A front mögül könnyebb ölni: felejtsünk el mindent, amit a háborúról eddig gondoltunk!

A modern hadviselésről szóló vitákban gyakran van egy csábító alapállítás: ha a háborúban egyre több a drón, egyre több az autonóm szenzor, a távirányított rendszer, akkor a hadviselés „hatékonyabb” lesz, a veszteségek csökkennek, és a döntéshozók is könnyebben vállalnak kockázatot, hiszen nem élő katonákat küldenek a tűzbe.

A 2025-ös fegyverkezési trendeket elemző Euronews cikk is ebbe az irányba mutat. Csakhogy amikor Vukics Ferenc katonai szakértővel erről beszélgettem, a „hatékonyabb” szó mögött azonnal felvillant egy sötétebb következmény: 

És lehet, hogy épp ettől válik veszélyesebbé.

„Kicsit elfutunk a számítógépes játékok világába” – amikor az ölés túl könnyűvé válik

Vukics szerint az egyik legnagyobb probléma éppen az, amit a technológiai optimizmus sikerként állít be: ha a katona drónon keresztül hajt végre harci feladatot, nem ugyanaz a sokk éri, mint akkor, amikor a harctéren, testközelből találkozik a következményekkel. A szakértő felidézi, hogy az ukrajnai háború tapasztalatai és elemzései is rámutattak: a távolság átírja a lelki terheket.

A drón mögött ülő katona viszont nem látja a szenvedést, nem találkozik a következménnyel, ezért Vukics szerint ijesztően könnyen dönthet élet és halál kérdésében.

„Az a katona, aki nincs ott a közelben, nem látja az általa elpusztított személyeknek a szenvedéseit, az nagyon könnyen öl” – fogalmaz. Innen már csak egy lépés az a jelenség, amit a szakember egyetlen, különösen erős képpel ragad meg: „kicsit elfutunk a számítógépes játékoknak a világába”. Nem azért, mert a háború játék, hanem mert a döntési helyzet pszichológiája hasonlíthat egy olyan térhez, ahol a következmény nem fáj azonnal, nem látszik, nem szembesít.

És ez nem áll meg a katonánál: Vukics szerint ugyanígy átformálja az államok magatartását is. 

Vagyis a technológia politikai könnyebséget ad. Csakhogy a könnyebség ára az, hogy a katonai kalandvállalás kockázata nőhet. „Az ilyen országok sokkal könnyebben fognak majd katonai kalandokba keveredni” – mondja, és itt a gondolat már túlmutat a fronton: a távol lévők könnyebben döntenek a folytatásról, mint azok, akik viselik a napi veszteségek terhét.

A szakértő ezt az ukrajnai helyzeten keresztül is érzékelteti. A veszteségek politikai ára nem ugyanott csapódik le: 

A beszélgetésben ez a félelem bizonyul a legriasztóbb elemnek: a háború meghosszabbítása ugyanis azok számára a legkönnyebb, akik távol vannak annak következményeitől.

Olcsóbb és gyorsabb? Igen… de csak akkor, ha van mögötte elit tudás és kíméletlen tempó

Egy másik aktuális téma: a haditechnika gyorsabbá, olcsóbbá és decentralizáltabbá vált. Vukics Ferenc ezt részben elfogadja, sőt azt mondja, valóban változás történt ahhoz képest, amikor egy hadieszközt 10-20 évig fejlesztettek, és megpróbálták kitalálni, mire lesz szükség két évtized múlva. 

De a decentralizáció nem jelenti azt, hogy a háború egyszerűbb lesz. Sőt. A dróncsapatok mögött olyan mérnöki és műszaki háttér kell, ami elképesztő sebességgel képes reagálni az elektronikai hadviselésre. A szakember felidézi azt a gondolatot, hogy a drónokat időről időre újra kell hangolni, mert az ellenfél gyorsan hatástalanná teszi őket. És a fronttapasztalat alapján ez nem hónapok kérdése. „Az ukrán megfigyelések azt mutatják, hogy ez 2-3 napon belül bekövetkezik” – mondja. 

