Emellett – ahogy Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke a Mindszenty-konferencián elmondott köszöntőjében fogalmazott – „a kommunisták a tradicionális értékeket valló, a hitéhez ragaszkodó, a vallását szabadon gyakorolni akaró magyar társadalmat is a vádlottak padjára kívánták ültetni”. Mindszenty különös módon épp emiatt válhatott az első perctől fogva szimbólummá.
Márai Sándor írta naplójában: „Mindszentyt letartóztatták. A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenőtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmű [vagyis egyenlő] a magyarság sorsával.” Emiatt is volt szükség arra, hogy a bíboros vállalja a konfrontációt, ragaszkodjon elveihez, és ahhoz, hogy nincs alku, vagyis nem engedi, hogy az állam még jobban kiterjessze befolyását az egyházra – az egyházi birtokok elvételén, az iskolák államosításán és az egyházi sajtó visszaszorításán ekkor már rég túl vagyunk. Mindszenty maga is tudatosan készült a küzdelemre, és akár a vértanúságot is vállalta volna, amire a vádak alapján volt is esélye. Nem sokkal letartóztatása előtt levelet írt püspöktársainak, amelyben előre érvénytelenítette minden vallomását, és amelyet elsőként vonattak vele vissza tárgyalásán: „Semmiféle összeesküvésnek nem voltam és nem vagyok részese. (…) Ha hírül adják, az vagy megtévesztés, vagy az emberi erőt felülmúló erőszak miatt eleve érvénytelen.” A bíboros tisztában volt a lehetőségekkel és saját gyengeségével, ahogy jól ismerte a diktatúrák természetét is: 1944 őszén-telén a nyilasok börtönét is megjárta. Már 1945 őszén hangot adott azon félelmének, hogy a „jobboldali fasizmust” egy „baloldali fasizmus váltja”. Körlevelének ezen passzusát azonban Balogh István páter kihúzatta. Külön érdekesség, hogy a nem sokkal a bíboros előtt félreállított Ravasz László református püspök ugyanebben az időben majdnem szóról szóra ugyanezt írta le, ő egy magánlevélben, ami így elkerülte a cenzúrát.
Mindszenty az addigi hazai és nemzetközi példák alapján is sejthette, hogy mi vár rá és egyházára. Ordass Lajos evangélikus püspököt, miután szót emelt az iskolák államosítása ellen, 1948 szeptemberében koholt vádak alapján két évre ítélték, a református Ravasz László püspök pedig pár hónappal korábban, politikai nyomásra mondott le hivataláról.
A koncepciós eljárások ugyanakkor nem csak vezetőket érintettek,
amire jó példa a bencés pap-tanár, Olofsson Placid atya elleni, Budapesten, de szovjet törvények alapján (!) lefolytatott eljárás. A szomszédos országokban is hasonló események történtek. Legdurvábban a kárpátaljai görögkatolikusokkal számoltak le; az ortodox egyházba való betagozódást elutasító Romzsa Tódor püspököt a szovjet állambiztonság 1947. november 1-jén brutálisan meggyilkolta, több tucat papot küldtek kényszermunkatáborokba, és volt, akit a nyílt utcán lőttek agyon, természetesen „ismeretlenek”. Az ottani egyház végül „illegalitásba vonult”, és a rendszerváltásig titokban működött.
Minderről Szabó Konstantin atya, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye papja számolt be drámai erejű, személyes élményeket felidéző előadásában. Az utcán lelőtt pap ugyanis az ő nagybátyja volt, még édesapja éveket töltött a gulágon hivatása miatt, miközben tanítónő édesanyját elbocsátották, és csak otthonuktól messze kaphatott munkát. Konstantin atyát is titokban szentelték fel, így szemtanúként és kutatóként is beszámolhatott a betiltott görögkatolikus egyház mindennapjairól.
