Tanzánia: iszlamista nyomulás a vírusszkeptikus elnök halála után

Írta: Marsai Viktor, Migrációkutató Intézet és Tarrósy István, Pécsi Tudományegyetem

Az 1964-ben Tanganyika és Zanzibár egyesüléséből megszülető Tanzánia alig hat évtizedes története alatt számtalan kihívással terhes időszakot vészelt át. A megvalósult, afrikanizált szocializmus tanzán válfajának, az ujamaa-nak modellországából az 1990-es évekre többek szerint ,,Darwin rémálma” (ld. e cím alatt a 2004-es dokumentumfilmet) lett, majd következett a fejlesztések új hulláma és az óriási offshore földgázkészletek felfedezése, amely ismét reményt adott a kelet-afrikai állam polgárainak.

Mindeközben

Aztán következett egy kezdetben népszerű, de aztán egyre autoriterebb elnök, aki a COVID-19 járvány tagadásával hívta fel magára a világ figyelmét – egészen addig, amíg egy tisztázatlan ,,szívbetegségben” életét nem vesztette, hogy átadja helyét egy új reménynek, Afrika kevés női államfői egyikének, az otthon és külföldön egyaránt sztárolt Samia Suluhu Hassannak.

De honnan indult Tanzánia története?

*

A kontinensen elterülő Tanganyikát először a németek kaparintották meg hosszabb időre (1885-től 1919-ig), majd miután az első világháború az antant győzelmét hozta, a terület „B” kategóriájú népszövetségi mandátumterület lett brit igazgatás alatt. Zanzibár szigetét is elsőként a németek vonták befolyásuk alá, azonban rövid időn belül, a 19. század utolsó éveiben brit protektorátus alakult a „szegfűszeg hazájában”, amely egészen az 1963 decemberében kivívott függetlenségig irányította a sziget sorsát. Maga a szegfűszeg egyébként csak 1818-ban került a szigetre, igaz, onnantól az Indiai-óceánon a Zanzibárra áttelepült ománi szultán által kézben tartott kereskedelem egyik központi fontosságú termékévé vált.

A németek az 1880-as évek első időszakára

a többi európai hatalomhoz képest gazdasági előnyöket, terjeszkedési lehetőségeket szerezni. A Karl Peters Afrika-utazó által 1885-ben megalapított Német Kelet-Afrika Társaság leginkább az 1910-es évek elején mutatta meg igazi arcát: a térségben az első komoly infrastrukturális fejlesztést végrehajtó, katonai erőszakkal kormányzó németek a helybélieket folyamatos építési munkákra kényszerítették. A mai Tanzánia, Ruanda és Burundi területén élők 1911-re több jelentős vonalát építették meg az északkelet-afrikai vasúthálózatnak – például ekkorra készült el a fontos kikötőként szolgáló Tangát és a Kilimandzsáró lábánál fekvő Moshit összekötő vasút. Egy másik vonal a mai Nyugat-Tanzániát kapcsolta össze a kimondottan közigazgatási és gazdasági központnak kialakított Dar es-Salaammal, majd 1914-re a hálózat kiterjedt egészen a Tanganyika-tó partján fekvő Kigomáig. A vasútépítések a gyarmatosítók számára stratégiai jelentőségűek voltak, hiszen az uralom alá vont területeket az összeköttetések segítségével lehetett könnyebben és olcsóbban kézben tartani. A függetlenedést követően pedig az új afrikai társadalmi, gazdasági, politikai szerkezetek kialakításában, valamint a későbbi regionális integrációs törekvésekben is felbecsülhetetlennek bizonyultak. 

*

Tanganyika a kelet-afrikai régió gazdasági, technológiai értelemben elmaradott területe volt ugyan, de a szuahéli partvidék más közösségei számára is példaértékű nacionalista építkezést folytatva 1961-ben elsőként vált függetlenné közülük. Az 1953-ban brit egyetemi diplomával hazatérő Julius Nyerere meggyőződéssel építkezett, és 1954-ben megalakította a Tanganyikai Afrikai Nemzeti Unió (TANU) nevű pártot,

amely az afrikai öntudat és a fehér uralomtól való szabadulás gondolatát akarta megerősíteni. Nyerere számára a függetlenség pánafrikai alapokon történő megvalósítása olyan fontos volt, hogy arra is hajlandó lett volna, hogy bevárja a szomszédos Kenya és Uganda felszabadulását, és velük együtt, közösen hozzon létre egy regionális uniót. Annak ellenére, hogy ez végül nem következett be, 1967-ben e három, akkorra már független afrikai ország létrehozta azt a Kelet-afrikai Közösséget (EAC), amely többszöri újraalakulást követően ma hat tagjával (a három alapító mellett Ruanda, Burundi és Dél-Szudán is tagok) a kontinens egyik dinamikusan és sikeresen építkező regionális gazdasági közössége.  

