Azt javaslom a katolikus, keresztény közösségeknek, hogy miközben az ordító oroszlán körbejár közöttünk, álljanak meg, üljenek le, a Szentlélek erejével zárják ki a gonoszt, és csendesedjenek el.
Az országgyűlési választás négyévente lehetőséget ad arra, hogy leltárt készítsünk, számot vessünk és mérlegeljünk: mit kínálnak az előttünk álló időre a pártok, és a képviselőik birtokában vannak-e mindannak, ami képessé teszi őket ígéreteik megvalósítására, a nemzeti közösségnek biztonságot nyújtó kormányzásra?
„Az új helyzet a világi hívők tevékenységét manapság egészen sajátos módon megköveteli mind az egyházi, mind a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai élet terén. Bár az érdektelenség mindig helytelen volt, most még nagyobb hiba lenne, mint bármikor. Senki sem maradhat tétlen” – olvashatjuk Szent II. János Pál pápa sorait az 1987-es Christifideles laici című apostoli buzdításának bevezetőjében.
Ez az írás segíteni szeretné az eligazodást mindazoknak az elkötelezett katolikusoknak, keresztényeknek, akiket megzavar a virtuális világból ömlő információáradat és az egyházainkba nyugatról beszivárgó, lopakodó, minden tanítást, hagyományt megkérdőjelező liberális gondolatok. Ezek közül is legelsőként az, hogy a szabad szólás joga, a mindenek feletti szabad véleményalkotás, végső soron a személy végtelen szabadságának joga megelőzi az egyház tanításához és törvényeihez való igazodás, ragaszkodás kötelezettségét.
Emlékezhetünk a közelmúltból: a zajongásukkal egy templomban az eucharisztia és a bűnbánat szentségét gyakorló hívőket megzavaró emberek mennyire felháborodtak az ordítozásukat elnyomó harangzúgáson. Sőt, nem is csupán felháborodtak: az ateisták egy társasága beperelte a hitgyakorlatot óvó harangozót.
Eljött az ideje, hogy elcsendesedjünk, hogy megálljunk. Egy magára valamit adó keresztény embernek hite alapján és egyháza tanításának talaján állva szigorúan racionális döntést kell hoznia politikai választások idején. Mégpedig két dolog mentén: aszerint, hogy egy párt mennyire segíti elő a keresztény értékek megvalósulását, és hogy képviselői rendelkeznek-e a kormányzáshoz szükséges képességgel. Az előbbi az evangéliumi jó és rossz, az élet és halál kultúrája közti különbségtételt és annak következetes képviseletét jelenti, utóbbi pedig a közéleti szerepvállaláshoz kapcsolódó jellembeli adottságok, elöljárói alkalmasság, tudás, tapasztalat összességét.
Az egyes szempontok alapos vizsgálatában próbál e rövid írás segíteni, sorra véve azokat a hivatalos, katolikus dokumentumokban szereplő irányelveket, amelyek mindenki által elérhetők, de talán rendezésük fáradságos munkájára sokaknak nincs ideje.
A sok reformált keresztény, keresztyén, protestáns egyház tagjainál a katolikus közösségek valamivel könnyebb helyzetben vannak, mert kétezer éves működése és tanítói tapasztalata alapján az egyház a krisztusi evangéliumok talpkövein állva az évszázadok során minden társadalmi kérdésre megfogalmazta és ma is megfogalmazza válaszait, amelyek kötelező érvényűek a tagokra nézve. Ezt tartalmazza többek között A Katolikus Egyház Katekizmusa című, nyolcszáz oldalas mű, az egyetemes egyház tanításának nagy foglalata, amely – mondhatjuk nyugodtan – Szent II. János Pál pápa és Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa életműve.
A mindenkori országgyűlési, európai uniós és önkormányzati választások kapcsán sokakon, az egyházi rend tagjain és a hívőkön is erőt vesz az elbizonytalanodás, hogy társadalmi ügyekben, politikai kérdésekben határozott állásfoglalást tegyenek. Sok keresztény befogja az orrát, mert a politika „bűzös”, mások a szemüket csukják be, megint mások elfordulnak, homokba dugják a fejüket, könnyen erkölcsi ítéletet mondanak politikusokról, netán kommunikációs tilalmat rendelnek el saját kis közösségükben a témát illetően. Holott a magyarok által szeretett, jó lengyel pápa az idézett soraiban írja, hogy a világi hívőktől megköveteli a tevékenységet a politikai élet terén is. Nem lehetőségként, hanem kötelességként jelöli tehát meg a közélet egyes szintjein való aktív jelenlétet.