1948 októberében Romániában is betiltották a görögkatolikus egyház működését – nekik ekkor a később szintén bebörtönzött Márton Áron római katolikus püspök nyújtott segítséget. A határon túli magyar egyházak különösen nehéz helyzetben voltak, egyrészt magyarságuk, másrészt hitük miatt is, és az üldözésük nem egy ponton fonódott össze a magyarországi egyházüldözéssel. Csehszlovákiában – ahogy Bukovszky László (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja) előadásából megtudhattuk – épp a Mindszenty-per inspirálta az állambiztonságot, amely rendszeresen egyeztetett a magyar politikai rendőrséggel, és nyomozati anyagokat is kapott tőlük. Az Arany A. László nagycsalomjai plébános (nem mellesleg kitűnő nyelvész és főiskolai tanár) és társai – köztük nagy arányban katolikus papok és református lelkészek – elleni fő vád itt is államellenes összeesküvés volt, és a hatóságok eleinte azt is bizonyítani akarták, hogy a magyar kisebbséget védő szervezetüket Mindszenty pénzelte.
Mindszenty az 1948-as esztendő szaporodó baljós eseményei ellenére helyén maradt, nem hagyta el az országot, sőt, a rendelkezésére álló eszközökkel igyekezett ellenállni. Ezt a rá jellemző hajlíthatatlansággal (annak minden előnyével és hátrányával), időnként meglepő tisztánlátással, más esetekben (mai szemmel) elképesztő naivitással, a politika terepén sokszor esetlenül mozogva tette.
Az egyik ilyen próbálkozása a brit követséghez köthető. A Mindszentyvel kapcsolatos angol iratanyagnak ugyan még csak egy kis részét tárták fel Somorjai Ádám történész, bencés szerzetes vezetésével, de az 1945 augusztusa és 1946 júniusa közötti levelezés és a jelentések is számos adalékkal járulnak hozzá a teljesebb Mindszenty-képhez, illetve a korabeli politikai helyzet megértéséhez.
A főpap számos alkalommal kérte Nagy-Britannia közbenjárását például a meghurcolt csehszlovákiai és erdélyi magyarok érdekében,
és ellenezte a túl szoros szovjet–magyar együttműködést. Szót emelt a több százezer Szovjetunióba került hadifogolyért (akiknek jó része soha nem volt katona) is. Ez utóbbi különösen fájó pont lehetett Rákosiéknak, hiszen a kommunista párt – legalábbis propagandaszinten – teljes mértékben kisajátította a milliókat érintő hadfogolykérdést. A britek ugyanakkor egyre inkább elhatárolódtak Mindszentytől. A jelentések „komor, mosolytalan fanatikus (…) taktikai érzékkel nem rendelkező” embernek írták le, aki „magát közszereplőnek (…) a magyar nép bajnokának tekintette”. Az elismerték, hogy „bátor volt, aki bármikor kész volt a vértanúságra”, ugyanakkor magát és egyházát is belevitte a politikába, „magatartása nem szolgálta hazája érdekeit”. Bevin külügyminiszter ráadásul külön figyelmeztette diplomatáit, hogy kerüljék a kapcsolatot Mindszentyvel, „nehogy összemossák a bíboros magatartását a britekével”. Ahogy a második világháború előtti magyar politikai elit egy része, ő is túlzott reményekkel közeledett a britek felé, más lehetősége ugyanakkor nem igazán volt. A taktikai érzék hiányához (és a diktatúra temészetéhez) is adalék, hogy a nála jóval taktikusabb és „lágyabb” Grősz József érsek sem kerülhette el sorsát: 1951-ben 15 évre ítélték…
Mindszenty naivitására jellemző, hogy 1945 őszén magára mint az ország első (jelen lévő) közjogi méltóságára hivatkozott. Papírforma szerint ugyan igaza volt, de abban a helyzetben ezzel csak tápot adott az ellene folytatandó hadjárathoz, és ahogy láthattuk, a britek sem értékelték harcos politikai szerepvállalását. Ez a kiállása, tetézve nyílt legitimizmusával, a későbbi vádakhoz is alapot szolgáltatott. Naivitása és a politikai érzék hiánya fogsága idején is kiütközött, amikor a mellé beosztott ávós zárkaügynököt, aki sokáig szökési tervekkel hitegette, bizalmába fogadta, amerikai követségen töltött évei alatt pedig sorra írta leveleit a mindenkori elnököknek, többnyire eredménytelenül. Megalkuvást nem ismerő, az „idők szavára nem hallgató” természete eredményezte, hogy 1971-ben, a követséget elhagyva el kellett hagynia hazáját is, ugyanis útjában volt mind a magyar–vatikáni, mind a magyar–amerikai közeledésnek. VI. Pál pápa utasítására távozott, ugyanakkor büntetése elengedését – bár lehetősége lett volna – ekkor sem kérte a magyar bíróságtól, sőt visszautasította az utána küldött kegyelmi iratot is.
