Sok család a húszas évek közepéig vagonba kényszerült, az utódállamokban gyilkosságok is történtek, a földönfutókra pedig lecsaptak a hiénák. A trianoni menekültválságról beszélgettek az MCC-ben.
Az első világháború alatti menekültkérdésről beszélgettek az MCC-ben, a meghívott vendég Szűts István Gergely történész, a Habsburg Ottó Alapítvány és a BTK TTI Trianon100 Kutatócsoport munkatársa, beszélgetőtársa pedig Pálvölgyi Balázs, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola oktatója volt.
Szűts arról beszélt, hogy
A polgári lakosság kezdett menekülni, hiszen féltették az életüket, ilyen értelemben a mai helyzettel is lehet látni a párhuzamot. A területről első sorban zsidó menekültek érkeztek, és például a helyi hitközségek fogadták őket, mint Miskolcon is, de a többség rögtön tovább is állt. Fél évvel a harcok megkezdődése után már közel 100 ezer menekült volt Bécsben.
Pálvölgyi megjegyezte, hogy ellenben a nyugati fronttal, a keleti front azért folyamatosan mozgott, hullámzott 1914-’15-ben. A hatóságok azon veszekedtek, hogy ki fizesse a menekültek ellátásnak költségét. Ilyenkor jöttek a képbe a segélyszervezetek, melyek átvállalták a teher egy részét. Galíciából eleve azok jöttek, akik nem voltak túl tehetősek, ez egy szegény régió volt.
Szűts megemlítette, hogy a terület történetét főleg Joseph Roth regényeiből lehet megismerni, ez egy periferikus, vegyes lakosságú régió volt. A zsidó menekültek hatására a szélsőségek is megerősödtek, mutogattak rájuk, de a többség továbbment, hiszen jogi értelemben őket osztrák állampolgárként kezelték még a Monarchia idején is. A magyar közjogi felfogás furcsa volt, Vorarlbergtől Bukovináig „osztráknak” tekintette ezeket az embereket.
Egy újabb hullámot jelentett az 1916-os román betörés, mely főleg belső migrációt váltott ki a Magyar Királyságon belül. Brassó, Háromszék és Udvarhelyszék vármegyék területéről kb. 100-150 ezer menekült érkezett, főleg nők és gyerekek, ezt nevezték az „asszonyok futásának”. Pálvölgyi utalt rá, hogy kitelepítések is voltak, hiszen egyesek a román lakosságra egyfajta biztonsági kockázatként tekintettek.
A háború vége aztán újra nagy mozgást hozott. Az események gyorsan történtek, a belső migráció főleg a Magyar Királyságon belül történt, a határoktól az ország belseje felé haladva, főleg, mert az utódállamok megszállták a határmenti vármegyéket. Több hullámban érkeztek az embereke,
– hiszen ők voltak a magyar állam megtestesítői a területen. Őket, ha maradtak, sokszor érték atrocitások, megverték őket, gyilkosságok is történtek. Az ilyen esetek pánikot keltettek, sokan féltek a bosszútól, ezért indultak el – jegyezte meg Szűts.
A magyar állam helyi szinten szétesett, főleg a határokon, és átvették a hatalmat a nemzeti tanácsok. A posta alig működött, a vonatok ritkán jártak, és ha indultak, főleg menekülteket, visszavonuló katonákat vittek. Teljesen esetleges tehát, ki, hogyan tudott menekülni. A MÁV fontos szervezet volt, azon belül szigorú hierarchia volt, de mivel az utódállamok híján voltak szakértő személyzetnek, ezért a MÁV-alkalmazottak sokszor mentesültek a hűségeskük letétele alól (a közhivatalnokoknak hűségesküt kellett tenniük, aki nem tette meg, azt kiutasították). ’18-19-ben határozottan menekülésről volt szó, a helyzet nagyon bizonytalan volt. Míg ’16-ban nagyrészt a családok menekültek, addig ’18-19-ben hivatalnokok, családfők főleg.
A vagonokból viszont hiány volt, hiszen sok szerelvényt vittek el a románok, és amúgy is értékes dolog volt akkoriban egy vasúti kocsi. A vonatokon osztoztak a menekültek, a polgári lakosság és a katonaság. A menekülteket sokszor csak a határig vitte a vonat, hiszen a vagonokat nem adták volna vissza, bármelyik oldalról is volt szó. Ezért a menekültek leszálltak a senkiföldjén, és sokszor napokon, heteken át vesztegeltek, mire végre tovább tudtak valahogyan menni. Megjelentek az „alvilági figurák” is, akik nyomott áron csaptak le a menekültek értékeire, ingatlanjaira.
néhány helyen mellékvágányra tolták a vagonokat, és évekig ott laktak (igaz, a családok közben tudtak váltakozni). A telepek viszont ennél is rosszabbak voltak: ezek sokszor első világháborús barakk-kórházak voltak, fadeszka-vázas, kátránnyal szigetelt, komfort nélküli telepek, földalapon. Az emberek ezek helyett inkább a vagonokat preferálták, de vagont szerezni privilégium volt. A pályaudvarok sem voltak biztonságosak, a gyerekek a sínek között játszottak, sok volt a baleset, történtek gázolások.
Végül komplett barakkvárosok alakultak ki, a tiltás ellenére tartottak disznót, tyúkot, de a férfiak inkább csak aludni jártak haza: nap közben munkát vagy lakást kerestek a városban.
Fotó: MTA oldala
Külföldön biztonságos menedéknek hitték Magyarországot, nem számoltak a német megszállással, ugyanakkor egész világhálózat végezte a zsidómentést hazánkban is – derült ki.
Szokatlan, hogy más országok NATO-nagykövetei vitatott atlaszt kapnak, amelyben ugyan Nagy-Magyarország nem szerepel kifejezetten, de a térképek és a kísérő szövegek vitatottak.
Ha sikeresek akarunk lenni a háttérhatalom elleni küzdelemben, akkor fel kell vennünk a harcot.
A Háttér Társaság érvelése pont azokat igazolja, akiket kritizálni szeretne. Egyébként meg nincs konszenzus arról, hogy az ő emberi jogi értelmezésük lenne a valódi. Szilvay Gergely írása.
Közleményben jelentette be a Mathias Corvinus Collegium, hogy 2025. januárjától az MCC lesz a Mandiner hetilap és online hírportál kiadója.
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
A magyar külügyminisztert a TikTokon az orosz-ukrán háborúról is kérdezték.
„Skizo Olaf kancellár, vagy hogy is hívják, veszíteni fog” – deklarálta a világ leggazdagabb embere.