Julius Nyerere 1965-ben

A Nyerere által megalkotott tanzániai állam a britekkel lefolytatott békés hatalomátadást követően a szocialista utat választotta. Az új ország a neoliberális elképzelések afrikai alternatívájaként vonult be a nemzetközi köztudatba. Goran Hyden, neves Afrika-kutató Nyerere Tanzániáját „a progresszív szocialisták politikai Mekkájának” nevezte, „akik a világ minden tájáról alig várták, hogy a helyszínről szemléljék a neo-kapitalizmus új kihívóját”.

és az ősi földhasználat gyakorlatához kötötte. A falusi kooperatívákkal való kísérletezés ígéretesnek tűnt az 1960-as évek végén bekövetkezett induláskor, mert az új politika legitimációját Nyerere az ősi afrikai értékekből, kimondottan az ujamaa jelentette „osztozkodás”, elosztás családi, rokoni, testvériességi kontextusban mindenki számára világos alapértékeiből merítette. Az új állam politikai kereteinek meghúzásakor Nyerere is a gyarmati állam jelentette keretekhez nyúlt azonban vissza. Ez Tanzánia esetében a brit Westminster-modellt jelentette, de a parlamenti demokrácia hagyományai értelemszerűen keveredtek az afrikai kultúra tradicionális politikai gyakorlataival, és a fokozatosan teret hódító szocialista ideológiával. A függetlenség elnyerésekor, 1961. december 9-én alkotmányos monarchia formájában megalakuló Tanganyika Westminster-típusú parlamentáris berendezkedését az államalapító elnök 1962 decemberében köztársasági államformára cserélte, majd Zanzibár 1963-ban kikiáltott függetlenségét követően 1964 áprilisában szövetségi állam formájában, egyesült köztársaságként erősítette meg. 

1967-ben napvilágot látott az Arushai Nyilatkozat, melynek egyik hangsúlyos pontja az önbizalom és az önellátás, a tanzániaiaknak önmagukba vetett hite és önmagukra való támaszkodása volt. Nyerere szerint ez azt is magában foglalta, hogy az országnak ettől kezdve nem volt szabad túlságosan a külföldi segélyekre számítania és támaszkodnia, nehogy a túlzott donor-függőség független, szabad lépéseinek, tevékenységeinek szabjon gátat. A hangsúlyt a falusi gazdaságok fejlesztésére helyezte, a gazdaság szinte egésze pedig állami ellenőrzés alá került. Annak ellenére, hogy az ekkorra már egypártrendszerként funkcionáló tanzán vezetés az önkéntesen vállalt költözést és ezáltal egy új nemzeti életformát hirdetett meg, több esetben került sor a hatóságok brutális közbelépésére annak érdekében, hogy az önkéntességet megtagadó egyéneket, közösségeket erővel kényszerítsék az ujamaa-program teljesítésére. A rendszer az 1970-es évekre összeomlott és az évtized közepétől az országnak súlyos nehézségekkel kellett szembenéznie.

beismerve ezzel önellátó képességének gyengeségét, és beengedve a nemzetközi pénzügyi szervezetek struktúra-idegen elvárásait és programjait. 

*

Éppen jelentős részben a külső aktorok nyomásának engedve került sor Ali Hassan Mwinyi elnöksége alatt 1992-ben egy fundamentális alkotmánymódosításra, amely hivatalosan is megnyitotta a politikai teret a verseny előtt az ország valamennyi politikai aspirációval rendelkező tömörülése előtt. A ma több mint 20 regisztrált politikai pártot felvonultató palettát azonban a függetlenedéstől számítva meghatározó volt állampárt, a CCM (Chama Cha Mapinduzi, magyarul: Forradalmi Állampárt) dominálja. Ugyan az 1990-es évek óta az ellenzéki térfélen több formáció is megerősött (ilyen a CHADEMA például), valamint a Zanzibáron mindig is súllyal rendelkező CUF (Civic United Front), továbbra is valós alternatíva, a politikai tér, ezáltal a szövetségi kormányzás vezető szereplője a CCM.

Miután a „nép tanítója”, Mwalimu Nyerere által dominált politikai kultúra Nyerere 1985-ös lemondását követően szinte ellenkezést nem tűrő módon ragaszkodik ahhoz, hogy a hatalomba kerültek legfeljebb két cikluson keresztül vezethessék az országot, eleddig folyamatosan váltották egymást Tanzánia vezető politikusai az elnöki székben. 1985–1995 között a már említett Ali Hassan Mwinyi, 1995-től két ötéves cikluson keresztül Benjamin Mkapa, 2005 és 2015 között Jakaya Kikwete vezette a kelet-afrikai államot. 2015-ben John Magufuli került ki győztesen a választásokon – mindannyian egytől-egyig a CCM színeiben. Magufuli azonban a 2021. március 17-én bekövetkezett halála miatt nem tudta kitölteni második mandátumát. 

