Tiszta identitások kellenek – Alkonyi László borról és kultúráról a Mandinernek

Sámson Gergely írása a Mandiner hetilap Élet rovatában

Alkonyi László borszakíró 1966-ban született Budapesten. A József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd a gödöllői Szent István Egyetemen szerzett agrár­mérnöki diplomát. 1996-ig tőzsdei újságíróként dolgozott a Magyar Nemzetnél, a Magyar Hírlapnál, és a Világgazdaságnál. Az 1996 és 2010 között működő Borbarát magazin alapító főszerkesztője volt. 2000 óta számos, a Tokaji borvidékhez kapcsolódó könyve jelent meg.

Pincesor borászportré-sorozatunk újabb beszélgetése következik!

***

Az egykori Borbarát-alapító Alkonyi László 2013 óta Tállyán él, és hat hektáron borászkodik a Kaláka Pincében, amelyet két barátjával, Benedek Tiborral és Lovász Pállal alapított. A birtok központjának – a pincének, a raktárnak és a kóstolóteremnek is – helyet adó 17. századi házban beszélgetünk.

Alkonyi a kilencvenes évek elején tőzsdei újságíró volt. Látta, hogyan lehetett az országot két vállra fektetni. Szerinte az igazi harc nem arról szól, hogy hány milliárd dollárt hozunk be az országba,

hogy „hány olyan fiatal marad az országban, aki álmodik, gyermeket vállal, építeni akar, a saját kezébe veszi az életét.”

Végiggondolta, hol és hogyan lehetne megmenteni a teremtőerőt, és a választ a borászatban látta. „Hiszen ez az a gazdasági tevékenység – mondja –, amely sok embert integrál és tart fenn, amely kapcsolódik történelemhez, szociológiához, társadalomgazdasághoz, természeti környezethez, mindenhez, ami fontos. Létrehoztuk a Borbarátot, egy olyan újságot, amelyet nem lehetett befolyásolni, nem lehetett lefizetni, még a legnagyobbnak sem.” Annak ellenére, hogy látszott, ez gazdaságilag nem lehet rentábilis, a magazin tizenöt évfolyamot ért meg 2010-ig. Alkonyi László az egyenes beszéd híve volt, szerzett is igaz barátokat és kitartó ellenségeket. „A legvége a térkép volt – tárja szét karját –, ez tette be a kaput az írói pályafutás előtt.” Hogy pontosan milyen térkép, arról lesz még szó.

ahol belefulladnak a műemlékekbe, de nincs elég elkötelezett ember, aki fenntartsa őket. Mostani háza az egykori pálos kolostor keleti szárnya volt, és ez csak egy példa, hiszen tömegével lehet itt hasonló épületeket találni. „A 18. század elején az egyik legritkábban, hatvan évvel később az egyik legsűrűbben lakott vidék volt az országban – visszhangzanak szavai a boltíves pincében. – Nyugat-európai fejlődési szinten állt, kilépve a manufakturális gondolkodásból.”

Ez vajon kizárólag a bornak köszönhető? – vetődik fel a kérdés. „Tállyán mindig is a bortermelés volt az elsődleges. Ebben a cifra nyomorúságban, monokultúrában nem volt hely a gabonának. Nem véletlenül virágzott fel a szomszédos sváb falu, Rátka, ahol búzát termesztettek, tejet, sajtot állítottak elő. Az ország mai északkeleti sarkában voltak egy-egy termékre szakosodó vidékeink: Milota a dióról volt híres, Szatmár a szilváról, Gönc a barackról, Abaújvár a lencséről – utóbbit Kassára szállították be. Ezek közül azonban máig nemzetközileg jegyzett minőség egyedül a Tokaji lett.”

