Tartsuk meg a vizeinket!

Kovács Gergő írása a Mandiner hetilapban

A táji vízvisszatartás lehetőségeiről tartottak a minap nagyszabású tudományos konferenciát. A szakértők az aszály kapcsán felmerülő problémák újszerű, komplex megoldását és az ország teljes vízhasználati módjának a megváltoztatását sürgetik. Balogh Péter fő szervező, gazdálkodó geográfus, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnöke, a Vízválasztó kezdeményezés életre hívója vezetésével a konferencia résztvevői tájhasználatváltást javasolnak az aszály, árvíz és belvíz integrált kezelésére. A tudomány képviselői számos szakterületről adták össze eredményeiket és bizonyították a tájba integrált új víz- és tájhasználati rendszer szükségszerűségét, megvalósíthatóságát.

Balogh Péter lapunknak elmondja: gazdálkodók és tudományos szakemberek magánkezdeményezéséről van szó. A cél annak megértetése, hogy a vízgazdálkodási problémák megoldása a tájhasználat által lehetséges. „Olyan tájhasználatról van szó, amelyben van helye a víznek. Ebből következik, hogy a vizet választjuk, nem a vízelvezetést. Ez vízválasztó a hazai víz- és tájértelmezésben, mostantól másfelé kell folyjanak a vizeink: nem kifelé az országból, hanem befelé a tájainkba” – fogalmaz.

teszi hozzá, mert a most elterjedt, le­vezető vízgazdálkodás és „víztaszító” tájhasználat aszályt csinál az aszályhajlamból. Hangsúlyozza: nem csupán a rendszerszerű vízhiány, de az árvízszintek folyamatos emelkedése is az elhibázott modern vízgazdálkodás következménye. Szerinte az emberi hozzáállásunkon, tájműködtetésünkön múlik, hogy mennyire vagyunk kitéve a globális klímaromlásnak. „A helytelen tájhasználatunk a szélsőségek növekedésének irányába hat, de létezik olyan víz- és tájhasználat, amely a kiegyensúlyozás felé vinne” – vallja a szakember.

Balogh Péter felhívja a figyelmet: a jelenleg megszokott tájhasználatban nincs helye a víznek, vagyis helytelen a vízhasználat:

Jellemző, hogy még a vízvezető csatornák is partjukig szántva vannak: szűk, mély, meredek árkok futnak, hogy minél kevesebb helyet vegyenek el a „műveléstől”, minthogy a művelés csak a szántást jelenti.

„A táj túl van használva: nem tud megújulni, az életfolyamatai leállnak, elveszíti munka­képességét, akár az ember, akinek húsz órát kell dolgoznia naponta. A nyolcvanszázalékos szántóművelés ugyanúgy az összeomláshoz vezet, a túlzott használat önmagát pusztítja el, illetve magunkat pusztítjuk általa” – hangsúlyozza.

Ezzel szemben a helyes vízhasználatban van helye a víznek: olyan művelési ágakat és módokat alkalmazunk, amelyek szeretik vagy bírják vizet. És ez nagyjából bármi lehet a szántón és a településen kívül, tudjuk meg: több rét, legelő, erdő, vizes élőhely, ezek vegyesen mind kellenek.

Forgatás nélküli talajművelésre van szükség, ahol nem áll fél évig csupaszon a talaj. Állandó növényborítottság kell, élő talaj, amely tárolja és körforgásban tartja a vizet. Ily módon a táj életfolyamatai is tudnának működni, meg­felelő léptékben és mértékben ellátná vízzel a részeit, még a szántókat, a gabonatermesztést is. A víz helyét a táj eredendő struktúrája jelöli ki:

hibás az értékrend, a tájértelmezési rendszer – szögezi le Balogh Péter.

A szakember szerint a geográfusi megközelítés ökologikus: az egész rendszert tekinti, ennek tanulsága például, hogy a jelenségek nem önmagukban értelmezendők, hiszen az csak a felszín. Ilyen az árvíz, a belvíz, az aszály, a szén-dioxid növekedése a légkörben vagy a jelenleg épp összeomlást eredményező válságok gazdasági és társadalmi szinten. A jelenségek mindig egy rendszer működésének eredményei, ha javítani akarunk, az egész rendszert kell látnunk és megváltoztatnunk. A működést a struktúra határozza meg – például a vízhasználatot a csatornahálózat –, a struktúrát pedig az értékrendi szint, vagyis „legegyszerűbben szólva az, hogy mit látunk szépnek”.

„Ami a szántás, a ringó búzatábla a mezőgazdaságban, az a felületek túlzott burkolása a városokban, köz- és magánterületeken egyaránt. Idetartoznak a steril pázsitok is a menő kertvárosokban, a falevelek szemétként való értelmezése akár falvakban is. Mert a sterilitás lett a lényeg: a »rend« fogalom helyét átvette az »élettelen«. Az élet helyét átvette a pénz, illetve a több pénz, profit” – magyarázza a geográfus.

Hozzáteszi: a 21. század tanulsága, hogy az emberi civilizáció a természet alárendelt része, „a bankároknak is nagyobb szükségük van az oxigénre, mint fordítva”. A technológiai fejlesztés önmagában nem tud életet létrehozni, „hanem a falanszter felé visz”. Fennmaradásunkhoz nem a mesterséges intelligenciát kell fejlesztenünk, hanem

Az édenkert és a sivatag a fenti kettős modell jelképei, a helyes és helytelen, természetszerű kontra iparszerű hozzáállás szimbólumai – folytatja Balogh Péter. Úgy látja: „A megkettőződött valóság kezdő és végpontjai, a teremtés és az evolúció által létrehozott, eredendő édenkertből a nem megfelelő emberi működés és hozzáállás, értékrend sivatagot képes fejleszteni.” Hangsúlyozza: konkrét tapasztalat, hogy a túlzott öntözés sivatagot csinál, Mezopotámiától az Aral-tavon és a mai Spanyolországon át az Egyesült Államokig állnak sorban a példák.

Erre az útra lépett az Alföld is, festi le a szomorú helyzetet. „Ha csak az öntözésre hagyatkozunk, ha azt keressük, hogyan tudjuk fenntartani a jelenlegi hamis tájhasználatot még mélyebb kutakkal, a folyóink bevízlépcsőzésével, akkor elveszítjük vizeinket, a rétegvizeket, a talajvizeket, a felszíni vizeket és a megszakadt körforgással a növényeket is” – mondja Balogh Péter. Ezt mutatták be az említett konferencián, de azt is, hogy

a tájhasználat igazítása az eredendő működéshez, hogy Magyarország újra „Európa híres kertje” lehessen.

Nyitókép: Shutterstock