Földgáz és dzsihád – Mozambikot sújtja az iszlamista terror

Nyitókép: dzsihadisták Észak-Mozambikban

Írta: Marsai Viktor, Migrációkutató Intézet – Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Az Afrika délkeleti partvidékén végignyúló, Magyarországnál majd' tízszer nagyobb területű, több mint 30 milliós Mozambik legújabb kori története számos más afrikai államéhoz hasonlóan indult. A hidegháború éveiben – megszabadulva a portugál gyarmatosítóktól – a felszabadítási küzdelem hamar véres polgárháborúba torkollott az egyik oldalon a szovjetek, a másikon a dél-afrikaiak által támogatott fegyveres csoportok között,

A harcokban és az azt kísérő éhínségben legalább egymillió ember vesztette életét, és a békét végül az ENSZ missziós szerepvállalása mellett – amelyben magyar katonák is szolgáltak – az hozta el, hogy a posztbipoláris korszak beköszöntével a külső hatalmak érdeklődése lanyhult a térség iránt.

Ugyanakkor a mozambiki csoportok is belefáradtak a háborúba, és a marxista Frelimo, illetve az antikommunista Renamo békét kötöttek egymással. Bár az 1994 óta tartott választásokon a Frelimo mindig többséget tudott szerezni, a kooperáció többé-kevésbé fennmaradt a mozambiki elit között, ami befektetéseket és gazdasági növekedést hozott az országnak. Annál is inkább, mert a dél-afrikai régió egésze láthatóan túllépett a hetvenes-nyolcvanas évek konfliktusain, és ez volt a kontinens egyetlen régiója, ahol nem zajlott aktív fegyveres küzdelem. Szimbolikus jelentőségű, hogy a 2006-ban forgatott, a Sierra Leone-i polgárháborúról készített Véres gyémántok (Blood Diamond) című szuperprodukciót is Mozambikban vették fel, mert az ottani biztonsági helyzet lehetővé tette a forgatást. A stabilitásnak és a befektetői bizalomnak köszönhetően az éves GDP növekedés– bár nyilván óvatosan kell bánnunk az adatokkal – a jobb években meghaladta a 10%-ot a délkelet-afrikai országban, de a rosszabbakban is 6-7 % körül mozgott.

Ráadásul úgy tűnt, a szerencse rámosolygott az országra: 2011-ben az olasz ENI

a mozambiki partoknál, amely azzal kecsegtetett, hogy az energiahordozók terén nagyhatalommá teszi az országot. Úgy tűnt tehát, semmi sem állhat a prosperitás útjába.

A sikertörténetet beárnyékoló viharfelhők 2017-ben kezdtek el gyülekezni a Mozambiki-csatorna fölött. Ez év októberben jelentek meg ugyanis az első hírek arról, hogy az ország északi, Cabo Delgado tartományában – a földgázmezők közvetlen közelében – fegyveres csoportok kezdték zaklatni a lakosságot és a kormányzatot, veszélyeztetve a több tízmilliárd dolláros földgázüzletet. 

Azt, hogy pontosan mi is kezdődött Észak-Mozambikban, nehéz felfejteni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy például nincs konszenzus a tekintetben sem, hogy mi a neve az itt ténykedő dzsihádista szervezetnek: a különféle, amatőrséggel egyáltalán nem vádolható kutatóintézetek ugyanis más-más néven hívják a szervezetet, leginkább Anszár asz-Szunnának vagy as-Sabábnak – újabban pedig az Iszlám Állam Közép-afrikai Provinciájának (ISCAP), merthogy a csoport e néven egyesült – legalábbis szimbolikusan – az Ugandában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban tevékenykedő ISIS-szervezetekkel.

Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy sokan meglehetős szkepszissel tekintenek a mozgalom felé. Különösen az első támadások után olyan véleményekkel is lehetett találkozni, hogy valójában csak olyan – a politikusoktól sem feltétlenül független – bűnözői csoportokról van szó, amelyek fegyveres akciókkal az szeretnék elérni, hogy a romló biztonsági helyzetre hivatkozva aztán minél több pénzért béreljék fel őket a létesítendő gázinfrastruktúra védelmére. A tisztánlátást az sem segítette, hogy kezdetben a mozambiki vezetés is arra hivatkozott, szó sincs semmiféle dzsihádista szerveződésről, pusztán banditák tevékenységéről, amelynek gyorsan véget fognak vetni. Ami egyébként valóban méltánylandó célkitűzés volt Maputo, a főváros részéről, elvégre