Ez pedig emberkérdés: hiszen nem elég „az utcáról” toborozni drónokat kedvelő fiatalokat, nem elég ideiglenesen a lövészkatona kezébe adni a joystickot. „Ide nagyon komoly tudásra van szükség” – hangsúlyozza. Olyan műszaki emberekre, olyan „azonnali adaptációt biztosító mérnökökre”, akik szerelni, átalakítani, újraépíteni tudnak. A decentralizáció paradoxona így hangzik: miközben a rendszer kevésbé központosított, még több értékes, képzett munkaerőt kíván központilag.

A beszélgetésben szóba kerül az is, hogy a fronton a drónkezelők már önmagukban célponttá váltak. Vukics szerint 

 és említi a Rubicon egységet is, amelynek feladata kifejezetten a drónvezetők „lekapcsolása”. Ennek a következménye drámai: „amióta a Rubicon megjelent, azóta harmadára, negyedére csökken a drónkezelők élettartalma”. Ez szétfeszíti a távolság illúzióját: drónkezelőnek lenni nem feltétlenül biztonságos akkor sem, ha valaki hátrébb van a fronttól.

A decentralizáció másik arca a harc mikroszintre esése. A katonai szakértő szerint a fronton már nem a klasszikus nagy alegységek mozognak, hanem tűzcsoportok, sőt tűzpárok, két-három fős mikroegységek. A következmény egyértelmű: „az egyéni képzettség még nagyobb jelentőséggel bír a harctéren”. 

A mentőrobotok illúziója: „ez valójában nem valós” a halálzónában

A beszélgetés egyik legszomorúbb vitája a sebesültellátás témájánál bontakozik ki. A hivatkozott Euronews anyag szerint a frontra közel telepített traumacsapatok és gyorsított ellátási láncok javíthatják a túlélési rátát, távirányított mentőrobotok pedig kihozhatják a sebesülteket a veszélyzónából anélkül, hogy orvosokat tennének ki kockázatnak. Vukics erre azonnal nemet mond. „Nem így néz ki az ukrán háborúban, ez nem így van” – jelenti ki.

A magyarázata plasztikus és nyers: az érintkezési vonal mentén nagyjából 20-20 kilométeres sávban „halálzóna” van. Rejtve, rossz látási viszonyok között próbálnak mozogni a katonák, utánpótlást vinni is elképesztően nehéz. Ilyen környezetben az orvosokat nem lehet egyszerűen a front közelébe telepíteni, mert a drónok őket is támadják. Ezért maradnak hátrébb, akár 20-30-40 kilométerre. És hiába lenne papíron logikus, hogy modern eszközökkel kihozzák a sebesülteket: a szakember szerint nincs elég modern dróneszköz és önjáró platform, ami ezt tömegében megoldaná.

A tűzpárnak kell megoldani az életmentést, gyakran távolról, több tíz kilométerre lévő orvos utasításai alapján, olyan feladatokat, amire a katona nem kapott kiképzést. A szakértő itt kontrasztként felidézi az amerikai afganisztáni gyakorlatot, ahol a sebesült egy órán belül („aranyóra”) a legjobb ellátást kapta, és ezzel nagyságrendekkel javultak a túlélési esélyek. Majd visszaránt a jelenbe: 

Vukics nem tagadja, hogy drónokkal gyógyszert és akár sebészeti eszközöket is el lehet juttatni. Elhangzik az is, hogy volt példa sebesültek kimentésére nehéz drónokkal, illetve szárazföldi drónplatformokkal. De szerinte ez nem az általános, nem tömeges, nem rendszeresített megoldás, és ezért az optimista állításokat túlzásnak nevezi. „Ez valójában nem valós” – mondja a mentőrobotokról szóló képpel kapcsolatban, majd hozzáteszi: „esetenként fordulhat elő… nem ezek a rendszeresített eszközök, amelyek tömegével ellátnák ezt a folyamatot”.

