Víz nélkül nincs élet: a kiszáradó tájak rossz példáiból tanulhat Magyarország

A gazdaságunkat, mezőgazdaságunkat, sőt mindennapi életünket befolyásoló vízügyekről több cikkben is foglalkoztunk az elmúlt hónapokban, különös tekintettel a nagyrészt az Alföldet érintő kiszáradásra és aszályokra. Most Réder Ferenc biológusmérnök, fejlesztéspolitikai szaktanácsadó mutatja be a nemzetközi rossz és jó példákat.

A szakember hangsúlyozza: a globalizáció sok hátránya mellett az egyik előnye az információ áramlása, a jó és rossz gyakorlatok szinte pillanatok alatti elérhetősége, valamint a háttérinformációk kikereshetősége világszerte.

A vízgazdálkodási rossz gyakorlat, amikor már könnyen felismerhető, sajnos igen nehezen fordítható vissza.

– emeli ki.

A rossz példák

A vízgazdálkodás terén azokat az országokat, térségeket, vízgyűjtő területeket érdemes figyelni, ahol a fejlesztések mértékében sokkal előttünk járnak. Fejlesztések alatt most elsősorban a technokrata megoldásokra – folyók belépcsőzése, vízgyűjtő terület becsatornázása, vízgyűjtők közötti nagy léptékű víztranszferek megvalósítása, felszínalatti vizek nagymértékű hasznosítása – kell gondolni. Ezekre a 20. században váltunk képessé. Mivel itt jelentős erőforrásokra van szükség, már eleve vízhiányos régiók problémáinak kezelésére tervezték őket.

A jelentős erőforrások biztosításának két útja volt – mondja Réder –, a viszonylag fejlett saját gazdaság,

A legtöbb információ négy ilyen térségről áll rendelkezésünkre: a Colorado folyó vízgyűjtője; Irán, Urmia-tó vízgyűjtője; Aral-tó vízgyűjtője; Spanyolország, Guadiana folyó és szomszédos vízgyűjtők.

„Ezek a területek voltak tervezéskor nagyjából abban az állapotban, amelyben most mi vagyunk, ők valósították meg azokat az intézkedéseket, amelyeket mi még csak most tervezünk” – hangsúlyozza a mérnök.

Súlyos következmények

A fenti esetekben a vízpazarló intenzív agrártermelés biztosítása vált az egyedüli, uralkodó fejlesztési vezérelvvé. Különbség a technológiák kivitelezésének minőségében van: a spanyol és amerikai rendszerek 15 százalékos vízveszteségétől az ázsiai államok 50 százalékos veszteségéig. Az eredmény azonban ugyanaz: a kiindulási célok nem váltak valóra,

Réder Ferenc rögzíti: a vízhiány egyik esetben sem csökkent, hanem fokozódott. A folyók gyakorlatilag nem érik el hajdani torkolataikat. A vízátvezetések súlyosan károsítják az érintett szomszédos vízgyűjtőket is. A talajvízszint süllyedése mindenütt tönkretette a helyi kisebb gazdálkodókat, akik nem képesek folyamatosan egyre mélyebb kutak fúrására. A nagyfokú felszínalatti vízkivétel több méteres felszínsüllyedésekhez vezetett, összeroppantva a felszín alatti tároló rétegeket. A mélyebb rétegek magas sótartalma már több helyen feldúsult az öntözött talajban, azt is tönkretéve. A kiszáradó sós tavak medréből származó por nagy területeket tett élhetetlenné. Az ivóvízkészletek megsemmisültek.

„Minden nagy léptékű projektre jellemző a korrupció, a közpénzek magáncélokra fordítása, a gazdasági megtérülés számításaiból a károk kihagyása és azok költségeinek is a társadalomra hárítása” – meséli a szaktanácsadó.

És ahol jók a példák

Jó gyakorlatokból, például teljes folyók helyreállításából rengeteg van a világban,

A világban sok ezer műtárgyat, vízi erőművet távolítottak el, az USA-ban 1200, az EU-ban 4000 darabot, évente több százat. Kínában több ezer gáteltávolítás van tervezés alatt, de még Dél-Afrikában is csinálják. Szintén igen elterjedt jó gyakorlat a települési vízfolyások helyreállítása: itt fő célok az árvízvédelem mellett az esztétikum, az emberek által való közvetlen megtapasztalhatóság és az ökológia harmonikus egysége.

Réder Ferenc leszögezi: míg a 20. század második felében a Világbank fejlesztései, jellemzően duzzasztók okozták a legnagyobb környezeti károkat – most már ilyen projekteket szinte kizárólag Kína finanszíroz a fejlődő világban. Szinte az összes jelentős pénzintézet a természetalapú megoldások alkalmazását javasolja a segédleteiben.

A pénzintézetek mellett a nagy nemzetközi szervezetek ajánlásai:

Előnyben kell részesíteni az ökoszisztémán alapuló megoldásokat. Az igen szűk célok – például öntözés – helyett széles társadalmi igényekre, helyi tradicionális értékekre, közösségekre alapozva kell tervezni. Aktívan be kell vonni a perifériára szorult csoportokat, nőket, kisebbségeket. A fenti széles társadalmi bázisnak nem csak a tervezés folyamán, de a források elosztásánál és a végrehajtás követésénél is meg kell lennie; a fentiekhez megfelelő intézményi struktúra kialakítása szükséges.

Egészséges társadalom csak egészséges ökoszisztémára épülhet

Az előbbi pontok a világban jelenleg közmegegyezésen alapulnak, melyeket a fejlett országok nagy része és sok fejlődő ország alkalmaz is. „Mi minden ponton messze vagyunk a világtól. A környezeti ügy államszervezeti megoldása nálunk Irán szintjén van, de még ott is van oktatási és egészségügyi tárca; nálunk független hatóságok sincsenek. Egy végtelenül lebutított struktúrában dolgozunk” – fogalmaz a mérnök.

Hozzátette: másutt már előtérbe helyezték a rendszerben való gondolkodást, a vízgyűjtő szemléletet, azt, hogy

melynek alapja a vizek egészsége.

„A jó állapot sokkal többet jelent, mint tiszta vizet. Működő, önfenntartó ökoszisztémát jelent, amely egy vízfolyás esetében a megfelelő mederfelépítésen, természetes anyagú és növényzetű parti sávon, megfelelő hordalék és holt faanyag mérlegen, ártéri kapcsolatokon múlik. Ez mind azt jelenti, hogy egy víztestbe való beavatkozás tervezése nem lehet egyetlen szakma feladata, hiszen a mérnöki létesítmények hidrogeológiai, hidrobiológiai, tájépítészeti célokat kell, hogy kiszolgáljanak” – összegez Réder Ferenc.

Olvassa el ezt is:

Szintén ajánljuk:

Nyitóképen: a kiszáradó Aral-tó medre (Wikipedia)