A zsinat után negyedszázaddal hívta egybe II. János Pál pápa a püspököket, papokat, szerzeteseket, világiakat, nőket, férfiakat a föld minden részéről, hogy felkészüljenek a politikai földindulásra, nevezetesen a Szovjetunió felbomlására, egy új világrend kialakulására. Ez a közelgő ideológiai, társadalmi, politikai kihívás minden addiginál nagyobbnak látszott Európában, de a világban is. Bizonyos Joseph Ratzinger pedig írásaiban, beszédeiben már a hetvenes évek végén egy dekadens, nihilistává silányuló, lelkileg kiüresedő nyugati társadalmat vizionált az ezredfordulóra a relativizmus diktatúrájának képében. Az alapvető isteni és természeti törvények megkérdőjelezése, annullálása előrevetített egy szovjetvilág utáni sötét kort. Megjött. Tokostól rúgta rá az ajtót a harmadik évezred emberiségére és a katolikus egyházra, de minden más keresztény egyházra is. A személyfelszabadító, korlátlan szabadságideológiák térnyerése, a szexuális forradalom és a drogliberalizáció „lágy könnyedsége” után az lmbtq, a woke már a legalapvetőbb normarendszerek széttördelését tűzte ki célul.
„Az utóbbi években többször megtapasztaltuk, hogy a tolerancia elvére való hivatkozás csak az első lépés, hogy azután mindenkire rákényszerítsék a szekuláris ideológiát” – mondta egy előadásában José Ignacio Munilla spanyol püspök.
Nyugat-Európában a hetvenes-nyolcvanas években – nálunk harminc-negyven éves késéssel – megjelentek és teret nyertek a katolikusnak keresztelt újkeresztény relativisták, akik a „mindenkinek mindent szabad” ideológiája, az álszent, mindent felülíró tolerancia zászlaja alatt léptek a valós és virtuális templomterekbe. A keresztség és a szentségek vétele jó okkal feltételezné az egyházuk törvényei és tanítása iránti kötelezettségük ismeretét, azonban a jelek azt mutatják: sok templomba járó ember homályosan ismeri ezeket. Számosan vannak, akik személyes szabadságjogaik elsőbbségére hivatkozva, tanításbeli alapismeret, erkölcsteológiai szemlélet nélkül hangos véleményformálók lettek, és az első sorokba furakodva fennhangon követelik tanítóhivatali kérdésekben is a véleményalkotás jogát. Az értékőrző, csendes többség pedig hátrább lépett. Itt az ideje újra előrelépni!
A nyugati társadalmak évszázadok óta relativizálják a bűn formáit, tagadják a házasság felbonthatatlanságát, propagálják az azonos neműek házasságát, sőt az emberi nem megválasztásának lehetőségét hirdetik. Egy idő után pedig nemcsak megkérdőjeleztek hitbeli és erkölcsi, evangéliumi alapelveket, hanem normává tették a tagadást. A hitengedmények nyomán kialakuló anomáliák aztán az évtizedek alatt átszivárogtak egyes keresztény egyházakba is. Ezen erők most már a katolikus közösségek falai között is bomlasztanak, kereszténynek, katolikusnak látszó médiafelületeket hoznak létre, elárasztják a digitális teret.
Ez a liberális kisebbség az, amely most Magyarországon politikai távolságtartást követel a katolikusoktól, a hívő keresztényektől a függetlenségre és semlegességre való hivatkozással.
Sokan politikai értelemben nem helyes pozíciót vesznek fel keresztényként. Egy hívőnek ugyanis nem az alapján kell választania bal- és jobboldal között, amivel a média mindennap tömi a fejét. Hol a pénz? Hogyan lett ilyen gazdag? Minden politikus lop! Ez sem különb ember! Kik Brüsszel bábjai? Miért bántalmazta a feleségét? Sorolhatnánk az unalomig ismert paneleket, kampánymondatokat, amelyek az érzelmi azonosulás vagy elutasítás ingoványos talajára akarják csalni a gyanútlan szemlélődőt.