Amikor a front lesz a tesztlabor

A beszélgetés egyik legütősebb részében,  a katonatiszt az Euronews cikkben szereplő „rugalmas, kockázatvállaló startupok” dicséretét kerül elő. Vukics itt is megfordítja a nézőpontot. Szerinte 

„Na, itt van egy nagy probléma. Nem ők a kockázatvállalók, hanem az ukrán katonák” – fogalmaz.

Az ukrén katonai vezetők meghirdetik, hogy a külföldi fegyvergyártók vigyék oda tesztelni az eszközöket, mert ami ott beválik, az a harcokban hiteles. 

Vukics szerint a „kísérleti egér” ilyenkor egy lembergi, zaporizzsjai, kijevi vagy perejaszlavi fiatal. Olyan eszközt kap, ami kiforratlan, nem bizonyított, és ez szerinte súlyos veszélyt jelent a fronton. A szakértő „valóságos emberkísérletként” beszél erről, és azt mondja, amikor tapsolunk a csodákat ígérő új megoldásoknak, ne felejtsük el, ki viseli a kockázati részt.

Ugyanezt a gondolatot erősíti, amikor arról beszél, hogy egyes Ukrajnának küldött hadieszközökről kiderült: az ukránok inkább nem használják őket, mert „ön- és közveszélyesebb”. 

Drónok, robotok, hiperszonikus fegyverek, de a végén mégis ugyanoda jutunk: az adaptációhoz

A beszélgetés későbbi részében Vukics több témát is érint, de mindet ugyanarra a tengelyre fűzi fel. A drón „nem áll mindenek fölött” – mondja, mert extrém hidegben, téli vagy sarkvidéki viszonyok között a dróntevékenységben „lyukak” keletkeznek, ilyenkor a tüzérség és a rakétacsapatok viszik a főszerepet. 

Szóba kerülnek a „drón anyahajók” és a kábelvezérelt megoldások, amelyekkel mélyebbre lehet behatolni, és amelyeket az elektronikai hadviselés nehezebben fog. Elhangzik az is, hogy már most megjelennek robotharci eszközök több országban, különösen a robotkutyák, és Vukics beszél olyan ígéretekről is, amelyek humanoid robotkatonák tömeggyártását vetítik előre. Ugyanígy előkerül a hiperszonikus versenyfutás és a légvédelem kérdése: a szakértő több ponton vitatja, hogy a légvédelmi problémák valaha „megoldottak” lettek volna, és kritizálja a túlzó sikerkommunikációt is.

Ennek illusztrációja a Venezuela kapcsán említett példa is: hiába lehetnek „szuper eszközök”, ha a fegyver és a lokátor nincs összekötve, ha nincs gyakorlat, ha nincs fenntartási tudás. A modern hadviselés központi kérdését végül az információ, a felderítés, az adattovábbítás és a működőképesség felől fogalmazza újra: ha ezek elbuknak, a sok pénzből vásárolt rendszerek is leállhatnak.

Ebbe a gondolatkörbe illeszti a magyar vonatkozású példát is, amikor a PzH 2000-ről beszél. Elhangzik, hogy a magyar tüzérek rákérdeztek: hogyan kell használni az eszközt manuálisan, ha nincs elegendő digitális támogatás. A válasz meglepő: a másik oldalon a kezelők sem feltétlenül tudták, míg a magyar tisztek esetében Vukics azt emeli ki, hogy „még mindig tudnak számolni”, vagyis megvan az a tudás, ami rendkívüli helyzetben is működteti a rendszert. A tanulság egyszerre egyszerű és kíméletlen: a harc nem a prospektusban zajlik, hanem a „különleges helyzetekben”, ahol nem a szoftver, hanem az emberi alkalmazkodás dönt.

A beszélgetés végén Vukics ezt a tételt kimondja, szinte összefoglalásként: „A modern harcmezőt is ugyanaz a dolog fogja uralni, mint a régit, az pedig az adaptáció, az alkalmazkodó készség.” 

Nyitókép: Debarchan Chatterjee / AFP