A probléma azonban az volt, hogy nemhogy csökkent volna a támadások intenzitása, ellenkezőleg, a helyzet egyre inkább eszkalálódott. Ráadásul a Cabo Delgado-i felkelést egyre kevésbé lehetett szekuláris mozgalomnak feltüntetni: a támadók ugyanis előszeretettel vettek célba keresztény falvakat, ahol az elfogott férfiakat – de gyakran a nőket és gyerekeket is – dzsihádista jelszavak kántálása mellett fejezték le, a túlélőket pedig azzal fenyegették, hogy vagy áttérnek az iszlámra, vagy a fegyveresek következő látogatása során ők is hasonlóan végzik. Ez azért is volt elgondolkodtató, mert ez a fajta brutalitás még az olyan, a szélsőséges iszlamisták által egyébként évtizedeket óta sanyargatott országokban sem bevett gyakorlat, mint Nigéria vagy Szomália.

Miután 2018-tól egyre kevésbé lehetett tagadni a felkelés dzsihadista hátterét, mind több nyilatkozat és elemzés jelent meg annak külső forrásairól. Egyesek a szomáliai as-Sabábban látták az Anszár asz-Szunna fő mozgatóját, ez azonban a kétségtelen ideológiai transzfer ellenére mellékszálnak bizonyult a történetben. Sokkal meghatározóbbnak bizonyult, hogy a kenyai biztonsági szerveket a 2013-15-ös évek, szintén a szomáliai as-Sabábhoz köthető merényletei után, amelyek több száz emberéletet követeltek, átszervezték. A jórészt brit, amerikai és izraeli segítséggel zajló tréningek, felkészítés – és rossz nyelvek szerint közvetlen műveleti támogatás – meglehetősen jól sikerült, és 2017-től kezdve a kenyai terroristasejtek zömét kiszorították az országból.

Bár ezt követően is sor került merényletekre Kenyában, a szélsőségesek jelentős része kevésbé veszélyes bázis után nézett. És miközben többségük megállt Tanzániában, egy részük Mozambikban keresett menedéket – már csak azért is, mert egy részük korábban ezekből az országokból elutazva csatlakoztak a kenyai dzsihádistákhoz. Ráadásul mivel 2018-tól kezdve

hihetőnek tűnt, hogy itt alapvetően egy, a külföldi harcosok formájában az országba importált problémáról van szó.

Cabo Delgado: út a polgárháborúba

Ugyanakkor nagyon óvatosan kell bánnunk ezzel a magyarázattal. A külföldi szál ugyan tagadhatatlan a felkelés kirobbantásában, de – ahogy az a többi afrikai dzsihádista szervezet esetében is jól látszik – ez önmagában kevés egy sikeres gerillaháborúhoz. A szélsőséges iszlamista ideológia általában ott tudta megvetni a lábát a kontinensen, ahol a marginalizált, perifériára szorított közösségek, egyének nem láttak kitörési lehetőséget helyzetükből, miközben egyre elégedetlenebbek voltak a fennálló, megváltoztathatatlannak tűnő status quóval. Ez zajlott le Cabo Delgadóban is, amely Mozambik talán legszegényebb térsége, és ahol a helyi közösségek alig láttak esélyt a gigantikus földgázprojekt bevételeiből való részesedésre. Maputo számára ráadásul ez egy messzi, jelentéktelen zavargásként kezdődött, távol a fontos centrumoktól. 

Az, hogy a kormányzat késlekedett a határozott fellépéssel, megbosszulta magát. Mire Filipe Nyusi elnök cselekvésre szánta el magát, elkésett. Az erős marxista ideológiai háttérrel rendelkező államfő nem lelkesedett azért, hogy a nyugati ,,imperialisták” – az ENSZ, az EU vagy az ő ,,ellenőrzésük alatt álló” Afrikai Unió – nyújtson segítséget a felkelés leverésére, és

Moszkva a más hadszíntereken már jól bevált katonai magánvállalat, a Wagner-csoport fegyvereseit küldte az országba 2019 őszén. Csakhogy a máshol kiválóan teljesítő zsoldosok nem bírtak a mozambiki felkelőkkel, és nagyon komoly veszteségeket szenvedtek a velük való harcban. Olyannyira, hogy el is hagyták az országot.