Egy tudatosan élő és gondolkodó keresztény nem dönthet érzelmei és bulvárhírek, internetes oldalak hírei vagy épp álhírei alapján a saját és a rá bízottak jövőjét befolyásoló ügyekben.
A választóvonal a kiüresedett liberális demokráciák világpolgárainak emberképe és a keresztény, nemzeti közösségben gondolkodók jövőképe között van. Pontosabban a jövőkép és annak hiánya között. Emiatt nagy az előttünk álló választás tétje.
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a család a „társadalom őssejtje”, a politikai közösségnek pedig kötelessége, hogy tisztelje és támogassa a családot (KEK 2211). Egy katolikus, keresztény hívőnek tehát azt kell megvizsgálnia, hogy egy kormány, egy politikai közösség milyen mértékben tartja kötelességének a családok támogatását, helyén kezeli-e a nemi szerepeket, minden erejével az abortusz visszaszorításán fáradozik-e. Ha egy politikai csoportosulásnál nem ez a prioritás, hanem épp ellenkezőleg: támogatja az lmbtq-ügyeket, azok törvénybe emelését, azzal alapjaiban rendíti meg az országot, nemzeti közösségét és kisebb közösségeit is. Ezek feltérképezése és mérlegelése a felelős gondolkodás, a keresztény politizálás alapja.
A római katolikus egyház tanítását helyesen értelmezve
a bűnt elfogadó, népszerűsítő, sőt normává tevő, azt politikai zászlajára tűző pártokra ezen okoknál fogva nem szabad szavazni,
mert akkor az illető magára a bűnre is szavaz, átvitt értelemben maga is bűnt követ el. Annak idején Hodász András katolikus pap egy nyíltan liberális, lmbtq-ügyek iránt elkötelezett párttal való flörtölése kapcsán is felhívtam erre a figyelmet. Heves támadásokat kaptam relativista keresztényektől és még hívő katolikusoktól is. És lám, mi lett egy ragyogó papi hivatásból…
Közös gondolkodásunk talán legnehezebb pontjához érkeztünk. Politikai választás esetén a pártok ideológiai elköteleződésének és meghirdetett programjának keresztény szempontokból való vizsgálata után nem mehetünk el szó nélkül a politikai szolgálatot vállalók személye, feladatra való alkalmassága mellett. A legtöbb elvárás azzal kapcsolatban van, hogy egy politikus, egy államférfi, aki a keresztény elveket kimondottan és vállaltan képviseli, lehetőleg a legtöbb szempontból legyen hiteles. Így tudja méltó módon reprezentálni azt a közösséget, amely megválasztja őt.
Ahogy Szent-Györgyi Albert mondta: „A politikus a következő választásra gondol, az államférfi a következő nemzedékre.”
A jó politikai vezető olyan személy, aki a maga életében és a rá bízott közösségben is az élet kultúrájának szolgálatában él, és szolgálja a közösségét, nem fogott ember, aki zsarolható.
Fogadjuk el azonban a tényt: a politikus – mindannyiunkhoz hasonlóan – gyarló, bukdácsoló emberként igyekszik végezni a dolgát, próbál a sarkalatos erények alapján élni, tevékenykedni, hasznára lenni kisebb-nagyobb közösségeinknek. És ez nem felmentés semmilyen politikusnak, aki tudatosan és megfontoltan a keresztény értékrend ellen cselekszik, rosszat tesz, bűnt követ el. Azonban egy politikai választás során nem hozható helyes döntés egy-egy közösség néhány felnagyított deviáns esetének megítélése nyomán. El kell tudni fogadni azt, hogy vannak hívő, vallásos emberek, közülünk valók, akik hivatásuknak tartják a politikát, a köz, a közösség szolgálatát. Természetesen ők jobban a közfigyelemben állnak, mint a hozzájuk képest rejtőzködő hivatásgyakorlók: festők, bádogosok, orvosok, gumijavítók, tanárok, szakácsok, óvónők, és a sor a végtelenségig folytatható.
Mindezek alapján gyakran teszik fel a kérdést keresztény körökben: akkor most végül kire szavazzunk? A fentiekben elég segítséget kaptunk ahhoz, hogy felelős döntést hozhassunk. Azonban egy dolgot még meg kell értenünk. Aki kicsit is nyitott szemmel és füllel van jelen a saját keresztény közösségében, kétféle véleménytípussal találkozik: vannak jogkövetők és jogkövetelők.
Mai világunkban ne csodálkozzunk azon, ha úgy érezzük, egyházainkban az előzőből van kevesebb. Ugyanis a jogok és kötelességek polgári jogi világát átszövő relativista szemlélet nyomán a személy jogai sok esetben egyházon belüli közösségi disputákon is előzik a kötelezettségeit. A világi szemlélettel ellentétben a katolikus egyház törvényei és tanításai esetében a kötelezettségek előzik a jogokat. Tehát nem a személy, az ő állapota, helyzete, adottsága határozza meg, hogy az egyháza miről mit gondoljon, hanem egy kétezer éves lelki, szellemi, jogi keretrendszer az irányadó. A személy szabadsága ott van, hogy elfogadja ezt vagy sem. Ha nem, akkor meg kell keresnie azt az egyházat, ahol a polgári szabadságjogok alapján az ő személyes jogai és véleménye előzi a kötelezettségeit.
Fontos döntések előtt állunk egy-egy választás alkalmával. Fontosabb döntések előtt, mint gondolnánk. Azonban nem megoldás a ránk telepedő digitális diktatúra csatornáin keresztül túltölteni magunkat információkkal, sem az érzelmeink alapján irányba állni. Észre kell vennünk, hogy egyre kevesebb a tiszta szó, a letisztult gondolat.
Fogadjuk meg a tanácsot az első pápától, Szent Pétertől: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán, körbejár, keresve, kit nyeljen el!” (Pét. 5,8)
Azt javaslom a katolikus, keresztény közösségeknek, hogy miközben az ordító oroszlán körbejár közöttünk, álljanak meg, üljenek le, a Szentlélek erejével zárják ki a gonoszt, és csendesedjenek el. Az Írásban szereplő dokumentumok vagy azoknak a keresztény ember közéleti szerepvállalásaira vonatkozó részei elolvasása, átelmélkedése után a Lélek lehívásával a magukra valamit adó közösségek őszintén beszéljék át politikai kötelezettségeiket a hit és a tanítás fényénél. Ha így tesznek, egészen biztosan jól fognak dönteni. Az élet, a békesség, a jövő pártján.
A szerző bölcsész, teológus
Pénteken, március 6-án tüntetést szervez a Nemzeti Ellenállás Mozgalom Ukrajna budapesti nagykövetsége elé, ahol Szijjártó Péter is felszólal. Mi hangzik el a demonstráción, és milyen üzeneteket küldenek a felszólalók a kialakult helyzetben? Kövesse velünk ÉLŐBEN az eseményeket.
Bár hivatalosan is kijött a végeredményt, a lap egy sort sem írt róla.
A kazincbarcikai időközi választáson a Fidesz jelöltje végzett az első helyen, míg a Tisza által támogatott jelölt az utolsó, harmadik lett.
Az elmúlt időszakban az ukrán és az iráni háború miatt feszültté vált nemzetközi politikai légkörében a Fidesz jelentheti a legbiztosabb választást.
Az USA nem fogja jó szemmel nézni.
Családról, hitről, politikáról és lánya támadásairól beszélt Gáspár Győző. A showman kiállt Gáspár Evelin mellett, Orbán Viktort méltatta, bírálta az őt és családját érő kritikákat, és azt is elárulta, miért hagyta ott annak idején az RTL-t.
Ott nyert a Fidesz, ahol a teljes baloldali sajtó leírta őket; Brüsszelig érhetnek az ukrán aranykonvoj-ügy szálai; lerántották a leplet Magyar Péter szakdolgozatáról és robbantás történt egy európai ország amerikai nagykövetségén.
Az amerikai elnök szerint az Egyesült Államok nem akar újra meg újra visszatérni Iránba, végleges megoldást szeretnének.
