„Az egész város egyetlen végtelen kerthelyiség, a szubkultúrák dús szinkretizmusának barátságos dzsungele. Minden keresztényfundamentalista rémálma ez a város – mondja Misi, és igaza van, ez a fokú szabadság, felszabadultság, öröm és játékosság, tolerancia és jóindulat minden őskonzervativizmus pusztulását jelenti. Itt nincs hely mérges embereknek. Berlin Európa jövője.
Milyen kár, hogy a magyaroknak inkább Vlagyivosztok a példakép”
– olvasom a lelkes útibeszámolót a HVG-n; hogy az írástudó elit mely tagja a szerző, mindegy is, annyira elterjedt jelenséggel állunk szemben.
Mert hát ugye „tűpontos” a szöveg: ki ne sóhajtozna újra meg újra, hogy Vlagyivosztok kéne lenni.
Persze, ilyenkor érkezik a felemelt mutatóujj: „irodalmi kijelentésekkel nem lehet vitatkozni”, „a magyarok” csupán egy ártatlan metonímia, micsoda tahó már az, aki magára veszi – mert amikor meg kellene védeni az általánosító leszólást, az hirtelen mindig támadhatatlan szépprózává nemesül. Rejtélyes okokból ezek a stiláris alakzatok következetesen arra futnak ki, hogy „a magyar” bántóan ostoba en bloc, majd amikor egy magyar ezt kikéri magának, megkapja minimum implicite, hogy