tudjuk meg Lászlótól. „A 18. század derekától azonban romlani kezdett a Tokaji piaci helyzete. A monarchia kettős vámhatára megnehezítette a Tokaji kivitelét. Krakkó ugyan így is közel maradt, de a kereskedelmi útvonal továbbra is szárazföldön vezetett. Ha megnézzük a világ nagy referencia-borvidékeit, Bordeaux-t, Portot, Elzászt, Burgundiát, mindegyik olyan vízi útvonal mellett fekszik, amelyen el tudták érni a tengert. Ez kulcskérdés volt akkoriban, hiszen a 18. századra a világ gazdasági centruma már az atlanti partvidék volt. Tokaj számára viszont a lengyel és kisebb mértékben az orosz piac maradt realitás. Volt ugyan vízi utunk Isztambul felé, de az meg nem az a környék volt, ahol sok bort el lehetett volna adni – teszi hozzá nevetve. – Bonyolult ipar- és kereskedelemtörténeti kérdés, hogy miért akadt meg később is újra és újra ennek a borvidéknek a fejlődése. Sosem csatlakozott rá a világ legnagyobb pénztárgépeire. Maradt a cifra nyomorúság.”

Különleges csillagállás

A beszélgetést a puritán, mégis impozáns kóstolóteremben folytatjuk, amelynek rusztikus padlóját saját kezűleg szabadították meg sok réteg olajfestéktől. A falon kiemelt helyet kapott a borvidék dűlőtérképe –

 „A klasszifikációs térképből adódó konfliktusok kilencvenkilenc százaléka annak a következménye, hogy nem vagyunk összhangban a saját múltunkkal” – hangsúlyozza. A besorolást Bél Mátyás jegyezte le 1730 körül, de gyökerei ennél korábbra nyúlnak vissza. „A világ első dűlőbesorolása itt volt Hegyalján – folytatja. – Azt hiszem, ennél nagyobb közösségi teljesítményt egy borvidék nem tehet le az asztalra, és ez csak különleges csillagállás esetén jöhet létre.”

Alkonyi László 2003 óta foglalkozik a tokaji klasszifikáció kérdéskörével. 2011-ben Demeter Zoltánnal mutatta be a tokaji száraz borokat Cambridge-ben, ekkor kapott megerősítést, hogy tovább kell haladni a dűlőklasszifikálás felélesztése útján. Az intézményhez harmincegy college tartozik, és közülük a legnagyobb,

 „Amikor a kóstoló után a tanároktól, diákoktól megkérdeztem, tetszettek-e a borok, a válasz minden esetben igenlő volt – meséli Alkonyi. – Szépek voltak, mint amilyen szépek voltak négy hete az ausztrálok, két hete a dél-afrikaiak, és amilyen szépek lesznek két hét múlva az elzásziak, és négy hét múlva a Rhône-völgyiek. »Nem az a kérdés, hogy szép-e, az a belépő követelmény. Minket az érdekel, hogy a társadalom, amely ezt műveli, milyen életképes értékeket tart fenn, formál meg, és ezeket hogy adja át« – mondták nekem. Ők Cambridge-ben egy nyolcszáz éves rendszerben dolgoznak. Ha valaki abba a rendszerbe belép, amennyiben tehetséges, elszánt, szorgalmas és célja van, a rendszer fölemeli. Ez számukra alapélmény. Hol van mögöttünk a rendszer, amely Cambridge-ből nézve kultúra? – formálódott meg őket hallgatva a legfőbb kérdés. – Nem azt várjuk a bortól, hogy olyan legyen, amit egyszerűen csak szeretnek. Olyan legyen, hogy valóban meg akarják érteni. Ahhoz pedig, hogy a borunkat meg akarják érteni, kultúrává kell váljunk. No, de miért várjuk el a világtól, hogy kultúrának lássanak minket, ha kidobjuk a szemétbe a világ első dűlőbesorolási rendszerét!?”

Világos: akinek szőlője van, annak nem mindegy, hogyan sorolják be az általa művelt területet. Nem véletlen, hogy sokan kérdőjelezik meg a háromszáz évvel ezelőtti értékelés szempontjait.

„Persze, hogy régen minden más volt – fakad ki Alkonyi László. – És? Tudjuk pontosan, mi az, amit ma másképp látunk? Erről nincs egységes vélemény. Mint ahogyan azt sem tudjuk pontosan, – folytatja – hogy mi alapján klasszifikálták a területeket. Egy biztos: nem az aszú alapján tették. Lehetett az a száraz, félszáraz, vagy akár édes bor is- vagy mindhárom egyszerre, de biztosan nem az aszú. Általában is félreértik a klasszifikációt, és azt gondolják, hogy a dűlőbesorolás tudományos fogalom. Holott nincs olyan képlet, amely egyértelműen leteszi elénk, hogy egy terület első-, másod- vagy harmadosztályú.

Champagne 500 évvel ezelőtt egy harmadosztályú borvidék volt: szó sem volt grand cru-ről meg premier cru-ről. Az ember értelmezte a termőhelyet, kitalálta a másodlagos erdejést, és máris beszélhetünk osztályozásról. Nem azért, mert felemelték volna a dombokat, hanem, mert az emberi szellem értelmezést adott a minőségnek. Tehát nem tudományos kutatás eredményei alapján mondjuk meg egy dűlőről, hogy az jó vagy rossz, hanem azért, mert közösségként felismerjük az egyéni teljesítményeket, azokat kanonizáljuk, és kijelentéseket tudunk tenni. Valamiért ezt megtehették háromszáz éve. Megjegyzem, szerintem sok embernek kellett meghalnia ahhoz a 17. században, hogy a besorolás a 18. században megszülessen. Már csak emiatt sem engedhetnénk el. Hogy a régiekhez képest mi mit látunk ma másképp, azt már nekünk kellene hozzátennünk. Ha tízévente leülnénk, és átbeszélnénk a dűlők besorolását, és közben folyamatosan végeznénk a nem látványos, ám hálátlan apró munkát, akkor már léphetnénk előre. Sok az ellenérdek, és kevesen értik a besorolás valódi jelentőségét. Mindenkinek van véleménye, de nincs közítélet a saját értékeinkről. Ahhoz, hogy megtanuljunk közítéletet mondani, az egyéni teljesítményeket kell felismernünk és elismernünk.”

Kétszáz gramm cukor

Alkonyi László az eleganciára törekszik. Definíciója szerint amelyik bor úgy gazdag, hogy közben jól iható, az más szóval elegáns. „Ha értéket akarunk közvetíteni, nem mondhatjuk, hogy mindegyik borunk rendkívüli – jelenti ki. – Az érték magasan van, oda kell állítani a létrát, és végig kell menni rajta: alapbor, falubor, dűlős bor.”

Hol helyezkedik el ebben a sorban az aszú? – vetem közbe. „Az aszú külön történet, önmagában nem lehet értékessé tenni. A cukor régen luxuscikk volt, mára egészségügyi közellenség lett. Négyszáz év alatt átalakult a világ, de mi még mindig a cukor koncentrálásával próbálunk sikert elérni. Szerintem ez tévedés, hiszen az emberek nagy része nem kívánja a kétszáz gramm cukrot, máshol kellene felmutatni az értéket. Fel kell ismernünk a dűlőket. Készíthetünk dűlős aszút, miután száraz borral megmutattuk, hogy egy adott területen milyen minőséget lehet megformálni. Ha megvan a dűlő elismertsége, és ahhoz kötünk édes bort, többet lépünk előre, mintha a puttonyszámhoz ragaszkodnánk. Egy termőhelyhez nem kötött hatputtonyos aszú nem lesz olyan értékes, mint egy nagy dűlőhöz, grand cru-höz kötött, tökéletesen kicsiszolt, de a hat puttonyt el nem érő borkategória.”

A száraz borok és az aszú után a pezsgőről is ejtünk néhány szót, hiszen ez forró téma mostanában. „Szerintem a pezsgő nem fontos, – fogalmazza meg Alkonyi határozott véleményét – de ebben valószínűleg kisebbségben vagyok. Úgy gondolom,

Önmérséklet. Nekünk bőven elég presztizst építeni az édesre és a szárazra. Habzóbort mi itt a Kaláka pincében nem presztizsből készítünk, hanem azért, hogy a fiatalabb borfogyasztókat is el tudjuk érni. Vagyis presztizst a dűlőszelektált csendes és az édes borokkal kell keresni, a buborékokkal engedünk az árérzékenységnek. A nagyságot hagyjuk Champagne-ra – ebben úgysem közelíthetjük meg őket”.

A poharunkban egyébként éppen vörösbor van: fekete leányka. Tállyáról. Van itt helye a vörösbornak? „Ez egy örömteli játék, nem engedhetjük meg magunknak, hogy azért menjenek el innen az emberek Egerbe, mert nincs egy rendes vörösborunk – feleli nevetve. – Komolyra fordítva, az én fejemben csak furmint és hárslevelű van. Fontos kérdés, hogy engedélyezünk-e más fajtákat, és ezzel az identitásunkat szétverve gazdaságilag javítunk a helyzetünkön egy-két évre, vagy maradunk a furmint és a hárs kizárólagosságában: ez azt jelenti, hogy bizonyos területeket, ahol nem lehet furmintból és hárslevelűből iható, rentábilis bort készíteni, el kell engedni. Úgy gondolom, ha létezne működő klasszifikáció, erre a dilemmára nem csak az igenek és a nemek közül választhatnánk megoldást. Válaszolhatnánk úgy is, hogy a grand cru-be csak furmint és hárs fér bele, a harmadosztályba pedig bármi. Nem is feltétlenül tokaji néven. Klasszifikáció nélkül nem tudunk jó megoldást találni, mert nincs mozgásterünk. Egyébként a kékszőlőre visszatérve: kis mennyiségben mindig is jelen volt itt.”

Tiszta identitások

Hegyalján még bőven elférnének a milliárdok, ez egyértelmű volt Tállyára jövet. Érdekel, hogy látják az itt élők, mit tehetne a borvidékért a mindenkori kormányzat. „Jól teszik, hogy a napi borászati kérdések eldöntését a szakmára bízzák – szögezi le Alkonyi László. – Ugyanakkor tudjuk, Burgundia azért lett nagy borvidék, mert Merész Fülöp – fejvesztés terhe mellett – kivágatott mindent, ami nem pinot noir. És ez jól működött. Persze a történetek nem szólnak azokról a borvidékekről, ahol éppen rossz fajtát jelöltek ki. Kormányzati döntés lehetne, hogy autóút vezessen Hegyaljáig, de elfogadom, hogy a megyei jogú városok és az országhatárok elsőbbséget élveznek. Jó kezdeményezés a közösségi feldolgozó. Az alapborokat mi is ott készítjük el, és sok borászatnak segít ez a remélhetőleg működőképes modell. Nem tudom, lehetne-e itt ennél nagyobb szerepe a politikának.

akiknek céljuk, víziójuk van, és eltökéltek. A pénz, ha nem elszánt emberekhez kerül, elfolyik. Tiszta identitások kellenek. Egy jó péket szövetségesemnek látok, egy rossz borászt nem.”

A fontos, helyben megvalósítandó projektekről kérdezem még Alkonyi Lászlót. „A pálos kolostort kellene helyrehozni – jelenti ki. – Közösségi tér lehetne, ahol gyermekeket is tudnánk táboroztatni. A legtöbb energiát viszont a jó iskolák létrehozására kellene fordítani: a gyerekek jó környezetben, igazi célokkal, erős identitással nőjenek fel.” Irritálja, ha a borászok panaszkodnak: „Az emberek megdicsérnek minket, ha ízlik nekik a borunk, és még a palackra is felkerül a nevünk. Bort készíteni nem olyan óriási fontosságú dolog – véli. – Az össztársadalmi értéke közel sincs ahhoz, amit egy tanár tesz. Nincs a gyerek homlokára írva, hogy ki tanította neki a történelmet. Csak annyit látunk, hogy ő egy nagyszerű gyerek, de nem mennek oda a tanárához, hogy meséljen, hogyan tanította, nevelte. Pedig mennyivel fontosabb munka, mint ez a vigéckedés itt, a szőlőben.” Van benne valami.

Fotók: Kováts Gábor 

***

Eddigi Pincesor-portrécikkeink:

Légli Ottó (Balatonboglár)

Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba (Szekszárd)

Jásdi István (Csopak)

Gilvesy Róbert (Szent György-hegy)

Gál Tibor (Eger)

Bock József és Bock Valér (Villány)

Bárdos Sarolta (Tokaj - Bodrogkeresztúr)

Horváth Zoltán (Mohács)

Balassa István (Tokaj)