A jövőt kutató középkor-történész – Juval Noah Harari portréja

Adott egy középkor-kutató történész, aki a legösszetettebb és -futurisztikusabb progresszív teóriákat hirdeti, s aki egyben a világot a versengő biológiai igények és népirtások erkölcstelen sivatagjának látja. Valaki, aki szerint majdhogynem minden szubjektív, elképzelt dolog, s közben

a legelőremutatóbb robotikai folyóiratok cikkeit bújva és idézve.

Hararit egyszerre kedvelik eltérő nézeteket képviselő emberek, például Orbán Viktor, Mark Zuckerberg és Barack Obama is. Idehaza azonban mégis a konzervatív tábor előtti népszerűségével lett híres, elsősorban két kiemelkedően sikeres könyve, az emberiség történetéről szóló Sapiens (Budapest: Animus, 2017) és a belátható jövő emberiségéről szóló Homo Deus (Budapest: Animus, 2016) okán. A későbbiekben mind a két írást részletes recenzióval fogjuk bemutatni. 

De ki a szerzőjük, Yuval Noah Harari?

Mindig érdemes gyorsan megállapítani, hogy mit képvisel egy szerző, milyen szemüvegen keresztül nézi a világot. Az objektivitás meséjét itt tegyük félre; a dokumentumok objektívek, a történésznek világnézete van. 

Ennek az írásnak a kérdése ezért teljesen más. Ami engem végig izgatott könyveinek olvasása közben, az a következő volt: honnan jön ez az egész? Vajon hogyan értelmezhető Harari összetett munkássága, és be lehet-e egyáltalán skatulyázni az izraeli szerzőt a populista irányzatra használt fogalmakba, ahogyan azt például az Index.hu recenziója tette?

Harari munkássága 2008-ig egy szép, ám nem kifejezetten világhírnévre törekvő akadémikus életrajzát mutatja. Az izraeli szerző hazai és angliai (Jesus College, Oxford) tanulmányokat követően a jeruzsálemi Héber Egyetemen oktatott középkori történelmet. Nemzetközi kiadóknál jegyzett, angol nyelvű munkái lovagkultuszról, háborús emlékezésekről és minden egyébről szóltak, csak kiborgokról vagy nanotechnológiáról nem. Saját állítása szerint érdeklődését egy általános történelemről szóló egyetemi kurzus megtartásának kényszere irányította a témák felé, amik végül a bestseller munkákat szülték.

Könyvei nehezen meghatározható egyveleget alkotnak, amennyiben a szokásos progresszív-konzervatív felosztásban szeretnék elhelyezni a szerzőt. (Ez egyébként nyilván nem mindig muszáj.) 

A mezőgazdasági forradalmat egy az emberiség számára igen negatív „alkuként” írja le. Véleménye szerint sokkal boldogabb volt a gyűjtögető ember, mint a földművelő. Ám hasonlóan kritikus példának okáért a napjaink zöldmozgalmai által sokat támadott ipari állattenyésztéssel szemben is. 

A szerző alkalmanként láthatóan több empátiát érez azon – a megjelölt forrás szerint – magyarországi disznó alapján, akinek a képe illusztrációként szerepel könyvében, mint az emberek iránt, akiknek történetéről ír. A munkák megannyi területet lefedő jellegéhez egyébként elég átfutni a könyvek képjegyzékét. A Homo Deus válogatott illusztrációi között a teljesség igénye nélkül szerepel a Yersinia pestis baktérium, Mario Götze gólja, fiaztatóketrecbe zárt kocák (Pörneczi Bálint képe), vagy éppen szovjet vezetők Moszkvában a hatvanas években.

Harari láthatóan kritikusan kezeli szinte az összes létező politikai-eszmei áramlatot, és egyetlen irányzat mellett sem teszi le voksát. Nem szabad, hogy összezavarjanak időszakos megjegyzései a marxizmus vagy a nacionalizmus építő vagy éppen romboló hatásairól. Hasonlóan egyenlőségjelet kísérel meg tenni egyes vallások között: a szűkebb pátriájában uralkodó judaizmus véleménye szerint semmivel sem igazabb vallás, mint a kereszténység vagy az iszlám. Egyedül a buddhizmussal és a keleti filozófiával látszik megengedőbben a szerző, melynek talán oka lehet, hogy Harari maga is a Vipassana buddhista meditáció híve, s a meditáció egyik terjesztőjének, S. N. Goenkának ajánlotta a Homo Deust.

A kép egyelőre, ha egyszerű sémákban gondolkodnánk, pofonegyszerű lenne: adott egy naponta meditáló, melegházasságban élő szerző, aki oldalakon keresztül érzékenyíti olvasóit a bacon előállításának rémségeivel, s aki korábbi cikkeiben a húsfogyasztást a holokauszttal hasonlította össze. Bizonyos kérdésekben Harari azonban ténylegesen a progresszív oldalhoz közel álló állásfoglalásokat tesz, s ez nem is csak könyveiben mutatkozik meg. 

Különösen egyértelmű elfogultsága a közel-keleti kérdések megítélésében. Jellemző módon a szélsőliberális Há’árecben közölt írásaiban – vagy éppen interjúiban is riportjaiban, ugyanis minden jel szerint egy időben a lap számos műfajban alkotó munkatársa volt –

elegánsan szemet hunyva számos muszlim ország emberi jogi helyzete felett. Nehéz lenne nem meglátni ebben a harmadik világot ab ovo áldozatként, a fejlett világot pedig elnyomóként kezelő haladár elfogultságot. 

Az elképzelést, miszerint a palesztin menekültek leszármazottainak letelepedési jogot kellene adnia a zsidó államnak, Harari publicisztikában terjeszti, nem reflektálva arra az apró tényre, hogy ez mit is jelentene az izraeli demokrácia számára. Elképzelései követésének hiányát (ismerős szavak?), hazája helyzete belső „rothadásának” nevezte. Nemrég pedig az izraeli nemzetállam-törvény ellen tiltakozott hasonlóan szélsőbaloldali körökkel karöltve, illetve cikket szentelt annak, hogy a judaizmus szerepe az emberi kultúrában nem is kifejezetten nagy. Gondoljunk bármit a fenti kérdésekről, a séma mégis csak érthető: egy Há’árecbe író, az állatevést nemzetének tragédiájához hasonlító, vallását lekicsinylő, a másik oldal nacionalizmusát elfogadó, a saját nemzeti érzelmét megtagadó szerzőről van szó. Sok ilyet láttunk már idehaza is, idáig a pontig nem sok izgalmas van Harariban.

Ennél azonban a szerző sokkal összetettebb. Interjúiban számos olyan gondolatot „ereszt meg”, melyek kilógnak a gondos bocsok és rózsaszirmok által körbevett progresszív narratívából. A Guardiannek arról beszélt, hogy

Őket előzetesen a „haszontalanok osztályának” nevezi.

A „poszt-igazság” manapság divatos kifejezésére – mely tömören nagyjából annyit tesz, hogy a hazugságot is Trump vezette be – kifejtette, hogy az emberiség mindig is „poszt-igazságban” élt. E mögött Harari azon igen progresszív elképzelése van, miszerint nincs objektív valóság (és így igazság sem), ám bizonyos, hogy nem állt be a populizmust egyoldalúan támadó értelmiségiek közé. Ennek persze oka lehetett azon álláspontja is, miszerint a Brexit azért nem veszélyes, mert úgysem lehet gátat vetni az emberiség globális egyesülésének.

Mindazonáltal Harari a nacionalizmus egyes előnyeit is kiemeli: egy előadásában azzal érvelt, hogy a nacionalista országok sokkal biztonságosabbak, mint a nem nacionalisták. A fenti gondolatok egy igen jelentős része hasznos érvrendszer lehet nacionalista politikusok fegyvertárában.

Harari az emberi döntéseket megfigyelő és végül már az alkalmazónál is jobban ismerő algoritmusok és technológia beköszöntésével pedig egyenesen

Véleménye szerint a jövőben az applikációk annyira pontosan lesznek, hogy jobban fogják tudni, mit akarok enni, mit érzek vagy kit szeretek, mint én. Ez rövid úton persze nem csak az egyéni döntések, de a tömegdemokrácia végét is jelentené – már ha kijelentő módban beszélne a szerző.

Mindez ugyanis csak egy lehetőség, egyike a megannyi útnak, amelyet az emberiség követhet. Számos konzervatív által inspirációként használt könyveivel kétségkívül az utóbbi évek egyik legprovokatívabb és egyben leginkább ellentmondásos szerzőjének helyére jelentkezett be.

Hamarosan Harari könyveinek recenzióival jelentkezünk.