Maputo, Mozambik fővárosa

Eddigre az Anszár asz-Szunna már több ezer harcossal rendelkezett, és elérkezettnek látta az időt az erőteljesebb fellépésre: a számtalan falu felperzselése és több száz ember lemészárlása után a dzsihádisták a tartomány székhelye, Mocímboa da Praia ellen intéztek támadást. Márciusban még csak egyetlen napra foglalták el a várost, augusztusban azonban egy jól koordinált offenzívában szisztematikusan felszámolták a Mocímboa da Praia körüli helyőrségeket, majd a várost lerohanva csaknem 100 mozambiki katonával végeztek.

Bár Maputo szerint a várost szeptember végén visszafoglalták, helyszíni beszámolók szerint a mozambiki állam nincs jelen a tartományi székhelyen, amelyet a dzsihádisták megtettek fővárosuknak. Eddigre az Anszár asz-Szunna egy több ezres szervezetté nőtte ki magát, amely nemcsak Cabo Delgado jelentős részét tartotta az ellenőrzése alatt, de egyre gyakrabban csapott át Tanzánia területére is. 2021 elejére

amely a régió legnagyobb humanitárius katasztrófájává vált. Eddigre Nyusi elnök és a Frelimo is belátta, hogy komolyabb fellépésre lesz szükség – márcsak azért is, mert több energetikai vállalat – köztük az egyik legnagyobb projektgazda, a francia Total – is felfüggesztette mozambiki tevékenységét. Így tavaly ősszel Maputo mégiscsak megkérte az Európai Uniót, hogy nyújtson támogatást a dzsihádisták elleni küzdelemhez, és hasonló tárgyalások folynak a Dél-afrikai Fejlesztési Közösséggel (SADC) is.

Ugyanakkor a tárgyalások lassan haladnak: érdemi segítséget a jelenlegi helyzetben egy inkább tízezres, mint ezres nagyságú válságreagáló művelet jelentene, amelyhez senkinek sem fűlik a foga. Ráadásul a mozambiki kormány nemzeti büszkeségének is derogál – amellyel nincs egyedül Afrikában –, hogy külföldi katonák tegyenek rendet az országban.

Márpedig az erőszak megállítása egyre sürgetőbb. A Cabo Delgado-i felkelés ugyanis, mint láthattuk, nem csupán kormány-, de markáns keresztényellenes élt is kapott az elmúlt években. A régióban fekvő Pemba város püspöke, Luiz Fernando Lisboa beszámolt arról, hogy

a püspök fennhatósága alá tartozó egyik templomban pedig lerombolták a szobrokat és a szentképeket. Így Mozambik mára előkelő helyre került azon a listán, amely a világ üldözött keresztény közösségeit tartalmazza. Ráadásul sok keresztény felveti a problémát, hogy a konfliktus ezen dimenziója gyakran kimarad a híradásokból, amelyek csak a gazdasági és politikai indítékokra koncentrálnak, megfeledkezve a dzsihádista ideológia önmagában is pusztító természetéről.

Az ág is húzza: az Idai ciklon elől menekülő mozambikiak várnak élelmükre

Az érintett szereplőknek nincs sok idejük. A nigériai Boko Haram vagy a szomáliai as-Sabáb példája azt mutatja, hogy a hasonló felkelések 4-5 év alatt jutnak el arra a szervezettségi szintre, ahonnan már csak elhúzódó, évtizedes küzdelemben lehet felszámolni őket. Az Anszár asz-Szunna gerillaháborúja mára vészesen megközelítette ezt a szintet: a helyszíni beszámolók szerint

és egyre inkább regionalizálódnak. Ha a következő hónapokban nem sikerül megtörni a szervezet lendületét, akkor Kelet- és Nyugat-Afrika után az eddig a stabilitásáról ismert dél-afrikai térségben is kibontakozhat egy olyan dzsihádista felkelés, amely nem csupán Mozambik, de a környező országok mindennapjait is megmérgezheti.

***

Afrika közelről cikksorozatunk eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás felé

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarván: Dzsibuti

Így lett Kenya Kelet-Afrika stabil szigete

Háború újratöltve: mi folyik Líbiában?

Mi zajlik Maliban?

Kitört a polgárháború Etiópiában