Mindszenty sorsa nem példa nélküli. A keleti blokk egyházfői hasonló, sőt, sokszor még tragikusabb utakat jártak be. Csak néhány további példa a környező államokból: Alojzije Stepinac zágrábi érseket, hiába lépett fel az usztasák ellen, 1945-ben háborús bűnök vádjával 16 évre ítélték, végül házi őrizetben hunyt el. Az albán Vinçens Prennushi püspököt, miután nem volt hajlandó együttműködni az állammal, 1948. februárjában 20 évre ítélték; 1949 márciusában belehalt a válogatott kínzásokba.
A legnagyobb nemzetközi visszhangot mégis Mindszenty letartóztatása és elítélése váltotta ki. A rengeteg újságcikk mellett (a Life magazin különszámot szentelt neki) Párizsban tüntetéseken követelték szabadon engedését, sorsát színdarab és 1950-ben hollywoodi film (Guilty of Treason) is feldolgozta. A felfokozott érdeklődés közepette különösen fontosak voltak a Vatikán reakciói, amelyeket Fejérdy András, az MTA BTK Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese ismertetett. A Vatikán nem hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano több ízben részletesen foglalkozott a perrel, és először az újságban követelték a bíboros szabadon bocsátását. Előbb a lap, majd a dikasztériumok is Szent István vértanú, illetve Krisztus és az apostolok sorsához hasonlították az érsek sorsát, kiemelve, hogy ő volt az első bíboros, akire lecsapott a kommunista „igazságszolgáltatás”. XII. Piusz pápa eleinte óvatosan reagált, igaz, 1949. február 12-én végül kiközösített az egyházból mindenkit, aki részt vett az eljárásban. Az egyházfő óvatossága érthető volt, hiszen nem akarta, hogy a hidegháború hajnalán a Szentszéket a Nyugattal azonosítsák.
Mindszenty ugyanakkor nagyrészt a nemzetközi érdeklődésnek köszönhette, hogy nem ítélték halálra,
ahogy azt is, hogy 1955-ben házi őrizetbe kerülhetett.
Mindszenty így tudott legyőzetve is győzni. Hű maradt elveihez, pere által a világ megismerhette a kommunizmus igazi arcát, ő pedig egyszerre lett a diktatúra áldozatainak és az ellenállásnak is jelképe. Bár sokan kárhoztatták taktikai érzék teljes hiánya miatt (is), vitán felül áll szerepe abban, hogy a magyar katolikus egyház nem vált „katakombaegyházzá”.
***
A cikkben említett személyek mellett előadást tartott:
Gárdonyi Máté (Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola), Balogh Margit (MTA BTK Történettudományi Intézet), Łukasz Kamiński (Wrocławi Egyetem), Oleh Turiy (Ukrajnai Katolikus Egyetem Egyháztörténeti Intézet), Cristian Vasile (Román Tudományos Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézete), Szabó Konstantin (Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye), Somorjai Ádám (Pannonhalmi Főapátság), Vörös Géza (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára), Fejérdy András (MTA BTK Történettudományi Intézet), Tomislav Anić (Horvátországi Katolikus Egyetem), Rigels Halili (Varsói Egyetem Kelet-Európai Tanulmányok Központja), Emília Hrabovec (Comenius Egyetem, Pozsony), Nagy Mihály Zoltán (Nagyváradi Egyetem), Zinner Tibor (Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézet), Wirthné Diera Bernadett (NEB Hivatala), Kahler Frigyes (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum), Bukovszky László (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja), Mirák Katalin (Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága, Evangélikus Országos Levéltár), Stanislava Vodičková (Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet, Csehország), Fodor Gusztáv (Károli Gáspár Református Egyetem), Cúthné Gyóni Eszter (ELTE Tanító- és Óvóképző Kar), Szabó Csaba (Magyar Nemzeti Levéltár), Földváryné Kiss Réka (NEB), Kovács Gergely (Magyarországi Mindszenty Alapítvány), Soós Viktor Attila (NEB), Mózessy Gergely (Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár)