit képzeljen el, akit rögtön besoroztak az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetéhez. Az 1900-as évek elején hat évet szolgált a tengerészetnél, majd hazajött, megnősült, megszületett a gyermeke, és azonnal kitört a háború, így visszavitték újabb öt-hat évre. Megvannak képeslapok, amiket a nagyanyámnak írt; annak ellenére, hogy végigszenvedte az egészet, irgalmatlan jó humorral vannak megírva azok a levelek. „Megköszönöm, hogy ilyen helyen lehetek, hiszen látom a tengert, ugyanakkor ennyi éven keresztül egy függőágyban aludni, ami folyton mozog alattam, és semmi támpont nincs, csak az, amikor hazamegyek, pokoli érzés.” Esténként feküdtem mellette az ágyban, és hallgattam a történeteit. Mindent tudtam az Adriáról, a Földközi-tengerről, a kikötőkről, a nagyvárosokról, sőt még a kuplerájokról is. Ismertem az összes hajót, a tulajdonságaikat, a Monarchia összes államának a meséit. A mai napig tudok olyan versikéket – valószínűleg horvátul –, amiket hároméves koromban tanultam tőle. Tudtam, hol a legmélyebb vagy a legtisztább a tenger, hogy Thesszalonikiben vagy Raguzában mi van a parton.

Azt hiszem, ezek a mesék ültették el bennem a végtelen szabadságvágyat is.

Egyszer azt nyilatkozta, 1956 az egész életét meghatározta. Tizennégy éves volt ekkor. Hogy emlékszik erre az időszakra?

Mindenre emlékszem. Az első perctől kezdve, ahogy kitört a forradalom. Október 23-áig már hét egyesem volt orosz nyelvből az I. István Gimnáziumban, ami korábban Szent István volt, csak a szentet leradírozták előle. Ezeket az egyeseket alá kellett volna íratnom a szüleimmel, amitől eléggé féltem, így sokáig halogattam. Amikor ledöntötték a Sztálin-szobrot, és elkezdtek lőni, bemondta a rádió, hogy nem kell iskolába menni, bizonytalan ideig felfüggesztik a tanítást – én abban a pillanatban elégettem az intőkönyvemet. Tehát volt az eseményeknek egy ilyen magánjellege. A másik a politikai vonal:

menjenek ki az oroszok, legyünk függetlenek. Minden megmozduláson ott voltam. Na, talán ezért hálás vagyok apámnak – ő vitt magával. Ha tovább tartott volna, valószínű, hogy apám is részt vesz, mert az egykori bajtársai felkeresték: újra össze akartak állni, amikor Király Béla üzent, hogy megújítaná a nemzetőrséget. De nem ment el, mert anyám nem engedte, ő tudta, hogy nagyon rossz vége lesz, s nem akarta, hogy apám börtönben végezze vagy felakasszák.

Ahová eredetileg szeretett volna menni középiskolába, oda édesapja katonamúltja miatt nem engedték?

Igen. Attól fogva, hogy B-listázták, nem volt állása, mindenhol két-három hetet vagy hónapot dolgozott, majd elbocsátották, mondván, Horthy hadseregének volt a tisztje, megbízhatatlan, a nép ellensége, fasiszta. A Petrik Lajos Vegyipari Technikumba szerettem volna jelentkezni, de az igazgató megmondta, nem tud fölvenni, menjek el az I. István Gimnáziumba, az ottani igazgató fel fog venni, az nem fél.

A világháború és 1956 kapcsán említette, hogy a gyerekként megélt élmények végigkísérték az életét, annyira beidegződött a bizonytalanság, a csalódottság és a félelem érzése, hogy sosem tudott tőlük szabadulni. A legtöbb filmjében megjelenik ez a fajta érzelemvilág. Mennyiben volt ez tudatos traumafeldolgozás?

Abszolút tudatos volt. Nálam majdnem mindig minden tudatos.

Ennek a léleknek a jelenlétét nem igazán lehet kormányozni vagy befolyásolni. Tehát tudat alatt a munkáimban is előjönnek ezek.

Igaz a mendemonda, hogy egy nyári táborban dőlt el, hogy filmrendező vagy vegyész lesz?

Igen, igaz. (Nevet) Sümegen voltunk páran, akik vonzódtunk a kémiához. Az osztályfőnök kémiatanár volt, s annyira jó pedagógus, hogy megszerettette velünk a tárgyat. Otthon a konyhában volt egy beépített stelázsi, az volt a „laborom”, ahol éjszakánként vegyszereket és kristályokat csináltam. Úgy éreztem, ebben jó vagyok, vonzott.

Mikor döntetett el, hogy filmezéssel fog foglalkozni? Hol találkozott ezzel a világgal?

Volt egy mozi Sümegen, ahol hetente kétszer vetítettek filmeket. Akkoriban volt egy hihetetlen berobbanása a magyar filmnek: Révész György Kétszer kettő néha öt című filmje vagy Keleti Márton Mágnás Miskája Gábor Miklóssal és a két Latabárral. Játszottak olasz neorealista alkotásokat is. Tizenévesen, amikor tehettem, este hat órától filmeket néztem. Aztán amikor már Pestre jártam gimnáziumba, hívtak egy statisztaválogatásra, akkor csöppentem bele.

Pár év múlva a nagy színészeken túl már azt is tudtam, ki az a Makk Károly vagy Ranódy László, onnantól kezdve már elkezdett érdekelni a film mint foglalkozás – nemcsak egyszerűen mint mozi, hanem az is, hogyan készül egy film. Lenyűgözött. A mai napig elbűvöl egyébként, szenvedélyes filmember vagyok, naponta legalább két-három filmet megnézek.

Bukta Imrénél jártunk nemrég, ő azt mondta, igaz, hogy a szocialista időszak sok mindent össze­roncsolt a régi világból, de egy dolog jó volt benne: hogy a kultúrát megpróbálták a legutolsó kis faluba is eljuttatni. Jó példa erre, hogy ön is a sümegi mozinak köszönheti a film iránti szeretetét.

Azért ez Janus-arcú dolog volt. Borzasztó okosan tudták belevonni a saját érdekeiket. Olyan dramaturgiát tudtak kidolgozni, amellyel észrevétlenül csepegtették a saját „értékeiket”, és mellette valamennyire meghagyták a régi polgári szokásokat is. Viszont arra szükség volt, hogy a nagy színészeket megfizessék, bevonják és a saját szolgálatukba tudják állítani őket. Akárcsak a nagy rendezőket, akik olykor a tudtukon kívül, óhatatlanul csinálták a propagandát. Mindig megtalálták maguknak a megfelelő embereket rá, nem egy esetben zseniket.

Még a filmezés előtt hadd tegyek egy kitérőt – tudtommal ön a televíziónál kezdett.

Igen, előbb voltam a televízióban, mint a filmes szakmában. Korábban, amikor a statisztamunka miatt sokat voltam a filmgyárban, tudtam, hogy szinte reménytelen ebből a helyzetből bármit is elérnem.

A származása vagy a közeg zártsága miatt?

A közeg miatt. Exkluzív szakma volt, nagyon nehéz volt bekerülni, védte is magát. Nem hagyták, hogy beszivárogjon bárki. Viszont a televízió akkor alakult, erős lendület volt benne, rengetegen szerettek volna oda menni dolgozni. Hamar telítődött az is, de protekcióval még be lehetett jutni úgy, ha egészen alul kezdi az ember.

Volt egy barátom, akinek a bátyja filmrendező szakon tanult a főiskolán, az apja politikus, a nagyapja pedig köztársasági elnök volt. Egyszer az anyukája, akivel jóban voltunk, megkérdezte, miért nem megyek a filmgyárba. Mondtam, hogy mert szinte lehetetlen oda bekerülni, és el is kéne végezni hozzá a főiskolát, ahol ötévente indul rendező szak. Ő azt felelte, akkor menjek a televízióba dolgozni, segít nekem benne. Fölhívta Kulcsár elvtársat, a televízió egyik vezetőjét, aki továbbirányított Horeczky elvtárshoz az Akadémia utca 7.-be, ő pedig továbbküldött Romhányi József elvtárshoz, aki akkor rovatvezető-szerkesztő volt. Ő vett fel végül asszisztensnek. Itt ismertem meg Fehér Gyurit, Málnay Leventét, Esztergályos Karcsit, akik szintén asszisztensek voltak. Nem sokra rá már közismert fickók lettünk a belvárosi szórakozóhelyeken, a Fészekben meg a Rátkai Klubban. Mi voltunk a tévések. Huszonhárom éves koromban már státuszos adásrendező voltam.

Aztán 1969-ben fölvették a Színmű rendező szakára.

Igen, de addigra már áthívtak a tévéből a filmgyárba asszisztensnek, és akkor már rég együtt dolgoztam Fábri Zoltánnal, tegeződtem az egész magyar filmszakmával.

Ha már Fábri Zoltán, ön olyan legendás filmesekkel is együtt dolgozott, mint Makk Károly, Sára Sándor, Máriássy Félix. Milyen emberek voltak?

Zseniálisak voltak. Hatalmas ajándék, hogy dolgozhattam velük, és az is, hogy ezek az emberek itt éltek, itt alkottak zseniális filmeket – a magyar kultúrának is nagy kincsei ők. Ha meg kellene határozni, melyikük hogyan tartozott hozzám, akkor azt mondanám, hogy Fábri Zoltán olyan volt, mint az apám, Makk Károly pedig, mint a barátom. Fábri 1917-es volt, Makk 1925-ös, a köztük lévő nyolc év erősen érződött. Amikor Makk kezdő volt, akkor Fábri már művészeti igazgató a filmgyárban. Igazából Fábri kicsit színész is volt, színházi rendező is, díszlettervező is, Karcsi meg ízig-vérig filmes, mert az édesapja, Makk Kálmán Berettyóújfaluban mozitulajdonos volt, így kapcsolatban állt a filmesekkel. Tizenhat évesen már elküldte a fiát a filmgyárba, így Karcsi már gyerekkorában megismerte az eggyel idősebb korosztályt, asszisztense lett Gertler Viktornak, aki akkoriban a legjobbnak számított.

Tagja volt a legendás Balázs Béla Stúdiónak is.

A Balázs Béla különleges világ volt,

Kedd esténként oda járt mindenki, aki fontos volt abban az időben, a festőktől az írókon át a filozófusokig. Bejártak az előadásokra, beszélgettek művészetről, politikáról, jegyzeteltek – meg nyilván jelentettek is, de működött. Olyanok is megfordultak ott, akik aztán híres politikusok, miniszterek lettek – a fél SZDSZ, MDF… Nagy szellemi bázis volt, nyugodt alkotói hely, ahol Magyar Bálinttól Magyar Dezsőig mindenki megfért.

Első nagyjátékfilmje, a Veri az ördög a feleségét azonnal a nemzetközi színtérre röpítette önt. Sokan sokfélét mondtak már róla, de ha önnek kellene megfogalmazni, hogy mit tudott ez a film, mit emelne ki?

Nekem ez igazi szerelemgyerek. Ahogy a szerelem­gyerekben is minden benne van, amit az ember imád, az számomra ebben a filmben benne volt. Sokan azt mondták rá, hogy zseniális, szóval valamit eltaláltam vele.

Minden benne van, ami jellemezte a szocializmust. A csehek és lengyelek is odáig voltak érte, miután Karlovy Varyban minden díjat megnyert.

Igaz, hogy a Veri az ördög után perifériára került, mert aláírta a Charta ’77-et?