John Magufuli 1959-ben született az akkori Tanganyika észak-nyugati területén, a Viktória-tónál található Chatóban. Matematika és kémiai szakos tanári alapdiplomát, majd vegyész diplomát és doktori fokozatot szerzett a Dar es-Salaam-i Egyetemen. 1995-ben választották meg először parlamenti képviselőnek a CCM színeiben. Politikai karrierje kezdetétől számos fontos kormányzati pozíciót kapott, melyek közül az ország lakossága leginkább a fizikai infrastruktúra fejlesztése, bővítése tekintetében elért eredményekre emlékezhet.

de mégis ő indulhatott a 2015-ös választásokon, melyet fölényesen meg is nyert. Elnökként az erős állam koncepcióját vallotta magáénak, határozott korrupcióellenes programot indított, több magas beosztású vezetőt elbocsátott, ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan növelte az ország adóbevételeit, bővítette a külföldi és afrikai befektetői kört, javított az energiaellátottságon.

Magufuli imával küzdött volna a koronavírus ellen

Ugyanakkor Magufuli nem tűrte a kritikus hangokat, azok ellen keményen lépett fel. Az ország energiamátrixában egyre határozottabban jelent meg a földgáz, melyet ugyan 1950-től folyamatosan bányásznak, valójában azonban a 2010-es évek elejétől, az újabb mélytengeri lelőhelyek felfedezésével vált a tanzán gazdaság egyik húzóágazatává. E jelentős nyersanyagvagyon újabb forrásterületének 2016-os felfedezése joggal keltette fel a külső aktorok érdeklődését is: jelenleg minden fontos nemzetközi szereplő igyekszik szerepet vállalni a kitermelésben, az európai és amerikai nagy cégektől a mérvadó közel-keleti és kínai vállalatokig bezárólag. 

A koronavírus-járvány kezelésében Magufuli már kevésbé volt sikeres. Az államfő a pandémiát a mélyen gyökerező és sokszínű helyi hiedelemvilágból merítkezve gonosz átoknak tekintette,

Az első regisztrált szubszaharai megbetegedéseket követően Tanzánia hadilábon állt a valós adatok szolgáltatásával. Sokak szerint ennek hátterében elnöki ukáz állt. Ennek értelmében, mivel az elnök szerint nincs vírus okozta járvány, nem is kell vele úgy foglalkozni, mint ahogyan azt mások teszik. Így nem volt szükségmaszkviselésre és más óvintézkedések foganatosítására sem. A helyzetet tovább bonyolította a vírustagadó elnök gyors és váratlan halála: bár erre nincs szilárd bizonyíték, de találgatásokra joggal adott okot Magufuli elhalálozása, éppen a járvány egyik első hullámának felfutási szakaszában.

A szintén 61 éves volt alelnök, Samia Suluhu Hassan kifejezetten más karakter, nyugodtsága, megfontoltsága komoly elismerésnek örvend. A helyiek Mama Samiaként emlegetik, és azt várják tőle, hogy határozott, de nem autoriter lépésekkel viszi tovább az ország eredményeit, aknázza ki annak lehetőségeit. Az elnökasszony Zanzibár szigetén született, tanulmányait Tanzániában és az Egyesült Királyságban folytatta. 2005-től fontos kormányzati tapasztalatokat szerzett, amikortól többek között a munkaügyi tárcát vezette a félautonóm szigeten. Támogatottsága belföldön és külföldön egyaránt magas és eddigi elnöki tevékenysége mindezt képes tovább erősíteni. 

*

Az új elnökasszonynak azonban a koronavírus-járvány mellett más, súlyos kihívásokkal is meg kell küzdenie. Egyrészt az elmúlt évek során

A „fűszersziget” eltérő története, erős arab hatásokat mutató kultúrája és identitása sosem tette könnyűvé a szárazfölddel való együttélést – még akkor sem, ha a partvidéki területek ugyanannak a szuahéli kultúrkörnek a részét képezték. Az elmúlt időszak politikai és gazdasági nehézségei aztán ismét lendületet adtak a Zanzibár függetlenségéért küzdő – alapvetően békés – szeparatista csoportoknak. 

Zanzibár

Különösen aggasztó, hogy ezzel párhuzamosan Tanzániában is előkerült a kontinens más államaiban – például a szomszédos Kenyában – már jól ismert és rendkívül veszélyes „etnikai kártya”. Bár a szocialista ujaama nem hozta el a várva várt gazdasági fellendülést, az egalitárius társadalomépítés fontos hozadéka lett, hogy az országban az etnikai hovatartozás kérdése messze nem bírt akkora jelentőséggel, mint Afrika más szegleteiben. Ehhez természetesen hozzájárult az az összetétel, amely bőven 100 feletti különböző nyelvet beszélő népcsoport közül egyiket se emelte domináns pozícióba. Az elmúlt években azonban ez változóban van: a szerzőknek egy lengyel kutató számolt be arról 2019 őszén, hogy számára a legmegdöbbentőbb tapasztalat legutóbbi dar es-salaami utazása során az volt, hogy egyre több interjú, köznapi helyzet és politikai ügy kapcsán merült fel az etnikai hovatartozás kérdése. Mindez – figyelembe véve a régióban tetten érhető más, etnikai jellegű konfliktusokat, gondoljunk csak a jelenlegi etiópiai polgárháborúra vagy a 2007-es kenyai zavargásokra – fokozott odafigyelést, felelősségteljes kormányzást követel meg a hatalmon lévőktől. 

Ennél aggasztóbb azonban, hogy

Bár a dzsihádizmusnak vannak előzményei az országban – 1998-ban a nairobi bombamerénylettel párhuzamosan az Egyesült Államok dar es-salaami nagykövetsége ellen is támadást hajtottak végre Bin Laden követői –, Szomáliával vagy Kenyával összehasonlítva ezt alapvetően sikerült mederben tartani, és a tanzániai szélsőségesek zöme inkább elutazott az előbb említett dzsihádista gócpontokba.

Dar es-Salaam katasztrófáját paradox módon épp a szomszédos országok sikerei okozták a szélsőségesek elleni küzdelemben. A 2013-15-ös kenyai terrorhullám után Nairobi – külső szövetségesei, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael aktív bevonásával – egy olyan terrorista-ellenes apparátust épített ki, amely sikeresen számolta fel a szélsőséges sejteket, és jelentősen csökkentette a sikeres támadások számát. És bár az ország Szomáliával határos megyéi lényegében továbbra is no-go zónának számítanak, a nagyvárosokból a terroristák jórészt kiszorultak. 

A biztonsági szervek általi nyomásgyakorlás azt eredményezte, hogy a szélsőségesek egy része elhagyta Kenyát és más bázist keresett. Nem meglepő, hogy egy részük – különösen a tanzán származásúak – Tanzániában próbálkozott egy új mozgalom felépítésével. Bár a helyi dzsihádista mozgalom messze nem ért el – még – akkora eredményeket, mint más országok szervezetei,

Emellett súlyos probléma, hogy 2017-től kezdve a szomszédos Mozambikban soha nem látott erővel lángolt fel a szélsőséges iszlamizmus. Ráadásul ez nem korlátozódik az országra: 2020 végén a mozambiki dzsihádisták tanzániai célpontokra is lecsaptak, és szemmel láthatóan az a céljuk, hogy nemzetköziesítsék a konfliktust. Különösen aggasztó, hogy a korábbi évek helyi kísérletei után mára mindezt az Iszlám Állam globális mozgalmának zászlaja alatt teszik.

Mivel Dar es-Salaamnak viszonylag kevés tapasztalata van a modern terrorizmus elleni küzdelemben, félő, hogy Tanzánia ugyanolyan fájdalmas leckéken keresztül tanulhatja meg a szélsőségesek elleni küzdelmet, mint ahogy az Kenya esetében történt. Ami azért is aggasztó, mert egy dzsihádista felkelés és terrorhullám komolyan aláásná a gazdasági befektetéseket is – ami viszont tovább növelné a társadalmi elégedetlenséget, és újabb harcosokat jelenthetne a szélsőségesek számára. 

Persze, van ok a reménykedésre is. A centrifugális erők ellenére az ország belső koherenciája még mindig kimagasló, és az is látszik, hogy

mint például amit Kenya esetében láttunk. Megfelelő politikai vezetés és jó döntések mellett a nemrég feltárt újabb földgázvagyon, illetve az infrastrukturális lehetőségek viszonylag egyszerűen biztosíthatják a kelet-afrikai ország prosperitását. Bízzunk benne, hogy Samia Suluhu Hassan él a rendelkezésére álló lehetőségekkel, és a következő évtizedek ismét arról szólnak majd, hogyan vált Tanzánia a térség modellállamává.

***

Afrika közelről cikksorozatunk eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás felé

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarván: Dzsibuti

Így lett Kenya Kelet-Afrika stabil szigete

Háború újratöltve: mi történik Líbiában?

Mi zajlik Maliban?

Kitört a polgárháború Etiópiában

Földgáz és dzsihád – Mozambikot sújtja az iszlamista terror