Az állampolgárok együttműködéséhez azonban a szerző szerint bizalomra van szükség a tudomány, a közintézmények és a média iránt, amit felelőtlen politikusok az elmúlt években szándékosan romboltak. Harari azonban úgy látja, a rendkívüli időkben a bizalom újjáépítésének hosszú folyamata is le kell, hogy rövidüljön, az új technológiákat pedig az állampolgárok önmaguk feletti hatalmának a növelésére kell felhasználni. „Ha napi 24 órában követhetném az egészségi állapotomat, nem csak azt tudhatnám meg, hogy egészségi kockázattá váltam-e más emberek számára, hanem azt is, hogy melyik szokásaim járulnak hozzá az egészségemhez”, lelkesedik Harari. Arra viszont figyelmeztet: „Ha nem tudjuk meghozni a jó döntést, elkótyavetyélhetjük a legértékesebb szabadságainkat abban a hitben, hogy csak ily módon tudjuk megvédeni az egészségünket.”
Úgy véli, „a járvány és a belőle következő gazdasági válság globális problémák”, amiket szerinte csak globális együttműködés tud hatékonyan megoldani.
Ez a gyakorlatban elsősorban a globális információcserét jelenti.
„Ez az emberek nagy előnye a vírusokkal szemben. Egy kínai és egy amerikai koronavírus nem tud tippeket adni egymásnak, hogy hogyan kell embereket megfertőzni. De Kína sok értékes leckét adhat az Egyesült Államoknak a koronavírusról és a vele való bánásmódról.” Másrészt a kétségbeesett, állami szintű felhalmozás helyett Harari úgy látja: meg kell osztozni az egészségügyi dolgozókon, az egészségügyi eszközökön és utóbbiak előállításának feladatain. „Egy gazdag, kevés koronavírusos esettel rendelkező országnak hajlandónak kell lennie arra, hogy értékes eszközöket küldjön egy szegényebb, sok esettel küzdő országnak, bízva abban, hogy ha később ő szorulna rá, más országok is a segítségére sietnének”, javasolja Harari. Harmadrészt pedig a szerző globális megegyezést ajánl az utazásról: az országoknak együtt kell működniük abban, hogy „a létfontosságú utazók átcsuroghassanak a határokon: a tudósok, az orvosok, az újságírók, a politikusok, az üzletemberek”.
Harari viszont sajnálkozva állapítja meg, hogy a globális politika nem ebbe az irányba halad,
„kollektív bénultság kerítette hatalmába a nemzetközi közösséget”,
és „nem tűnik úgy, mintha felnőttek is lennének a szobában”. Az Egyesült Államok szerinte lemondott a vezető szerepről, amit a 2008-as gazdasági válság és a 2014-es ebolajárvány idején betöltött, szövetségeseit pedig cserbenhagyta, hiszen az EU-s állampolgárok beutazásának megtiltásakor még csak nem is értesítette előre az Uniót.
„Az emberiségnek döntést kell hoznia. A széthúzás útját követjük majd, vagy a globális szolidaritás ösvényére lépünk? Ha a széthúzást választjuk, ez nemcsak meghosszabbítja majd a krízist, hanem a jövőben valószínűleg még durvább katasztrófákhoz vezethet. Ha a globális szolidaritást választjuk, az győzelem lesz nemcsak a koronavírus, de minden jövendőbeli járvány és válság felett, amelyek csak megtámadhatják a 21. században az emberiséget” – zárja sorait Harari.
Kohán Mátyás fordítása
***
A koronavírus, a járvány és az egész életmódunkat átalakító karantén a kortárs gondolkodás nagy alakjait is megszólalásra késztették. A Mandiner ezért elkezdte Korona-gondolatok cikksorozatát, amiben a legkülönbözőbb országok nemzetközi hírű, legkülönbözőbb nézetrendszerű gondolkodóinak friss megszólalásait szemlézzük.
A további szemléket ezen a linken érhetik el!