Igen. Egyébként az egész Charta-ügy szándékosan kitalált dolog volt a részünkről. Azért írtuk alá, hogy Kádár nyilatkozzon, és ítélje el, hogy Václav Haveltől kezdve a művészekig börtönbe küldik az embereket. Kádár persze erre nem reagált, hanem csináltak egy műbalhét. Az tényleg kemény időszak volt; egy nagy szerencsénk, hogy Pozsgay Imre volt a miniszter. Egy kihallgatáson azt mondta, ő megérti, hogy mi ezt gondoljuk, hiszen ez a művészi kötelességünk, szóval ő ebből nem csinál semmilyen ügyet. Igen ám, de más elvtársak meg igenis akartak.

Érdekes volt amúgy… Makk azt mondta, azért írjuk alá mi, mert a mi nevünket nem lehet leradírozni. Ha minket bárki bánt, abból már nemzetközi ügy lesz. Aztán persze volt, akitől elvártuk volna, hogy írjon alá velünk, de nem tette, Kósa Feri például nem írta alá.

Hogy élte meg azt az öt évet?

Közben készíthettem két filmet a televízióban: a Végkiárusítás elképesztő siker lett, A legnagyobb sűrűség közepét viszont elmeszelték. Onnantól végképp feketeseggű lettem, mert a proli életformáról akkoriban ugye senki nem készített filmet. Ez a mű egy téglagyári öreg fickóról szól, aki alkoholista lesz, de az öngyilkossághoz nincs ereje.

A szocializmusban nem létezhetett ez a fogalom.

Úgy hallottam, van pár forgatókönyve, amiből végül nem készült film, s ezek közül néhány könyv alakban megjelenik. Mi lesz a többivel? Nem bántja ez?

Dehogynem, de hát ez ilyen szakma. Körülbelül harminc olyan történet van, amiből filmet szerettem volna készíteni, de nem lett belőle bizonyos okok miatt. Vérzik a szívem – ezek az én életem veszteségei.

Ha a filmjeit vesszük sorra, mit gondol, van pálya­íve, érési folyamata, vagy inkább mindig olyan témát dolgozott fel, ami aktuálisan foglalkoztatta?

Van közös kapocs. A zömük arról szól, hogy a magyar értelmiség milyen kitaszított helyzetben van, hogy az ész trónfosztása történt meg: a Dögkeselyű, a Végkiárusítás vagy A nagy generáció mind erről szólnak – hogy miként leszünk záróra utáni emberek.

Nagy rendezők mellett nőtt bele a szakmába. Ön patronál fiatalokat?

Van egy osztályom a Színműn.

Tulajdonképpen az én felelősségem volt, hogy kiket veszünk föl az évfolyamra, és ez nagy kihívást jelentett. De már elkészítették az elsőéves vizsgafilmjüket, s látszik, hogy tehetségesek, jókat vettünk föl, biztos kezekben vannak. Nyugodtan alszom, mert biztos, hogy valóban filmrendező lesz belőlük. Napokon belül kezdődik a második év.

Egy korábban nekünk adott interjújában azt mondta, van egy rakás olyan ember, aki sosem taníthatott az SZFE-n, pedig ott lett volna a helye. Mi volt a gond?

Vannak klánok, akik rátelepedtek a tanításra. Volt hat színházrendező, aki évtizedekig uralta a főiskolát, csak rajtuk múlt, kik kerülnek be. Most ennek a korszaknak lett egy másodvonulata, néhányan jöttek az ő helyükre, de még maradtak belőlük is páran. Óhatatlanul szükség volt karaktert, gondolatiságot és ízlést frissíteni.

Ez játszódott le a Magyar Tudományos Akadé­mián is. Most van egy váltás, ami fájdalommal és haraggal jár, de ez mindig így van, természetes folyamatnak tartom.

Hogy látja a magyar film jövőjét?

Ahogy a diákjaimat nézem, bizakodó vagyok. Vannak időszakok, amikor lendület van. Most van lendület. A filmek mindig hullámokban jönnek. Ilyen volt a francia, a cseh, az orosz, az angol, a magyar új hullám vagy az új Hollywood. Úgy látom, most összegyűlt egy meghatározó csapat, van támogatás, és persze azon is múlik, hogy most újra van miről beszélni. Van téma, konfliktus, feszültség. Biztos, hogy ebből sok minden ki fog jönni.

***